Ádám barátom a munkahelye által hozzájutott egy hatalmas, fekete kombi autóhoz havi 3000km-el. Mikor mesélte, hogy a „hullaszállító" autójába hátra befér akár 3 kerékpár is, egyből elkezdtem gondolkodni. Ha már lúd, legyen messze, irány a Zemplén hétvégén! Bandert sem volt nehéz rábeszélni, így összeállt a háromfős teamünk a kerékpártúrára.
Vasárnap nem sikerült túl korán indulni, mert már szombat este elkezdtük a csapatépítést, először a Batyin, majd az alagút tetején, majd átkerekeztünk a Blahára, hogy pizzázzunk egyet, de annyira jól esett kerékpározni az üres fővárosban a hűvös éjszakán, hogy kicsit túlgurultunk a körúton, egészen a Bosnyák térig. Persze ekkora már bezárt ott a kedvenc pizzériánk, így visszatekertünk a Blahára. Egyszóval, csak úgy, mert jólesett, össze-vissza kerékpároztunk a városban majdnem éjfélig.
A reggeli indulást így 7-ről elhalasztottuk fél 9-re, ezért már dél is elmúlt mire egy Gödöllői bevásárlást is beiktatva a Zemplén lábához értünk. Kirámoltuk a bringákat a hajótestből, első kerekek vissza a helyükre, párizsis zsömle betol, pénz, telefon be a bringásmez zsebébe, és irány a Zemplén! Szabaaaadssssssssáááááááááág!
Ezen a térképen a tervezett útvonalát láthatjátok a Zempléni Karikánknak. Végül egy kicsit eltértünk ettől a tervtől, de erről bővebben a történet végén.
Tolcsvát néztük ki kiindulópontnak, innen rajtoltunk észak felé, és szinte észre sem vettük, máris Erdőhorvátiban találtuk magunkat. Folytattuk tovább a Tolcsva-patak völgyében. Hamarosan erdős rész következett, az út elfogadható minőségű volt, bár azért a mountain bike-om komfortja kicsit hiányzott. Más egy országútin ülni, ahol a kormány alacsonyabban van, mint a nyereg, és ahol 5-9 bár van 
a keskeny kerekekben, és se első teló, se rugós nyeregcsöves puha nyereg, se semmi. És más, amikor a jó öreg Caprine-on ott az első teleszkóp, a rugós nyeregcső a már jól megszokott nyereggel, na és persze csupán 2 és fél bár a kerekekben, melyek traktorkeréknek tűnnek a mostani virsligumik mellet. 
Merthogy a hűséges paripa most a Balatont kerüli a barátnőm feneke alatt, én pedig egy postai utánvétellel vett, az internet apróhirdetései között talált, 8000 Forintért árult piros Puch Clubman 12-es típusú veterán országúti drótszamarat hajtok. Meg is kapom érte a többiektől rendesen.
Mire Óhutára érünk, már csak Clubman a nevem, Bander és Ádám jókat nevetnek rajtam, ahogyan váltani próbálok egy olyan sebessége, ahol nem kerreg a lánc se elől, se hátul. Hát nem nagyon találtam ilyet. :) Sőt néha akkorát ugrott a lánc, hogy azt hittem, leesek a gépről. Viszont a táj az elképesztő volt, és az idő gyönyörű, így nemigen zavart semmi. A bringa azért így is szépen gurult az úton, és ez elég volt, örültem, hogy itt vagyunk. Elkanyarodtunk jobbra Középhuta és Újhuta felé. Itt már makulátlan volt az aszfalt. A levegőt pedig enni lehetett. (tovább…)
Február elején a Zemplénben tettünk látogatást, túraszervezőnk ismét Ákos volt, aki az előző nagysikerű erdélyi kirándulást is összehozta. És mivel Ákos már egy ideje tapossa az Országos Kéktúra útvonalát – mint ahogy már annyiszor tette -, elhívott minket is, járjuk végig együtt a Zemplént a kéken. Így jött össze a kollégákból, barátokból, párokból álló csapat: Ákos, FeZo, Viki és Elek, Orsi és Krisz, Zsófi és Pöti, Bander, Karesz, és végül Viola és én. :)
és 30550m szintemelkedést kéne végigjárnunk, ha meg sem állnánk Irott-kőig. De szép is lenne. :) Sajnos most idő híján csak Boldogkőváraljáig szándékozunk menni az elkövetkezendő 5 napban. Persze nem így, hogy mindjárt eltévedünk, mert alig sétálunk néhány kilométert, máris elveszítjük a szeretett kék jelzésünket. Térkép, tájoló elővesz, néz, gondolkodik, és mindjárt feltűnik a távolban egy jellegzetes nyereg, ami a térképen is ott van, arra kell mennünk, arra lesz a kék. És tényleg! Épp csak pár száz méterre hagytuk el, az önfeledt beszélgetésben nem vettük észre a csapást a hóban. Merthogy havunk van, igaz nem sok, 5-10cm, de ennyi talán elég is a fehér tájhoz, és a kényelmes túrázáshoz. A Bodó-réten beülünk egy kis vendéglőbe sörözni, forralt borozni, túrós-szilvalekváros derelyét enni, de nem ám akármilyet, házi tésztából, és házi lekvárból készültet! Jó egy órát eltöltöttünk a fűtött kis helységben, mire rávettük magunkat továbbindulásra. 
Az út hamarosan elkezdett felkapaszkodni a meredekebb hegyoldalakba, ez már talán a Milic lesz! :) Újabb szórakozást találunk magunknak az útra: hógolyókat gyúrunk, és legurítjuk őket a hegyoldalon. Bander előreszalad, mire utolérjük, egy derékmagasságú hógörgeteggel vár minket az út közepén. Pötivel lelökik az útról, nagy robajjal gurul lefelé a havas lejtőn a fák között, de még sikerül a saját súlya alatt összeroppantani magát, mielőtt végleg szétrobbanna az egyik fa törzsének ütközve. Áhh, buták ezek a hógolyók! A Nagy-Milicre felérve köd fogad minket, sajnos a kilátásból most kimaradunk, de azért szép az élet itt 893m-en az országhatáron hóban, ködben, és fagyban. Bandert nem lehet lelőni, olyan mint egy kisgyerek, folyamatosan sorozza a népet a hógolyókkal, a lányok nem túlságosan örülnek ennek. Persze mindenkinek a pasija a hibás, aki megpróbált elbújni a párja mögé Bander hógolyói elől. :) A csúcs után letérünk egy kicsit a kékről, hogy a határon – a gerincen – továbbhaladva, kimásszunk egy kilátópontra, ahol a ködön kívül ugyan más kilátás nem nagyon várt minket.