‘vértes’ címkével ellátott bejegyzések

Vértes – Bakony – Balaton kerékpártúra

Örül a lelkem, mert újra élménybeszámolót írhatok! :) Merthogy múlthéten újra kerékpártúrázni voltunk. Nemondkianevem [örökhajtány, riz] Ádámmal, csütörtök-pénteken. Bizony, szabit vettem ki! De úgy érzem, megérte. :) Az útvonaltervet is csak úgy futtában dobtam össze, leszállunk a vonatról Szárligeten, erdészeti utakon átvágunk a Vértesen, majd Móron kötünk ki, ahonnan tovább hajtunk nyugat felé Zircnek. Itt sikerült szállást találnom, Zirc-Akliban. Másnap tovább neki a Bakonynak, Bakonybél után lecsorgás a Gerence-patak völgyében, majd Pápa. Devecser, Tapolca, Révfülöp – végállomás. Ez volt a terv, aminek aztán a vége kicsit változott, na de kezdjük az elején. :)




Előző este már átmentem Ádámhoz a belvárosba, tartottunk egy kis összejövetelt a lányokkal, de azért sikerült viszonylag emberi időbe (és viszonylag józanon) nyugovóra térni. Ádra jellemzőbb a fixizmus, vagyis az örökhajtány kerékpár, azonban előző gyermelyi kiruccanásából tanulva ismét a váltós országútit válaszotta. Én persze mi mással, a jó öreg (3 éves) Caprine Cherokee-mal nyomultam, 26-os monti kerekekkel. Reggel átgurultunk a Délibe, ezúttal nem próbáltak az életünkre törni az autósok a Petőfi hídon. Meglepetten tapasztaltam, hogy már Győr felé is kis piros 21-edik századi vonatok járnak. Egy biztonsági övvel a vonat oldalához kötöttük a bringákat, és helyet foglaltunk. A vonat nem indul… Jó 20 perc késéssel végre kigurultunk a pályaudvarról, mikor megszólal a telefonom.
A projman az, mindenfélét kérdez a munkáról, Ádám már csúnyán néz, mire végre letesszük, és igaza van. Kikapcsolom a telót, jogunkban áll szabadságunk alatt az ország olyan szegleteibe kerékpározni ahol „sajnos” egyáltalán nincs térerő. Sőt, a telefon akkumulátorának is jogában áll lemerülni! :) Nekünk pedig kötelezően jól kell éreznünk magunkat, hét ágra süt a nap, és szabadok vagyunk.

Szárligetről sikerült elvétenem a helyes kivezető utat, így tettünk egy kis kitérőt a 100-ason, amit annyira nem is bántunk utólag, kipörgettük kicsit magunkat. Előztetek már kombájngépet 30-al fölfelében, enyhe szembeszélben? Tudom, autóval ez abszolút nem nagy bravúr, de bringával az! :) A főútról egyenest a természet lágy ölébe tértünk le egy erdészeti útra. Könnyedén kerültük ki az út elején a sorompót, ami számunkra azt jelentette, hogy gyakorlatilag miénk, és szinte csak a miénk az egész út. És a Vértes Tavasszal! Ez igazi örömszakasz volt, éppen csak Ádámnak jött volna jól néhol egy kicsit jobb útminőség, amúgy makulátlan úton, és tájon kerekeztünk. Néhol kedvem lett volna leszállni a drótmadárról, és csak úgy belerohanni az erdőbe, vágtatni a már zöldellő, de még nem túl magas aljnövényzet felett, suhanni a fák között. Persze épp így sem volt rossz a keskeny aszfaltcsíkon száguldani egymás mellett. A kelleténél sikerült eggyel kevesebbszer rápillantanom a térképre, így Vérteskozmát sajnos elvétettük, egyszer csak véget ért az aszfaltozott út. Ádámban ekkor pozitívan csalódtam, ahelyett, hogy káromkodásban tört volna ki, elkezdte rakni neki a földúton. Alig tudtam utolérni. Egy nyiladékon haladtunk, átbuktunk néhány apró gerincen, majd végre kilyukadtunk ott ahol ki kellett, hogy lyukadjunk előbb vagy utóbb, a Csákvár – Oroszlány országútra. Kőhányáspusztán vizet vételeztünk, és megettük az utolsó túlélőszendvicseinket, majd hamarosan újra egy erdészeti úton találtuk magunkat.

Hasonlóan gyönyörű úton nyomtuk tovább, aminek a végén Pusztavám határába érkeztünk meg. Előtte azonban keveregtünk kicsit a sok út kavalkádjában, még a Rába Járműipari Alkatrészgyártó üzemet is sikerült megcsodálnunk, míg végül beálltunk irányba Mór felé. Naná, hogy itt is telepített Árpika routert az okmányirodában, vagy a rendőrségen, már nem is emlékszik. Arra viszont igen, hogy van itt egy szép templom, és most végre akad alkalmam lefényképezni is. (tovább…)

