‘ultrafutás’ címkével ellátott bejegyzések

Everest Maraton

Már közel egy éve terveztem el, hogy Nepálba utazok és olyan területeket fedezek fel, ahol még előtte nem jártam. Nem volt nehéz döntés, hisz 2 évvel ezelőtt az 1953-as Everest expedíció eredeti útvonalán mentem be a Khumbu völgy bejáratáig, Lukla-ig (2800m) egy Jiri nevezetű falucskából, ami közel 8 óra vadregényes buszúttal közelíthető meg. Anno ez az útvonal volt az egyetlen módja hogy az Everesthez bejussanak az expedíciók… Ez közel 6-8 napi járóföld, több hágóval megtarkítva… de tökéletes akklimatizációs túra.

Majd akkor úgy döntöttem, hogy a klasszikus Everest Alaptábor (Everest Base Camp: EBC) túrát kihagyom és majd meghagyom egy másik útra. Így érkeztem el a gondolathoz 2009-ben, hogy felfedezzem az EBC és a közeli völgyek, hágók rejtélyeit, élményeit és azt összekössem egy jól megérdemelt Everest Maratonnal, ami kicsit furcsán hangzik, de az első hivatalos maratonomnak számított. Aki ismer az tudja hogy én már megannyiszor futottam ennél sokkal hosszabb távokat, de igyekeztem óvni magamat egy hivatalos utcai maratontól… de mindig is indíttatásom volt egy terepmaratonhoz.

Őszintén megvallva nem is tudom miért nem jutott ez az esemény eszembe előbb :-) Szinte a tökéletes kombináció: magaslat, hegyek és terepfutás, valamint az 1953. május 29.-ei első sikeres hegymászó expedíció (Tenzing Norgay és Sir Edmund Hillary) megemlékezéséhez kötött dátumon tartják. Ahogy ez élet úgy hozta (vagy én) ezek az elemek határozzák meg a munkám és a hobbim is… vagy ahogy mások szokták mondani: szerencsés ember – „a hobbija a munkája” :-)

Na de vissza a tényekhez. A munkámból adódóan a tervezés már egy jó ideje elkezdődött és a nevezésemet is leadtam már tavaly júliusban a versenyre, ami tökéletesen beleillet az eléggé sűrű munkarendembe, így egy 7 hetes nepáli utat terveztem bele.

Április közepén utaztam ki Angliából majd június 3.-án repültem vissza Angliába, kifelé és visszafelé is sikerült pár napos munkákat beszervezni a Szigetországban, így azt mondhatom kihasználtam az időt és a helyet is. A versenyt nagyon vártam, de főkent a túra mozgatta a fantáziám és e köré terveztem a „felkészülésem” ha ezt ennek lehet mondani: hisz abban a magasságban a futás átmegy poroszkálásba… Igaz idővel elkezd normálisabban mozogni az ember. Persze 5000m felett ez fehér embernek már nem nagyon megy. A terveim szerint 3 völgyet néztem volna meg, 3 hágón való átkeléssel és több kisebb csúcs megmászásával segítve az akklimatizációt. Terveimbe az is beletartozott, hogy a verseny szakaszait végiggyalogolom és bizonyos részeken futok is. Természetesen benne volt a sérülés és a betegség lehetősége is, ami jelen esetben be is játszott.

(tovább…)

Terepfutó Világbajnokság

La 11ème Merrell Sky Race
2nd IAU World Trail Challenge

Azt hiszem nagy hiba lenne csak a versenyre korlátozni az élménybeszámolót, tekintve hogy a megelőző napok eseményei is igen fontos részét képezték a mentális felkészülésnek.
Csütörtökön valamivel este 6 után vágtunk neki a nem éppen rövid útnak Ispi, Zoli (a sofőrök és segítők legjobbika) anyukám, apukám és jómagam. Köszönhetően az Ultrabalaton óta hordozott és azóta csak tovább fokozott alváshiánynak, a magyar határtól a francia határig egy cappuccinot (a mélyebb alvás elősegítése érdekében muszáj volt) kivéve semmire nem emlékszem. Reggel 7-kor érkeztünk meg Monétier városkába, a számunkra kiszemelt szállodába.  Egy kiadósnak nem mondható reggeli után, mivel frissek és kipihentek voltunk, célba vettük a versenyközpontot. Hát még igen berendezés alatti állapotában volt minden, így némi türelemre kértek bennünket, melynek jutalmaként végül megkaptuk az Hongrie csapatnak összeállított információs dossziét. Áttanulmányozva rögvest szembesültünk az első problémával: nemzeti mez viselete kötelező a nyitó- és záróünnepségen. Gyors telefon haza, hátha… A csapat egy része már Mariborban, a másik meg nem veszi fel a telefont.  Gyors újratervezés: a frissítő állomások megtekintésébe beiktatjuk a brianconi pólókeresést. Irány a Galibier, az első csúcs, az első frissítővel. Már autóval is elborzasztó volt, nem is igen akartuk végiggondolni Ispivel, hogy gyalogszerrel milyen lesz. A turistaháztól (itt volt a frissítőpont) kocsival mentünk a csúcsig, így nem láthattuk a vízszintes sziklafalat, amit vasárnap mind az összes érzékszervünkkel megtapasztalhattunk.  A csúcson a dermesztő szélben kis télidéző hógolyózást produkáltunk, majd az útjelző rózsaszín pöttyöket felfedezve, letekintettünk a mélybe, az egy nyomsávos, sziklás ereszkedésre.  A következő két frissítőpont előtt kifejezetten jól esett a kis brianconi kitérő. Rendkívül kedves, szívélyes, segítőkész franciák, gyors címer és betűforma keresés, kisméretű póló nincs, fehérből pedig csak 4 db, de legalább másfél óra múlva kész. Ez alatt irány Nevache a 2. és 3. frissítők közös támadáspontja. Hát nem a szomszédban van, de tán valahogy belepaszírozható az időbe mindkét pont. Az eredményes nap zárása pizzával és roséval.
Mivel a technikai értekezletre a kiírás szerint csak egy fő mehet, a megnyitó pedig du. 5-kor kezdődik, én pedig soha nem futok egy hétig a verseny előtt, Ispi marad Monétier-ben, fut, technikai értekezik, fogadja a többieket, mi pedig brianconi kirándulunk. A vár után még a telefericet is kipróbáltuk, megmásztuk a Prorel (2566 m) csúcsát, üzentünk a brianconi Notre Dame vendégkönyve által az utókornak.  Mire visszaértünk a szállásra Carlossal, Gergővel, Balázzsal kiegészülve a fiúk kiokítódtak a technikai ismeretekből. Csodásak voltunk a hófehér egyen pólónkban, de Ildi még mindig hiányzott. Az ünnepségre végül sikerült teljes létszámban pózolni a sajtónak.  Mivel  a hivatalos tészta partyhoz a szokásos sorban állás társult, a kajajegyeinket a szülőim nyerték meg, ezalatt én nyugodtam bepakolhattam, készülhettem a holnapra. Ja igen, a szövetség Ildivel küldte ki a versenyzős mezeinket, igazi pályaversenyző mezek: használt női top, kis zöld bugyival (más után felvenni az alsóneműt… tiszta, száraz érzés), fiúknak atléta, kifejezetten hátizsákos strapát bíró masszív anyagból.
(tovább…)

