‘túlélőtúra’ címkével ellátott bejegyzések

Túléltük a Nagyhalált

25. Túlélőverseny – 2009. május 15-17.

Végre haza tudtam jönni egy kétnapos túlélésre, s öt év után másodjára is próbára tehettem magam a kétnapos műfajban! Sajnos az öt évvel ezelőtt Mecsekben győztes csapatból egyik társam sem tudott eljönni. Molnár Laci erre a versenyre átállt az erő sötét oldalára, Durham Mikinek pedig az utolsó pillanatban családi okok miatt le kellett mondania a versenyt. De erre az esetre is megvolt a korábban már bevált forgatókönyvünk: ismét a Sárkányevő Cserfatölgy csapatával fuzionáltunk. Az ő csapatuk nagy része is átállt a szervezők táborába erre a versenyre, így csak Varga Zoli maradt meg magnak, aki csodával határos módon újra kerített egy új résztvevőt a versenyhez, régi triatlonista haverját, a tízszeres ironmant, Kovács Tamást. Tamást én is ismertem, először ’87 körül találkozhattunk egy egyetemi előkészítő táborban, aztán valahogy ’98 körül, amikor én váltóban indultam az ironman kerékpáros szakaszán (180 km időfutam). Tehát olyan 11 évente találkozunk…
Megpróbálom röviden leírni a verseny fontosabb szabályait, mert enélkül értelmezhetetlen az egész történet. A szervezők sok hónap gondos munkával kijelölnek egy terepet valahol a hegyekben, keresnek érdekes helyeket benne, ott elrejtenek apró kis fecniket (bonuszok) és fiolákat (stafétuszok). Aztán készítenek hozzá egy valamilyen módon összekuszált, megfejtést igénylő térképet, rengeteg tereppontleírást, szabályt, jegyzőkönyvet stb. Ezeket a verseny kezdetekor, a terepre való kiszállás közben kiadják a versenyzőknek, akik állandó szellemi és fizikai megpróbáltatásokkal szembenézve próbálják teljesíteni a kitűzött feladatokat, azok közül is legfőbbképp a tereppontok felkeresését tetszőleges sorrendben. Amely csapat nem tudja teljesíteni a minimum célkitűzést, annak érvénytelen a szereplése („elpusztul”), a többiek túlélnek, és pontokat kapnak a végrehajtott feladatokért. A pontok összesítésével alakul ki a helyezések végső sorrendje.
 
A verseny előtti napokban a rendezők elkezdenek kiszivárogtatni információkat, hogy merre lesz a verseny. Ezt főleg a terepen készült fényképekkel teszik. A kiszivárogtatott fotók egyike egy gáztűzhely kapcsolóját ábrázolta. Ebből Tamás rögtön kitalálta, hogy a Karancs lesz a helyszín. Ilyen egyszerű lenne? Igaz, annyira volt csak egyszerű, hogy a csapat többi tagjának ez sose jutott volna eszébe, habár a márkanevet hallottuk már… Egy másik fotó egy elég nagy hegyet ábrázolt, ez alapján ki lehetett zárni kisebb hegységeket. Ráadásul a hegy tetején pár pixelben ki lehetett venni egy kilátót és mellette egy adót is. Este keresgéltem a neten fényképeket jó pár csúcsról, ahol tudok kilátóról, és sikerült is két elég meggyőző képet találni a Karancsról. Tamás el is küldte a szervezőknek a tippet, hogy a Karancs lesz a terep. Közben Zoli egyéb kiszivárogtatott információkból rájött, hogy egy sudoku (számkeresztrejtvény) is valahogy része lesz a versenynek.
 
Aztán péntek este felszálltunk a buszokra, hogy az „ismeretlen” terep felé vegyük az irányt. Valóban a Karancs felé mentünk, de aztán elhajtottunk mellette, át Szlovákiába… A határátkelőn üdvrivalgás tört ki a buszon. Magyarország EU-ba lépése óta ezt vártuk, hogy egyszer külföldön lesz a terep. Zoli erre az eshetőségre is előre gondolt, és mikor lementünk az összes nálunk lévő térképről, előhúzott Google űrfotókat a Karancshoz és Medveshez csatlakozó szlovák részekről. Próbáltuk rajtuk követni a busz nyomvonalát, és úgy tűnt, tudjuk, hol raktak ki minket.
 