Küzdelmek a gyönyörű őszi erdőben – Évadzáró verseny tájfutóéknál

Hétvégén tájfutóversenyen voltam, végre újra! A szokásos évadzáró, 2 napos Őszi Szpari Kupa került megrendezésre, a szokásos helyszínen, a kedvenc, és megunhatatlan Vértesünkben, idén a Kőhányáspuszta nevű terepen. Csak csütörtökön döntöttem úgy, hogy benevezek. Okulva a múlthéti Bükkfennsík Kupából, most csak F21BR-ben. Magyarul, a 21-35 év közötti Béna, "Rokkant" Férfiak kategóriájában. Na jó, igazából az R rövidet jelent (5-6km), a B pedig a nehézséget. Az A vagy az E kategória a legnehezebb, az Elit, itt indulnak az ambiciózusabb versenyzők, a válogatottak, és az arra aspirálók, a mazohisták, és a külföldi elit. A B pedig értelemszerűen az eggyel könnyebb fokozat. A múlthéten második nap B-ben az a 10km nagyon betett, úgy mozogtam a végén, mint egy lajhár, és már nem is esett jól. Gondoltam most nem szivatom magam, BR-ben indulva esetleg még labdába is rúghatok a dobogóért!
Szombaton kellemes időt kaptunk, gyönyörű volt az őszi Vértes, javarészt nyílt erdőben vitték a pályát, és nagyon tetszett a futás, úgy éreztem kondim is van hozzá, a Vértes nem túl magas, de annál sűrűbben váltakozó gerinceit igyekeztem lendületből megfutni, a sík részeken és a lefelékben pedig megnyomtam a gázt, ahogy csak bírtam. És legfőképpen persze figyeltem a térképre, és a terepre, mert ha rossz irányba futok, futhatok akármilyen gyorsan is, annál rosszabb… :) Ez utóbbi is sikerült úgy-ahogy, csak apróbb hibáim voltak pontközelben, kisebb melléfutások. Hál’ isten mindig időben észrevettem, hogy hopp, itt állok a pontom mellett! Nagyon szép volt az erdő, messze el lehetett látni a fák lombja alatt, még a Nap is kisütött, és a színes avarban gyönyörűen lehetett futni, néhol nagyon megeresztettem a lábaim, kész öröm volt suhanni a fák között. Egyszóval nagyon élveztem a pályát. Azért az 5,8km-nek sikerült elfáradni a végére, pont jókor jött szembe a Cél, nem sokáig bírtam volna tartani ezt a – nekem amúgy őrült – tempót. Nagy meglepetésemre sikerült a harmadik helyen végeznem ezzel a futással. Ettől aztán vérszemet kaptam, van itt keresni valóm, meg kell tartani a dobogót másnap is, és összetettben hazavinni egy érmet! (A végeredményt úgy számolják, hogy összeadják a két nap futott időit.)
Ma aztán eljött újra a rajt ideje, épp mikor beálltam a kordonba, akkor kezdett el szakadni az eső! Na szép! Ha esik, hát essen, a térképnek van zacskó, én meg had ázzak, a többiek is áznak… Az első három pontra siralmasan lassan közlekedtem, a lábaim mintha sziklából lettek volna. Aztán jött egy nagyobb felfelé, amibe még bele is kellett sétálnom. Na, ez így nem lesz jó, úgy látszik én már csak egy napra vagyok példányosítva… :( Vagy csak nem melegedtem még be? A következő pont után egy hosszú sík rész jött, szomorkodás helyett inkább meghúztam a tempót, akkor legyen kutyaharapás szőrivel, szétszakítom magam, lesz ami lesz, a mai nap is csak 6,1km, csak végig bírom már tolni – gondoltam, és belehúztam, ami a csövön kifért, nehogy már ne bírjak futni síkon egy jól futható erdőben. A következő pont előtt így aztán sikerült utolérni Marcit, az egyik klubtársamat, aki épp a kelleténél előbb kereste a pontunkat. (tájfutóék 2-3 percenként rajtolnak egymás után az azonos kategóriákban) Együtt indultunk neki a következő átmenetnek. Miközben bukdácsoltunk lefelé a völgy aljába, Marci kérdezte tőlem, hogy jobbra az úton menjünk-e? Mondtam, hogy nem, a fenét, egyenest fel szembe! A rajtban mindenkinek van egy perce a térképet nézni indulás előtt, én ezt mindig arra használom, hogy megnézem, van-e hosszú átmenet, ahol esetleg érdemes jobban átgondolni, melyik útvonalat válasszuk a két pont között. Abban az egy nyugodt percben még józanabbul tud dönteni az ember, melyik útvonal is a nyerő. Mert a pályán aztán, mikor már köpni-nyelni nem tudsz a légszomjtól, futás közben nézed a térképet, a lábad elé is kell nézni, csípi a szemed az izzadtság, akkor bizony sokkal könnyebben elkerülheti valami a figyelmed, és ha rossz utat választasz, azzal értékes perceket veszthetsz. Hát ez volt az a hosszú átmenet, amit én már a rajtban tanulmányoztam, és ki is találtam, merre fogom megfutni, így itt én már jól tudtam, merre is kell mennem. Több lehetőség is adott volt, jobbra, és balra is ki lehetett kecmeregni utakon a völgyből, amibe éppen lefelé rontottunk. Én azonban azt választottam, hogy rögtön szembe elindultam fölfelé egy kisebb völgyben, ahol ugyan nem volt út, de jobban irányba esett, kevesebb kerülővel járt. Felfelé ugyanis úgyis csak lassan tudok haladni, legyen szó erdőről, vagy útfutásról. Hiszen felfelé nem a terep nehézsége határozza meg a tempómat, hanem sokkal inkább a meredeksége. :) Így ha kerülnék azért, hogy úton futhassak, azzal nem nyernék semmit, épp ellenkezőleg.

(tovább…)