TÉSZÁZ „avagy a kályhától a Klébiig”

Ki a túrót érdekel valami, ami egyszerűen „csak” jó volt, nincs benne meghalás és feltámadás, számok, pulzusok, se kutya, se gyerek. Hát ezért nem írtam a tavalyi T100-ról beszámolót. Az idén ismétlődött a tizenóra jó érzése, és bár kutya volt kettő is, az írást illetően ismét elbizonytalanodtam…. de aztán időben helyre tettek, így íme a story téltől tavaszig.
 
I.rész
 
Januárra kiteljesedő makacs és fájdalmas achilles sérülésem teljesen kikapcsolta életemből a futást. Bár érvényes UTMB nevezésem egy ideig még stresszelt, hogy mi lesz a felkészüléssel, de utána számoltam, és jól megnyugodtam: augusztus vége még olyan messze van, hogy simán alhatnak téli álmot futócipőim. Az első visszatérős kísérlet március elején a Bükkiki volt. A pár km után ismét jelentkező fájdalom a futólépéseket gyaloglóssá tette, az UTMB-ről szőtt álmokat pedig tova repítette. A sírós-szenvedős teljesítés után szembesülnöm kellett vele, hogy a gyógyuláshoz én és a pihenés kevesek vagyunk, szakember is kell. Így egy gyors orvosi diagnózis után – maradandó károkat nem okoztam a sarkamnak – egy gyógytornász felügyelete alá utaltattam. Nati, akiről akkor még nem sejtettem, hogy a montin száguldó virágok egyike, teljes lelkesedéssel és elszántsággal hitt benne, hogy lesz ebből még futás, hosszú távon. Mivel a gyógytorna túl gyors és látványos eredményeket hozott, nem akartam tovább pihentetni a futócipőimet, no meg a lányok a fiúk elleni küzdelemhez is kellettek a km-ek, szép lassan elkezdtem gyűjtögetni. Fillérből lesz a forint elven, napi keveset, de heti sokszor. Ezzel én el is lettem volna, hisz csak 3 hét telt el a Bükk könnyes áztatása óta, ha meg nem érkezik a következő levél: „T100 első fele bejárás szombaton?”
 
„Jobb időkben” április 4-én a katonazenekart néztük a nagypapámmal a Szabadság parkban, most meg csináljak egész napos futóprogramot ráadásul világvégi céllal, 52 km-t egyben a 10-12 km-es futások után? Aztán erőt vett rajtam a nosztalgia, a régi esti és hétvégi futások hangulata, na és a kíváncsiság: tesztelni az íróasztalon szőtt terveket a terepen. Esküszöm addig eszembe sem jutott a T100 indulás – az okok miatt talán érthető is -, de a Budai-hegység és a Pilis akkor még csupasz erdeiben futva vagy gyalogolva megküzdve a tereppel, a gyakori jel- és irányváltásokból csak annyit megjegyezve, hogy megjegyezhetetlenek, komolyan gondolkodóba estem. Bár még csak az útvonal egyik felét láttam, de azt érzékeltem: okos, taktikus, tiszteletet parancsoló és csodás. Szóval izgatni kezdett a dolog…. Egy hét múlva folytattuk a költészet napján, négy refrénes (=feladatos) kecskerímes, lágy szonettes bejárással, az útvonal másik felén. Készült több száz kép, hogy még inkább aláássa azon elhatározásomat, hogy félsántán nem megy az ember lánya tészázra. Naná hogy nem megy, megy helyette Mátrabércre, ott már úgyis volt sírós és mosolygós teljesítésem, bárhogy sül el, újdonságot nem fogok produkálni. Utólag be kellett látnom, hogy őrültség volt kockáztatni a lábamat, és bár az újdonság egy 11 perces javítás formájában mégis beütött, saját felelőtlenségem miatti dühömben igazán még örülni sem tudtam. Gyorsan meg is erősítettem elhatározásomat, hogy a tészázra aztán tényleg nem! Kipihenni a Mátrabérc fáradalmait másnapra túrát szerveztünk a Prédikálószékre, azzal a nem titkos elhatározással, hogy a Zsotyekkel együtt üzemeltetjük ott a frissítőpontot. Sajnos a vadálló kavicsok még így botozva, fáradt izmokkal is nagyon csábítóak tudnak lenni… Megint elkezdett bennem küzdeni okos Lizzy és bevállalós Kékvirág. A következő hosszú hétvégén Lizzyt a szekrénybe zártam és hagytam, hogy Kékvirág olyan tesztnek vesse alá virgácsaimat, amit utólag Lúdtalp (orvosi minőségében) úgy jellemzett: „szándékosan nem szóltam előtte, tudtam hogy úgyis hiába, ha egyszer elhatároztad”.  Az eredmény – csak hogy a döntés még nehezebb legyen – teljesen vegyesre sikerült. A szombati félszáz sok eltévedéssel, sok beletett plusz km-rel, menet közben elfogyott frissítőkkel, fizikálisan is, de főleg lelkileg amortizált le. Ezek után a következő két nap terve, két részletben, gyorsabb tempóban nekiindulni ugyanennek. Egy zúzós szombat, egy 50 perccel alábecsült vasárnapi iram. Fizikálisan teljesen rendben voltam, de ami lényegesebb, pergett már a film a fejemben az útvonal második feléről. Aztán persze jött okos Lizzy a hülyeségeivel, hogy egy teszt nem mutat semmit, három részlet nem egyben száz. Remek: akkor a következő hétvégén irány az első 50 két részletben. Szombaton kipihenten tiszta fejjel, ehhez képest nagyon nem emlékeztem az útvonalra (na ja, benőtték a jeleket a levelek). Vasárnap a hajnalig tartó lakodalmazást követő 3 órás alvás után, nagy küzdelem volt önmagammal. Viszont így már az útvonal első feléről is összeállt a film.
 