Leszálláskor kaptunk egy pakli házi gyártású, különleges magyar kártyát, a térkép szétszabdalt változatát. Mindegyik térképrészlet fölött volt egy szín és szám, pl. piros nyolcas. Tehát 32 felé volt szétvágva a terep térképe, pontosabban kétszer 16 felé: az egyik készleten voltak a szintvonalak, a másikon a települések, utak. Forgatni, nyírni és egymásba csúsztatni kellett a kártyákat, hogy megkapjuk a terep térképét. Csak az volt a gond, hogy a kis térképek méretaránya nem mindig egyezett, így nem lehetett tökéletesen összeilleszteni őket. Még az összerakás elején, 15 percen belül tudtuk, hogy Somoskő központi helyen szerepel a térképen, és sok tereppont van a környékén. Felmerült, hogy esetleg elrohanunk oda. Zoli a GPS-én bemérte, hogy a Somoskői vártól 3,6 km-re vagyunk. Hát bizony nem ott voltunk, ahol eredetileg gondoltuk, jóval messzebb a magyar határtól. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy mégis inkább összerakjuk a szintvonalas térképet, és meggondoljuk, merre megyünk, hogy ne hullajtsunk el tereppontokat útközben. Aztán mire összeraktuk a térképet, egy csapat már elment mellettünk a vár irányába. Őket követni nem sok kedvem volt, továbbá egy csapatot még közelebb raktak ki a várhoz, úgyhogy bedobtam szokásos ötletemet: menjünk arra, amerre senki sem akar menni.
 
Némi győzködés és tanakodás után a B-terv, azaz az „ugrás a sötétbe” lépett érvénybe. A nehezebbnek tűnő északi irányba indultunk, amerre turistatérképünk sem volt, és amerre csak egyre távolodunk az ismert magyar résztől. Kicsivel éjfél előtt indultunk. Az egyik térképrészleten láttuk, hogy 10 m-enként vannak a szintvonalak, és kb. 100 m-nek tűnt a szintemelkedés a legközelebbi csúcsig. Hát ezzel súlyosat tévedtünk. Mint kiderült, a szlovák részen 20 m-enként voltak a szintvonalak, és még lehet hogy egyéb csavar is volt, de mi legalább 300 m-nek éreztük a szintemelkedést. Egyszerűen nem akart vége lenni. Aztán mikor végre felértünk, a keresett út nem volt sehol… Végül nagy nehezen csak meglett az út, ami meglepetésünkre egyben turistaút is volt, és meglett az első tereppontunk 2,5 órával a kirakás után. A váratlan turistaúttal megütöttük a főnyereményt, a turistautakat éjjel is könnyű követni. Az éjszaka folyamán turistautak mentén felfűztünk jó pár tereppontot egész elfogadható tempóban a nap időszakát figyelembe véve.
 
Hajnalban értünk ki egy gyönyörű kilátópontra, s ekkor tárult fel a terep szépsége először. Sajnos erősen párás és felhős volt az idő, de a hosszan elterülő hegyek és közéjük illeszkedő kis falvak, szántók, legelők megkapó szépségűek voltak. Itt a környéken sok „kishalálos” csapattal találkoztunk – nekik csak 1 napos a verseny –, de még mindig mi hoztuk el az összes nagyhalálos bonuszt. (A bonuszt, azt a bizonyos kis elrejtett fecnit az a csapat kapja, aki elsőként ér egy adott tereppontra. A „stafétuszt” viszont az odaérkező csapat felveszi és elviszi a következő tereppontra, ahol kicseréli a következő stafétuszra. Ezek azért lettek bevezetve, hogy a csapatok tudják, hogy valóban a megadott terepponton járnak-e.)
 