Hat nap volt a rajtig. Szerdáig adtam haladékot magamnak a döntésre. Keddre bekönyörögtem magam a csodadokihoz, szerdán felülvizsgáltattam a futóműveket a masszőrrel, maxon teljesítettem a gyógytornát, és neveztem. Az igazsághoz tartozik, hogy okos Lizzyt teljesen nem tudtam elaltatni magamban, így míg az indulni vagy nem indulni kérdés körül pörögtem, Lizzy párhuzamosan készült. Megcsináltam életem első időtervét, a sokszori áttervezést követően végül lettek benne olyan etapok, amik a valóságban is teljesültek. Találtam egy depóst, aki imádja a térképet, az útvonaltervezést, az autóvezetést, kisujjában a Pilis, lelkében kicsit futó és egészen jól ismer engem. Négy keréken is bejártuk, amit futva már ismertem, a depósom írt számolt, rajzolt és péntek estére minden összeállt. 
 
 
II. rész
 
A rajtban állig felhúzott zipzárral közlekedtem, mivel Balázs nem gondolhatta hogy kedves gesztusa súlyos teher is tud lenni. Bevállalós Kékvirág, de az 1-es rajtszám azért sok(kk) volt. Ez szerencsére még fokozódott Lúdtalp előző napi betegségével, hogy a kézfogós helyett dupla 1-es befutó várható. Teljesen kész voltam. Az indító lökést végül Ákibácsi rajtbeli búcsúzkodása adta meg. JB elviharzott és pár méter után jól egyedül maradtam. Néhány szót váltottam a körülöttem futókkal, de valójában élveztem, ahogy az útvonal filmje pereg a fejben, és hála a közös bejárásoknak, újabb és újabb emlékek törnek rám. Nekem a Remete-hegyről a tortúra utáni Hegedűs Robi kör jutott eszembe, az első bejárás vetkőzős jelenetei, amikor még nem sejtettük, hogy az új útvonalba 1 km után bele lehet melegedni. Sajnáltam, hogy Zsíros-hegyen nem Misi vár majd, és tudtam, hogy Nagy-szénás miatt Balázst kell szidni. Nagy-szénásról lefelé aktív marketing tevékenységet fejtettem ki az UB érdekében, és bár előre megfogadtam, hogy nem játszok túravezetőt, a vadlépcső megmászásától megkíméltem a körülöttem futókat. Piliscsabán a meglepetések sora várt, mert ugye jól kiszámoltuk, hogy nem kell oda depó. Kaja pia nem is kellett, de a hazai mosoly és bíztatás szárnyakat adott. Piliscsévről megüzentem Lúdtalpnak, hogy akármennyire is küzd ellene, én mégis kézfogós befutót szeretnék.
 
A közös bejárások alatt felmértük, hogy „aki megfutja Klastrompusztát, az …„ Bajszom alatt mosolyogva sétáltam, és számoltam a Pilis kapujában az előttem, mellettem futókat, hogy majd a célban is számba vehessem őket. Úgy hiszem a fenti mondatot még pár évig örökérvényű igazságként kell kezelnünk, aztán közben szépen felfejlődnünk a teljesítéshez. A Pilis-nyereg persze a tavalyi T100-at idézte, a Két-bükkfánál most ezerrel tűzött a nap, bezzeg januárban a fél méteres hóban menni sem bírtam, nem hogy futni. Dobogó-kőn utolsó közös versengésen egy 800-as olimpikon lenyomott mindnyájunkat, pedig ezt a szakaszt mindig én szoktam nyerni. Hát most egy évre előre lemondtam volna a Matyi Büfé pogácsájáról, ha cserébe adnak útitársat mellém, mert nagyon sok volt még hátra.
 
Dömösön nem terveztem hosszú depót, gyorsan indultam is a kápolna felé, mikor eszembe jutott a biztosító tű. Mese nincs, vissza kell menni, egy nő futás közben is maradjon nő (a lehetőségekhez mérten), és ne lógjon rajta összevissza a rajtszám.
A híres vadálló kavicsokat 3 fős társaságban küzdöttük le, engem különösen inspirált, hogy Zsotyeknél egy üveg tonik vár, onnan pedig az általunk elkeresztelt Kis- és Nagy-Koncsúron keresztül irány a Kisrigó. A békés erdei futogatásból egy hangos, pezsgő népünnepélybe érkeztem. Hát nem volt kedvem sokáig időzni, gyorsan indultam az ajándék kurflira, mert hát eddig volt a vicc, most következik a poén. Az Apát-kúti-völgyben eszembe jutottak Lupus szavai, hogy bizony nagyon meg kell becsülni ezt a terepet, az útvonal második felének egyetlen töltekezős részét. Szerencsére a sok patak átkelés miatt erre marad is idő, na meg kellően hosszú is ahhoz, hogy a bejárások alatt elkövetett összes technikai megállásunk helyszínét egyenként megmosolyogjam. A fellegvárat szeretem megmászni, a Nagy-Villámtól mindig dühös vagyok, Baráthalmot meg egyenesen utálom. Hosszú ez a rész vissza a Kisrigóig, de egy cseppet sem unalmas. A figyelős irányváltások, a hajlékos-bérci betérő, Vízverés nyerge, a Pálócki-rét előtti éles jobbos, Pap-rétről meg a kaptatás. Ez utóbbira annyira koncentráltam, hogy bár a piroson indultam el, de csík helyett a karikán. Nem tudom kinek volt döbbenetesebb élmény, a Kisrigó előtt szembetalálkoztam, az ajándék kurflinak épp neki indulókkal.
 
Lélekben készültem a zsezsgés miatti gyors depóra, de megláttam JB-t és felcsillant a végre társasan tovább esélye. Az Öreg-nyilas völgyben élőben láthattam Fruzsit, mert Ákibácsi folyton rejtegette a bejárásokon. A „T „elágazást nem rontottam el, bár akkor már JB lemaradt, csak Tóth Attila tartott velem. Lajosforrás felé gyorsan letépkedtem egy virág szirmait, hogy „susnyásban” „vagy mellette” menjek fel a forrásig, az előbbi maradt az utolsó szirom, gyerünk hát a bozótba. A híres dózerút, amit elsőre megfutottunk, másodszorra elvétettünk, harmadszorra már versenyt szimulálva csak gyalogoltuk, tehát most így kellett tennem. Aztán kezdetét vette a cselendzs szakasz, egy etapon belül 4 különböző jel, duplája irányváltás, 5 útátkelés, mindez remek bokabillegetős terepen. Igen ám, de szorgos kezek megszüntették a kihívás jelleget és a kétoldali szalagozásnak köszönhetően különösebb gondolkodás nélkül lejuthattunk Csikóváraljára. Az újratervezett depóhelyszínen gyors övcsere, tea, mert vár a Kevély. A csobánkai műúton beszólogató biciklisek sem tudtak felbosszantani, mert ez egy tökéletes nap volt, amiből talán már két óra sem lehetett vissza. A nyeregből lefelé a kék csík sziklái bizony pusztították rendesen a fizikális és mentális tartalékokat, és a Teve-sziklák alatti tisztásra érve roppant hálás voltam Lúdtalp ötletéért: „Ez a pont nem a frissítés miatt kell majd, hanem a lelkünknek”.  Igaz hogy egy munka utáni öltönyös-kosztümös kamikáze autózással tudtuk csak belőni pont a megközelíthetőségét, de ha nem tesszük, örökre bennem marad a sóhaj: „Azt hiszem most tényleg fáradt vagyok”. Gyalogosan átvágva a tisztáson gyorsan mosolyra fakadtam, mikor eszembe jutottak a Köves-bérc fenyvesei, amik Lúdtalp szerint Horvátország hangulatát idézik. Nekem akkor vasárnap délelőtt az őrült tempóban, és dög melegben sem tűntek olyannak, most meg csak arra koncentráltam, hogy gyorsan eltűnjenek mögöttem. Megküzdve az Eged-hegynek nevezett köves lejtővel, alig vártam hogy a végtelen sárga repcemező mögött megpillantsam a lakóhegyemet. Rozáliánál tea és az utolsó jótanács: „azért most már ne üttesd el magad a rendőrlámpánál!” Tudtam milyen kegyetlen futva a Csúcs hegyi-nyeregre vezető út, így meg sem kíséreltem, inkább azt a számolgattam, mikor szedjek virágot, hogy kókadás nélkül átadhassam a célban várakozó anyukámnak. Hát jól kiszámoltam hogy minél később, mert ez a később azóta sem jött el.  A srácok előkészítésének köszönhetően kutyamentesnek beharangozott részen persze sikerült két – egymást éppen nagyon szerető – kutyával szembe találnom magam, de azt hiszem mindhárman nagyon elszántak voltunk abban, amit éppen csináltunk, így aztán nem fecséreltünk fölös energiákat egymás megmorgására.
 
A Nóra utcáról nekem mindig a pályakitűző Nórija fog eszembe jutni (bocs Susu), a Dózsa György behajtani tilosáról pedig a tatai befutó hasonló kresztáblája. Persze mákom volt, mert gombnyomás nélkül futottam át az autótlan úton, a zöld oszlopok végéig összerendezgettem magamban az elmúlt 11 óra élményeit, „megállj”-t parancsoltam a könnyeimnek, sprintet a lábaimnak, és egy pillanatra sem akartam visszafogni a rajtam eluralkodó boldogságot!
 
Epilógus
 
Igazi csapatmunka volt! Köszönet érte, hogy hittetek (hittünk) benne, hogy lesz IV. T100 (meg 100. is, csak szerencsére nekünk azzal már nem sok dolgunk lesz)! Köszönet azoknak, akik eljöttek és bármilyen szinten teljesítették! Az összes segítőnek, akik előtte, közben, utána mindent megtettek a futókért és az egyetlen túrázóért! A családomnak a helyi és távszurkolásért, a depósomnak, aki km-ben és munkában még nálamnál is többet tett bele ebbe az eredménybe, a masszőrömnek az eredményes kínzásért, Natinak, a száguldó virágnak a gyógytornákért, a Májsztrónak az alapozásért, a Self Sucking Klub tagjainak kólás-kávés-sütis futásokért, Norbinak a cipőért, Misinek a közös futásokért, Zsotyeknek, hogy egyedül bevállalta a prédikálószéki pontot, a csajoknak és az összes barátomnak, akik bár nem tartottak normálisnak az indulás miatt, de nagyon szurkoltak nekem!

Írta: Balogh Andrea

Cross du Mont-Blanc et Marathon du Mont-Blanc

Hogy mennyi kaland fűzhető fel 42 km-re? Nos, talán már a döntés meghozatalakor sejthettem volna, hogy nem egy szokványos maratonra kell készülni a Mont Blanc lábánál.

 

2008. június 28-29.

 

De kezdjük csak márciusban… Vélhetően sokan ismerik a 12 dühös ember történetét, így különösebben nem kell magyaráznom, hogy a darabnak mennyi köze van a futáshoz. A chamonix marathonhoz azonban annál inkább, mivel a darab előtt–utáni bő 10-10 perces agyalással sikerült eldöntenem és másnap reggel gyorsan beneveznem a versenyre. Az ötlet Törőcsik Andrástól származott, aki tulajdonképpen váltósofőrt keresett a nem rövid útra, lehetőleg olyat, aki nem unatkozik – pl. maga is fut – míg ő leküzdi a 2500 szintet és 42.195 métert. A döntés melletti érv a helyszín és a terep volt, s mivel ellenérvet nem nagyon találtam, mindössze annyi teendőm maradt, hogy nevezés után bevéssem a naptárba a június 29-i időpontot, mivel akkor még túl távolinak tűnt ahhoz, hogy feledésbe merüljön. A hátralévő négy hónap pedig kellően hosszúnak ahhoz, hogy az eredetileg futós hétvégéből egy hetes nyaralás legyen, a maratonból két verseny, az ötletgazda futótársból pedig távszurkoló.
 
Már az odautazást is sikerült nem szokványos módon megoldani, mivel Peti akkor már két hete Ausztriában sátorozott – mint sárkányrepülős EB résztvevő –, mikor némi rokoni segítséggel Villachban találkoztunk. Onnan kis repülős és genfi tavi kitérővel csütörtök délután landoltunk Chamonix-ban. Szerelem első látásra!
Havas hegycsúcsok között színes, virágos, barátságos francia kisváros. A hegy lábánál a patak partján vertünk sátrat, a reggeli nap a közeli gleccserről csillogva ébresztett bennünket, este a hegyek ölelő karjaiban hajtottuk álomra fejünket. Mivel a crosst (23 km) és a maratont külön napra tették a szervezők, így kizárásos alapon a pénteki napot – a szükséges adminisztráció letudását követően – a repülésre szántuk. El kell ismernem, vannak a futásnál jóval látványosabb sportok, és a hegy meghódításához sincs feltétlenül szükség lábakra. Míg Peti az égből, én a szerpentinen autózva gyönyörködtem a mélység és magasság általam eddig soha nem látott szélsőségeiben. Ahogy a fényképezőgéppel lehetetlen volt befogni és képen hazahozni a látottakat, hasonlóképpen hihetetlennek tűnt számomra ezen magasságoknak, egy egyszerű szerkezet és emberi erő kombinációjával történő meghódítása.
 