A következőkben tovább nyomultunk északkeleti irányba, és próbáltunk minden tereppontot érinteni. Kb. két óra múlva egy újabb kilátóhelyhez érkeztünk. Ekkor már sütött a nap, és innen egész egyszerűen verhetetlen volt a kilátás. Előttünk egy mesebeli falu, sz
élén egy meglepően meredek vulkáni kúp tetején valami hegyes szikla, távolban nagyobb hegyek, egész meredekek a Bükk vagy Mátra vonulataihoz képest, alattunk átellenesen a legelőn egy tehéncsorda, végeláthatatlan zöld mindenfelé, az összes létező árnyalatban. Soha nem jártunk erre, és elképzelésünk sem volt a falu nevéről, egyáltalán a környező hegyek vagy hegység nevéről. Egy idegen országban, idegen tájon voltunk és a felfedezés összes örömét átélhettük, mint egy mesében a három testvér, akik elmennek világot látni. Én álmosságot egyáltalán nem éreztem, talán nem is volt még ilyen túlélőversenyem, mikor annyira izgatott voltam az első pillanattól, hogy még ásítozni is elfelejtettem.

(tovább…)

Fagyos Nagyhalál a Börzsönyben – Túlélőverseny

A hétvégén túlélőversenyen voltunk. Legjobb lesz, ha a verseny honlapjáról idézek, hogy képet alkothassatok arról, hogy miféle is volt ez a megmozdulás: 

„Szeretnél részt venni az Evolúció nagy versenyében? Szeretnéd kipróbálni túlélőgénjeid hatékonyságát? Szeretnéd tesztelni tested és lelked álló-, futó-, tájékozódó és tűrőképességét? Szeretnéd tudni, mit teszel, ha az éjszaka közepén a civilizáció védőszárnyai alól kikerülve hirtelen idegen és fenyegető környezetben, a sűrű és sötét, ámde neszekkel, susogásokkal és szagokkal teli erdő kellős közepén találod magad, ahol semmi másra nem számíthatsz, mint a magad és csapattársaid leleményességére, tudására, eszére, erejére és túlélőösztönére? (Nem beszélve a tőlünk kapott – nem túl informatív – térképről, no de arról tényleg jobb nem beszélni…) Amikor nemcsak túl kell élned az éjszakát, hanem kiismerve az idegen terepet, fel is kell keresned minél több, többé-kevésbé azonosítható tereppontot, és válaszolnod kell a velük kapcsolatos kérdéseinkre? Amikor emellett fa odvában, kő alatt, szikla résében, rókalyukban és tüskebokorban fel kell kutatnod a jól elrejtett kis emblémás cédulákat (bonusokat), ezzel is bizonyítva saját magad és csapatod túlélési potenciálját?              

Amikor az ismeretlen terepet fejedben ismertté, sőt jól ismertté transzformálva nemcsak ki kell keveredned a bozót közepéből, hanem ügyesen taktikázva a megadott idő alatt a terep minél nagyobb részét be kell járnod, és minél több bonust kell elhalásznod a vetélytárs csapatok orra elől? Amikor eközben úgy kell gazdálkodnod testi és lelki erőforrásaiddal, hogy jusson is, és maradjon is a verseny hátralevő részére, hogy majd a terep magadévá tétele után idejében befuthass a megjelölt célba?

Ha a fentiek megdobogtatják a szívedet, ha kedvet érzel kipróbálni saját és csapattársaid túlélőképességét, akkor mindenképpen ott a helyed a Terepjárók Egyesülete következő nagy Túlélőversenyén!”

 Még egy bekezdés a rendezőktől a verseny előtt kapott körlevélből:

„- A nevezési procedúra során több csapat megkérdezte, mi igaz a korábbi versenyekről hallott rémtörténetek közül. Meg kell nyugtatnunk minden aggódót: minden igaz! Sőt, meg annál is sokkal több… Ez itt a Legnagyobb Magyar Szivatások egyike! És persze a  korábban hallottakhoz hasonlókra (csak éppen egészen másokra) számíthattok most is.” 