Szombat reggel kisebb kalandozás után – ki gondolta, hogy a cross és a maraton nem egy helyszínről rajtol – sikerült megtalálnunk a cross rajtját. Míg én igyekeztem a készülődés és a rajt pillanatait megörökíteni az utókornak, addig Peti – Lúdtalp bölcs tanácsait megfogadva – nem törekedett az első 2 km felvezető futójának szerepére, így aztán nem is került rá a hivatalos fotókra (az enyémekre sem sajnos). További következménye is lett a tanácsok betartásának és a reggeli elkavarásnak, ugyanis kb. száz futó társaságában, még a 2. km-t jelző tábla előtt sikeresen randevúzott az erdei futások mumusával, az eltévedéssel. Hála az ügyes pályakijelölésnek, ők nem csupán a crosst teljesítették, de a fél órával később kezdődő 10 km-es verseny pályájának egy részét is bejárták. Pár km-rel gazdagabban az eltévedős társaság visszatalált a helyes útra. Én eközben nyakig elmerültem a chamonix-i piac forgatagában és vérszegény ellenállást tanúsítottam az édesek és sósak csábításával szemben. Azt hiszem végre magyarázatot kaptam arra, hogy miért vasárnap kell rendezni a futóversenyeket. Egy település valódi arcát szerintem a piacán keresztül ismerheted meg igazán.
 
Peti tervezett futóidejénél fél órával hamarabb már leheveredtem a leszállópálya szélén felállított kivetítő elé és kellemes 35 fokban süttettem a hasam. Nem tudom miből gondoltam, hogy a +1331m/-371m szintkülönbség leküzdése a tervezettnél ennyivel gyorsabban sikerülne, de hát egy debütánstól semmi nem meglepő.  Mivel a kivetítőn láttam, hogy feje és végtagjai teljes épségben értek célba, és arcán sem láttam az eltorzulás jeleit, nyugodtan várhattam, hogy az autó házhoz, azaz hozzám fuvarozza a hegytetőről. Bár folyamatosan bizonygatta, hogy elfáradt, ez cseppet sem látszott rajta, viszont a látottak, a megfutottak igen mély nyomokat hagytak benne, mert a bőséges ebéd alatt be nem állt a szája. Na igen, eseménydús 3 óra 25 perce volt. A mese végére sikerült teljesen berezelnem az előttem álló kihívástól, így aztán pihenés helyett (na ugye hogy nem futotta ki magát!) kocsiba ültünk, és elmentünk feltérképezni az elkavarásuk színhelyét, valamint két lehetséges depópontot, ahol az igen szűkre szabott frissítést egy kis hazaival ki tudjuk egészíteni. Ez persze arra is jó volt, hogy saját szememmel láthassam a Vallorcinből induló emelkedőt (18,3km+1280m), mely 6 km múlva 2200 m-en végződik majd. Még a szombat délutáni üdeségemben sem voltam képes megfutni egyetlen méterét sem.
 
Ahogy a cross utáni büfé kínálatában nem találtunk semmi hiányosságot, úgy a maraton előtti tészta-partyt is csak színjelesre tudtuk értékelni. Vajon honnan sejthették a franciák újonnan felvett szokásomat, hogy a versenyek előtti este egy jó pohár vörösborral kell ráhangolódni a másnapra. A ráhangolódást sátras otthonunkban folytattuk, miközben a szőke lányról (értsd Femina), szőke hercegre cserélt depósomnak pakoltam össze a szomjhaláltól megmenekítő italokat.
 
Az óra bizony 5-kor keltett, cserébe a szuperkorai rajtért (7:00). Imádom a franciákat, vörösboroznak és korán kelnek – bár azt hiszem ez utóbbi tulajdonsággal csak én ruházom fel őket. A rajt helyszíne felé tartva (ami megegyezik az UTMB rajtjával), magam is szembesültem az izmos vádlik, szuper szerkók hatására a „mit keresek én itt” érzéssel. Szerencsére a rajt tömegében láthattam néhány, nálamnál is alulöltözöttebb, önbizalomra okot adó futót. Bár az örökérvényű mondás a ruháról meg a tevésről… Peti több ponton végigkövetett egy pamutpólós, kiránduló hátizsákos, V1 kategóriában induló francia urat (bizonyos Didier), aki végül 5:18-as idővel, jóval előttem érkezett be.
 
A rajt után Chamonix utcáin, a szurkolók hada között (7:00-kor!) szolid tülekedést, helykeresést követően, az első km után értük el a tegnapi cross rajtjának helyszínét, a sikl
óernyős leszállót. Onnan már végig erdei utakon vitt a pálya, rögtön a nevezetes, eltévedős leágazással. (Hát igen, van aki nem nyulaztat, hanem előzetesen befuttat.) Petivel megbeszélt első depópont 18 km-nél volt. Be kell valljam, addig szinte észrevétlen gyorsasággal repült el az idő, távolság. Az erdő ezerféle illata és látványa, ösvények, fák, patak, hidak, viszonylag köves, ezért figyelős terep, igazi hullámvasutazás (600m fel, 400m le), ami még a kezdősebességet sem tudta megtörni igazán. Az első frissítés 10 km-nél volt, amilyen szegényes kínálat – értsd csak víz – annál szívesélyesebb fogadtatással. Ez az odafigyelő, kedves kiszolgálás végig jelen volt a pontokon, akárcsak a számtalan szurkoló hangos buzdítása. Mivel az útvonal viszonylag kevés települést érintve, szinte csak erdei utakon haladt, továbbá a hazai versenyeken szocializálódva nagyon meglepett, hogy az igazán brutál hegyi szakaszokat leszámítva a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a szurkolók. Sőt (versenyszervezők figyelem!), a műsorfüzetben leközölték az autóval illetve kabinnal megközelíthető pontokat, az első és utolsó várható áthaladási idejét. Így nem egy szukoló csapat volt, akikkel a sokadik ponton már ismerősként üdvözöltük egymást.
 
A megbeszélés szerint a vallorcini állomást elhagyva már készülnöm kellett depóra, ehhez képest rendkívül meglepett Peti látványa. Először arra gondoltam, hogy egy meglepetés pontot iktatott közbe (már van terepismerete), de aztán gyorsan összeraktam, hogy ez bizony már 18 km, ami pedig gyors övcserét jelent, majd pár száz méter és a hivatalos frissítő után, ama bizonyos emelkedő kezdetét a Col des Possettes-re. Hát igen, talán ha pár futólépést tettünk (mármint a környékemen futók), de alapvetően ütemesen meneteltünk felfelé, a soha véget nem érő magasságba. Közben azon járt az agyam, ha célba érek, azonnal sms-ezek az otthoniaknak,
hogy az Oroszlánvár – bármennyire is tisztelem a Mátrát – „fing a vízen”. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy az igazi csemege még hátra van, mert ahova felmentünk, onnan bizony le is kell jönni! „Sajnos” a táj annyira gyönyörű volt, hogy tökéletesen feledtette velem a jó órás kaptatást. Kiérve az erdőből a sziklák közé, ezerféle színben pompáztak a számomra ismeretlen fajtájú hegyi virágok. Az előzetes tervek szerint a 3. frissítés előtt kellett megennem az egy szem gélt, hogy a ponton csak vizet kelljen utána küldenem. Mondjuk mást nem is nagyon tudtam volna a kizárólag víz kínálatból. Hogy a fenébe történt nem tudom, de megint azon kaptam magam, hogy ott a frissítő, én pedig még azt sem térképeztem fel, hogy a kölcsön kulcsöv melyik zsebében rejtőzik a gél. Veszélyes dolog ez a magashegyi futás, a sok látnivaló teljesen elvonja a figyelmet magamról. A fejed hol az ég felé tartva forog, tátott szájjal ámulod a havas-csipkés hegycsúcsokat, hol meg sziklák között ugrándozva gyönyörködsz a természet apró növénycsodáiban. Hogy ezek mellett még figyelj az időre, a frissítésre, szinte lehetetlen.
A pont után még egy rövid, ám annál intenzívebb (1km+300m) mászás következett és indulhatott az ereszkedés. Azaz csak indulhatott volna, mert a tető előtt egy jelentős kiterjedésű hófolt cinkosan rám kacsintott, és teljesen elvesztem. A gyerekkort idéző, hóban futós, hógolyót csinálós élményt nem volt szabad kihagyni ott fenn, 2500 m-en a szikrázó napsütésben.   Remélem Ákos és Lúdtalp csuklottatok egész délelőtt, mert nem tudtam elég hálával gondolni rátok a belém vert lejtőfutásokért. Pasikat megszégyenítő bátorsággal ugráltam lefelé a sziklákon, bár meg kell valljam, a folyamatos koncentrálás a végére kicsit megviselt (800 m-t ereszkedtünk 3,5 km alatt). Aztán a végén megpillantottam a Chamonix-ba vezető műútról, kocsiból már meglesett terepet, a depókeresés során feltérképezett utakat, és szinte repültem lefelé a 2. depóponthoz (30 km). Sajnos a gyér frissítés és a rendkívüli hőség mindenkit megviselt, mert egy-egy út menti vízgyűjtőt, állatitatót megpillantva a futótársak nagy levegővétellel nyakig a dézsába dugták fejüket. Persze én, mint kiváltságos, ezeket az értékes perceket tartalékoltam, hogy Petinél vízre, kulcsövre és csókra váltsam. Majd irány a következő emelkedő, aminek híre a tegnapi cross után annyira letaglózott. Séta és futás, ezt váltogattuk kis 5-6 fős csapattá kovácsolódott társaságunkkal. Hol valamelyik fiú diktálta a tempót, hol én, az árnyékban a futást preferálva, a tűző napon kivétel nélkül sétára váltva. Arra emlékeztem, hogy a következő frissítés a szép nevű Flégére-nél lesz, de hogy addig hány száz métert emelkedünk, és hány km-en keresztül, fogalmam sem volt. De nagyon, nagyon sok(k) volt, és rettentően tűzött a nap. Az utolsó, alig 2km-en 300 m-t kellett a tűző napon, köveken bukdácsolva leküzdeni. A fiúkat ez valahogy jobban megviselte, míg én szárnyra kaptam a lelkes buzdítástól. A rajtszám feliratának köszönhetően az „Allez Andrea, trés bon!” bíztatásra fülig érő szájjal értem fel a frissítőponthoz. A szurkolóknak mély fő hajtással, és pukedlival köszöntem meg a bíztatást. Egy francia úr ezen felbuzdulva táncra kért. Lehet erre „nem”-et mondani?
Gyors fordulás, két kézzel betömött citrom/narancs, és irány immár a cél felé. Persze most sem tudtam, hogy ez km-ben mit jelent, csak annyit, hogy az utolsó 3 km-en „valami nagy durvaság” (by SZP) vár rám. Tény, emelkedni emelkedett, de ez azért annyira nem durva – gondoltam. Aztán az előre jelzett, mosolygós, integetős fotó után végre megérkezett a durvaság! A déli nap hevében, köveken, 170 m felfelé, 3km-en keresztül, sétálva vagy futva, küzdve vagy szárnyalva már csak arra koncentráltam, hogy a célban a papírzsebkendőt elrejtsem (rosszul mutat a fotón), nemzeti színű karszalagos kezemet magasba emelve integessek. Gratuláció, ölelkezés a körülöttem futókkal, ez előttem másfél perccel beérő francia lánnyal. Hiába no, ez az ő terepe, nagyon megérdemelte. Nekem pedig meg kell tanulnom barátságba keveredni ezekkel az elképesztően magas hegyekkel, melyekhez foghatót eddig még soha életemben nem láttam.
 
Másnap még közelebb jutottunk hozzájuk, egészen 3842 méter magasba, ahol már harapni lehetett a levegőt, és a térdig érő hóra úgy tűzött a nap, hogy muszáj volt az újonnan beszerzett napszemüveget felavatni. És ott a magasban, behunyt szemmel, jókat lehetett ábrándozni egy jövő évi kalandról…      
 
– a fentiek lejegyeztettek az Úr 2008. esztendejében, július havának első napján, Chamonix és Budapest között, egy szuper Citroen C15 anyósülésén
– akik megfutották: Balogh Andrea és Szász Péter, aki lejegyezte: Balogh Andrea

Spartathlon 2008 (Bódékat építünk, bódékat rombolunk)

Az úgy volt, hogy 2005-ben lefutottam a Spartathlont.

Aztán Ákibácsi azt mondta, hogy „cö cö, egyszer véletlenül is sikerülhet.”

Én pedig ahelyett, hogy új barátok után néztem volna, visszahúztam a futócipőt.

A 2005-ös versenyt megszenvedtem. Utána sokáig nem találtam magamra és talán egy fél év kellett ahhoz, hogy ismét szívesen, jókedvűen menjenk ki futni. Akkor döntöttem el, hogy még egyszer így, ilyen görcsösen, ilyen feszülten nem futhatok. Majd belepusztultam és a célban csak sírni tudtam, mosolyogni, örülni nem.