Hát a egyik Legnagyobb Magyar Szivatásból semmiképpen nem akartunk kimaradni, így már jóelőre beneveztünk öten a versenyre: Anetta, Skuló Marci, Bander, Oszi és én voltunk a csapat, az „Oportói Sárgaszöcskék”. Marci, Bander, és Oszi tagjai voltak az azonos névvel fémjelzett tavalyi győztes csapatnak, úgyhogy fel volt adva a lecke, címet kéne védeni. Hogy sikerült-e, azt még nem tudjuk, az eredmények kiszámítása tavaly is majd fél évig tartott.

(tovább…)

Nagyhalál a Velencei-hegységben

November 23-24-én a Terepjárók Egyesülete szervezésében került sor a Kishalál és Nagyhalál néven elhíresült, 24 órás túlélőversenyre. Péntek este 19 óra körül indultak a buszok az ELTE lágymányosi épülete elöl és szombat este 10 és éjjel 1 között várták a csapatok beérkezését.
5 busznyi ember sereglett össze, hogy a téli hidegben próbára tegye fizikai felkészültségét, állóképességét és szellemi tűréshatárát. 3-6 fős csapatokba tömörülve indultunk neki a megmérettetésnek. Kis csapatunk 4 fős volt: Orsika, Marci, Oszi és jómagam, csapatnevünk pedig: Oportói Sárgaszöcskék, törzshelyünkre emlékezve.  
 
Péntek 20 óra: Legurítottunk egy-egy forralt bort, amit termoszban hoztam magammal, majd elindultunk futólépésben a sötét éjszakában fejlámpákkal felszerelve az első pont begyűjtésére, Ingó-kő tájfutó térképünk segítségével. A tereptől úgy 500 méterre tettek ki a buszból (partraszállás), Marci szerint azért, mert már ismertek és tudták, hogy ennyi esélyt kell adni a többieknek is. :) Az elsőként kiszemelt pontot egy másik csapat orra előtt halásztuk el, vagyis mi szereztük meg elsőként sikeresen. Villámgyorsan tovább mentünk és elkezdtük begyűjteni a térképen található további ellenőrzőpontokat. Sok pontot fogtunk elsőként és bizony volt pár pont, ahol nem találtunk bónuszt, mert valószínűleg egy előttünk ott járt csapat nem volt tisztában a szabályokkal és elvitte.
Szombat 2 óra: Az első 12 ponton végig rohanva éjjel 2 körül megpihentünk egy faluszéli lámpa fényénél, megvacsoráztunk, megittuk a maradék forralt bort és berajzoltuk az újonnan kitalált „láthatatlan” pontokat a térképeinkre. A pihenő után, újult erővel indultunk neki immár a Sukoró tájfutó térképen.
Szombat 14 óra: A terepen notebookkal közlekedő rendezőkkel is találkoztunk, akik a verseny tisztaságára figyeltek és regisztráltak minden csapatot amelyiket sikerült „elkapniuk”. Leginkább azt tudták ellenőrizni, hogy a csapat nem hullott-e szét, ugyanis ez azonnali kizárást vonna maga után. Voltak bónuszok a fa tetején, a föld alá elásva, sziklahasadékba, odúba rejtve és még számtalan különböző helyen. A nyersanyagokat rejtő bónuszok voltak a legkeményebb diók, ezekért tényleg meg kellett küzdeni. Orsi és Marci ötlötték ki leginkább a támadási terveket, a pontok fontossága és a lehetőségekhez mérten az elképzelhető kombinációk figyelembevételével.
Szombat 17 óra: Ismét ránk borult a sötét, olyan gyorsan eltelt a nap, nem rég kelt csak fel és már sötét van. Nem aludtunk egy percet sem, fáradtak vagyunk, de hajt a versenyszellem. Sietve betervezünk még 5-6 ellenőrzőpontot még a busz indulása előtt és az utolsó 2 órában hatalmas mázlival sikerül összegyűjtenünk két kombinációt is végre. A buszmegállót 10 perccel buszindulás előtt elértük, bedobtunk egy sört majd Pesten Oszinál még összeráztuk a dokumentációt majd a Déli Pu. melletti egyik kis kocsmában közösen lejelentkeztünk éjjel 23 óra körül. Utána mindenki hazatért és hatalmasat aludtunk, jól megérdemelten.

(tovább…)