Tekerés előre 2008 februárig. Ekkor állt feje tetejére a kis világom. Megszületett Boldizsár és Dániel, az ébrenléti állóképességi tréning csapatom. Egyik nap azt gondoltam, hogy Ők tették a legtöbbet a 2008-as sikerért, másik nap azt, hogy pillanatokon belül öngyilkos leszek. De az biztos, hogy átrendezték az életem, és a futás a prioritási sorban sokkal hátrébb került. Világossá vált, hogy ha Spartathlonra készülök sokkal céltudatosabb kell, hogy legyek mert a babák mellett nincsenek lyukak a naptárban. Nincsenek végtelen hétvégék, estébe nyúló hosszú futások. Annyi idő van amennyi feltétlenül szükséges mert minden percet a fiúktól veszem el. Visszanézve, nem futottam kevesebbet mint korábbi években de minden lefutott kilométert komolyabban vettem és magasabbra értékeltem.
Köszönet jár még Gabinak azért, hogy támogatta ezt a kalandot. (Támogatta? Követelte, hogy nevezzek be.) Sok türelem kellett hozzá és sok segítséget kaptam.

Tekerés előre 2008 szeptemberig. Amikor megérkeztem a rajthoz, évek óta először éreztem azt, hogy mindent megtettem egy futás sikeréért. Leültem egy sarokban, becsuktam a szemem és végiggondoltam az elmúlt egy évet. Arra jutottam, hogy a saját szerény mércémmel mérten nem voltak hibák. Egy kerek történet végére értem amit már csak be kell fejezni. És hosszú idő óta először nem féltem a Spartathlontól.

Ennek a topiknak vannak előnyei és hátrányai. Az előnyöket kár ecsetelni. Még most is libabőrös leszek, ha a közvetítésetekbe beleolvasok. Ezt ezúton is szívből köszönöm. De a topikból sugárzó kultikus tisztelet a verseny iránt akaratlanul is szorongást ébresztett bennem. Nehéz nem túlhergelni magam miközben a környezetem, magamat is beleértve, áhítattal, feltétlen tisztelettel és néha félelemmel néz erre a versenyre.

A Spartathlon egy kőkemény futóverseny. De nem megcsinálhatatlan. Biztosra senki nem mehet, de szorongani sincs ok. Harmadszor kellett eljönnöm az Akropoliszhoz, hogy ezt ne csak megértsem, de a gyakorlatba is át tudjam ültetni. Idén úgy álltam rajthoz, hogy a cél maga a Spártába vezető út, nem a szobor. Az út végén pedig vagy vár egy érem, vagy nem, de akárhogy is lesz, jó lesz. Ha tudom élvezni az utat, elnyerem a jutalmam. Ha Lőw Andrástól csak annyit tanulok, hogy nincs az a futás amiért érdemes görcsölni, már megérte közösen Szopó Körözni.

Persze kár hitegetni magam, hogy 246 kilométert fájdalom nélkül le lehet futni. De nem mindegy, hogy mikor fáj, hol fáj és hogy fáj.

Három éve befelé fordulva, bezárkózva futottam. Így is célba tudtam érni. De talán lehet másképp is. Idén próbáltam kifelé is tekinteni. Figyeltem a tengert, a hegyeket, a többieket. Beszélgettem és ha kellett sétáltam. Nem féltem beugrani egy boltba hideg üdítőt vásárolni és nem sirattam az így elvesző perceket. Megtanultam nem félni az úttól. Európa legszebb tájain futottunk át. És nekem nem volt semmi más dolgom mint egyik lábam a másik elé tenni.

Azért kellettek kilométerek is a lábamba, anélkül nem megy. Március 1-én indult a kapmány és augusztus 31-ig 1850 kilométert futottam. Volt benne 4 napos Balaton kör, sárvári 128,9 kilométeres 12 óra, privát Kinizsi Százas, privát 75-ös a Szentendrei Szigeten és Lőw Andrással egy éjszakai Tata-Budapest futás. És persze sok-sok rövidebb edzés. Külön-külön egyik futásnak sincs jelentőssége, de összességében, a rajtban üldögélve, volt okom úgy érezni, hogy a fizikai impulzusokat megkaptam és a siker nem ezen múlik. Erősen triviálisnak tűnik, de mégis megnyugtató biztonságot ad, hogy a fizikailag felkészültem és a fizikai tudásomon nem múlhat ez a verseny.

A pszichés tényezőt azonban kár diszkontálni és ezen a téren kaptam egy jó kis figyelmeztetést az utolsó hetekben. Bő egy hónappal a verseny előtt felhívott ákibácsi, hogy fáj az Achillesze és bajban van. Tárgyaltunk majd amint letettem a telefont, belenyilalt a fájdalom az én Achilleszembe is. De hát nem is csináltam semmit! Az állapotom időnként javult, időnként romlott, de az utolsó két hétben, az intenzív kezelés és szinte nulla futás mellett, katasztrofálissá vált. Ahogy hergeltem magam, egyre jobban sántítottam. Heteken keresztül mondogattam magamnak, hogy ezt a fájdalmat nagyájból csak beképzelem és mire kiérek Athénból, nem is fogom érezni. Nem mindig hittem el ezt a mantrát de a végén így lett. Kevés alkatrészemmel nem volt baj a másfél nap alatt, de az Achilleszem ezek közé tartozik.

A versenynek kisérő nélkül vágtam neki. Még az utolsó hetekben sem voltam biztos abban, hogy ez egy jó döntés volt, de visszanézve talán ez volt a kulcsa mindennek. Kisérő nélkül nincsenek várakozások, nincsen kire figyelni saját magamon kívül és legfőképp, nincsen kinek panaszkodni és hisztizni. Amikor az ember csak magára van utalva, céltudatosabb és következetesebb. Gabi bár nem vevő a hisztimre, de meghallgat, esetleg még próbál egy-két jó szót is szólni. A görög rendezőket ellenben egyáltalán nem érdekli milyen gyatrán nézek ki és mennyire nincs kedvem tovább menni. Hozzám hasonló alakból már több tucat toppant elő a sötét éjszakából és még több tucat várható. Ha nem megyek tovább, na bumm, nem én leszek az első. Ha felpattanok, észre sem vesznek. Ha senki másra nem számíthatsz, jobban figyelsz saját magadra.

Spartathlon, Korányi Balázs

A rajtban összeálltunk egy csapatképre és ekkor jutott eszember Larzen ’gyenge horror prológja’ hozzászólása. Ez az a nap amikor a világ 300 legerősebb, legmakacsabb futója indul neki Görögörszágnak. (tovább…)

Ultra Trail du Mont Blanc (166km, 9400m szint)

Csendesen ülünk a váróteremben, kinn tűz a nap. Olipapa, Fridmann és én bemenekülünk a Nap elől. akibacsi és larzen a peronon várják a szerelvényt, farkasszemet nézve a ránk boruló hegyekkel. Kevés szó, kevés kérdés hangzik el. Larzen örökzöldje jut eszembe: "mint egy gyenge horror prológja, még mindenki bizakodik, de tudják, nem mindenki éli túl…" Begördül a zsúfolt vonat, csak állóhely van, oda is tűz a Nap, pedig de jó lenne még egy kicsit ülni, pihenni, hiszen alig több mint egy óra, és kezdődik a derbi, ahol közel két napon át kell talpon maradni.

Csendes kis falunk – Argentiere – után, Chamonixban hirtelen elönt a lámpaláz, ahogy megindulunk a rajthely felé. Dobzenekar nyomja, versenyzők szaladgálnak le- fel- a depózacskóikkal, pörög minden, ügyetlenkedek a fényképezőgépemmel, izgulok. Fridman, akibacsi és én, besorolunk a mezőny végére az utolsó sorokba. Egy éve ugyanitt, ugyanígy leghátulra állva vártam a Chamonix marathon rajtját. Kemény verseny volt az, jó lecke az Alpok meredélyeiből. Bizony meg is szeppentem akkor, s a verseny végére már biztosra vettem, én nem lennék képes az UTMB-re. Aztán a dolgok másképpen alakultak. Jelentkeztem az elősorsolásra és megkaptam az indulás jogát. Olipapa csak annyit írt, „jó, akkor az okos útról, áttérünk a bátor útra”… Ahogy B Tímea szokta mondani, nem kell betojni a mezőnytől, "azok is csak emberek" No, ha Ők képesek rá, nekem is menni fog. Vangelis szól időnként, aztán egy bizonytalan pukkanás… Elrajtoltunk volna? Igen, elkezdődött. Sokáig szinte semmit sem haladunk előre a zsúfoltság miatt, aztán a várost elhagyva szélesedik az út, kapok egy kis mozgásteret. Lassabban, lassabban, intem magam, de a tömeg, borzasztó nehézkes. Hol az a sok izomember, akiről a legendák szólnak? Azt hiszem, látom ki az a bő 40 % aki lemorzsolódik – jaj csak nehogy én is köztük legyek. akibacsit érem utol, majd hagyom el, nem tetszik az arca, sem a mozgása, bajt érzek, és szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni, futok tovább. Könnyű vagyok, haladok előre. A 8 kilis pontig minimum 1000 embert kerülök el. A ponton aztán ügyetlenkedek, ahogy csak lehet. Tölteni próbálok, mellé megy, kiejtem a botokat, útban vagyok, szóval tiszta lámpaláz és bénázás. Jön az első kaptató. A lemenő Nap varázslatosan fényezi a csúcsokat.

 
Nehéz a haladás, hiszen hátulról hajtják az embert, elöl meg nem mennek. Furcsán „lógatják” a botjaikat a franciák, többször rálépek az előttem lévőére.


 

(tovább…)

Bakony szurdok-völgyei ajánló

Szereted a kihívásokat? Gyengéid közé tartoznak a szurdokok? Szeretsz megküzdeni a tereppel? Akkor itt a helyed! 2008.09.20-án próbára teheted kitartásodat a Bakony szurdokvölgyei 20, 30, 40, 50, 70 teljesítménytúrán, ill. a Félmaraton, Maraton és Ultramaraton terepfutóversenyen, Zirctől Inotáig. A túra útvonala érinti a Cuha-völgyet, az Ördög-árkot, a Római-fürdőt és a Burok-völgyet is. A terep nehéz, semmi jóra ne számíts! A Burok-völgy tele van keresztbe dőlt fatörzsekkel. De gyönyörű. Pár kép ízelítőül.

                             A Cuha-völgyi viadukt                                                            Az Ördög-gát


 

                            A Cseszneki vár

 

 

 

Ha mindezekkel nem sikerült elriasztanunk, szeretettel várunk!


Bővebb információ:

http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=1780

Edit

Chamonix Marathon 2007

Előzmények:

Néhány évvel ezelőtt már szemezgettem alpesi maratonokkal, mint pl. a Zermatt, Jungfrau, vagy Davos maratonok, de aztán mindig elhessegettem a kísértést, mondván, hogy ilyenre kiutazni sok pénz, sok idő, sok macera. Inkább nyaraljunk, ha már ilyen messze megyünk – gondoltam. Aztán nyár elején magával ragadott a Mt. Blanc körüli „Nagy Verseny” (UTMB) ördöge, annyira, hogy folyton Chamonix körül őgyelegtem a világhálón. Egyik nap, épp így barangolok, amikor egyszer csak szembe jön ez a verseny, és azt kiáltja: „Gyere! Kíváncsi vagyok rád!” Gondolkoztam, számolgattam és végül sikerült a szabadságommal, és a családdal mind térben, mind időben összeegyeztetni, így neveztem.
Chamonix Maraton Szombaton este 7-ig lehetett átvenni a rajtszámokat (vész esetén vasárnap hajnali 5-és 6 között is), úgyhogy a 18:50-es érkezés a versenyközpontba Nórival, Lucával és Bencével ideálisnak mondható :-). Innen az este hátralévő része mintegy éjfélig, könnyed saláta-tészta partival, kempingkereséssel, sátorállítással, és a másnapi futócucc összeállításával repült el :-) Hajnalban gyors tejeskávézás után bringával begurultam a kb. 3km-re lévő versenyközpontba és izgultam. A terv az alábbi volt. Az első 19 kili 1:50 (pont mint a Fenyőgyöngye futóköröm :-), onnan 6 kili mászás szűk egy óra alatt, azaz 25 km 2:45-re, 31 km 3:15-re, és onnan már csak egy „majdnem” Kékes Csúcsfutás, ami meg kell, legyen 1:30-on belül, azaz 4:45 „sima ügy” :-). Valójában ezt az utolsó 11 kilit nem éreztem betonbiztosnak, de a 4:45 annyival vagányabbnak tűnt, mint az 5 óra, vagy az 5:15, hogy inkább ezt tűztem ki a zászlómra.  A végén 11 kili 900 szinttel, az 2 óránál is több lehet – kezdte befészkelni magát az aggodalom az agyamba…
(tovább…)