‘szlovénia’ címkével ellátott bejegyzések

Kirándulás a szlovéniai Kamniki Alpokban

Tavaly sikerült néhány igazán emlékezetes, és gyönyörű napot eltöltenem a szlovéniai Kamniki-Alpokban, ezért idén úgy döntöttem, ide szervezem a tradicionális – sajnos már csak – volt évfolyamtársakkal a szokásos éves hegymászós kirándulásunkat. Így hát szombat reggel Limpimobilba pattantunk, és lehajtottunk Szlovéniába. Idén sajnos csak öten voltunk, mert hosszas egyeztetés után sem sikerült olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó lett volna, így inkább úgy döntöttünk, elmegyünk öten is, minthogy az legyen megint, mint tavaly, hogy végül nem is megyünk. Az áldozat Ád Dúd lett, fájó szívvel, de itthon hagytuk, illetve indulásunkkor még egy másik kontinensen volt, de ez egy másik történet.
Szóval öten ültünk Mihály Limpijében, azaz a Dacia Logan 1.4MPI-jében: Mihály, Kukkerológus Ákos, Szakáll, Baf, és én. Már odafelé remekül eldiskuráltunk, mióta vége a főiskolának, érhetően sokkal ritkábban találkozunk, mint a régi szép időkben. Azóta mindenki munkába állt már, mint kocka informatikus, és felvitték a dolgunk. Ákos szerint különösen az enyém. Ez egyébként nem igaz, de ha már felvitték, hát menjünk, keressük meg fent a hegyekben! Hátha oda vitték fel a dolgom, mondjuk a Kamniki-Alpok tetejére, a Grintovec 2558m magas csúcsára. Arra ugyan nem sikerült rájönnünk, hogy ki vitte fel, és egyáltalán miért, milyen indíttatásból a dolgom, sőt azt sem, hogy mi lehet az a dolog. Csak abban voltunk bizonyosak, hogy fel kell mennünk a csúcsra, mert ott lesz! Tehát azon túl, hogy jól érezzük magunkat, együtt legyünk, és nagyokat kiránduljunk, a megmozdulás célja az volt, hogy megtaláljuk Árpád dolgát, amit felvittek neki! :)

A Ljubijana-tól északra található Kamnik melletti Markovo nevű településen sikerült szállást találnunk, egy egész ház a miénk volt, ahol majdhogy nem külön szobája volt mindenkinek az emeleten, lent szuper nappali tévével, magnóval, kandallóval, hatalmas kanapéval, konyha, és ami a legjobb, az udvaron padok, és grillező! Miután futottam egy fél óra helyett másfél órásra sikeredett karikát a falu feletti 8-900 méteres „dombokon”, megsütöttük a már itthon előre bepácolt tarjaszeleteket. A táj egyébként már itt elképesztő volt, a házunktól gyönyörű kilátás nyílt a szemközti dombokra, ami még éppen fényárban úszott, amikor megérkeztünk. Pedig az időjósok thunderstormot és esőt mondtak mind a négy napra. Ez eddig nem teljesült, csak maradjon is így. A húsok megsültek, a sörök fogytak, és jó hangulatban beszélgettünk mindenféléről, ami csak jött. Jó volt újra a barátaim között lenni, Ákossal nem is tudom, mikor találkoztam utoljára, lehet, hogy már van egy éve is. Bafot leszámítva, aki gyakorlatilag a szomszédom, és sporttársam is, a többieket sem láttam néhány alkalomnál többször. Pedig régen nap, mint nap találkoztunk, de aztán vége lett a sulinak, jött a meló, család, barátnő…
(tovább…)

Via Ferrata a Kamniki-Alpokban

Kilátás a hegyekreNem vagyunk az a tengerparton láblógatós fajta, így már évek óta nem voltunk klasszikus módon nyaralni. Ez az idén se változott meg, mert a "nyaralást" számunkra két egymást követő 5 napos tájfutóverseny jelentette és az azt megelőző pár nap, amit a Szlovén Alpok közelében töltöttünk. Kihasználva a hegyek közelségét egyik szabad napunkon belevetettük magunkat a Kamniki-Alpokba ismeretlen tájába.
Öcsém gondolata az volt, hogy ők az összes cuccukkal felpakolva átkelnek a hegység másik oldalára, mi hárman pedig velük indulva teszünk egy körtúrát.
Nem tudtuk mire számítsunk, hisz semmi információnk nem volt a hegységről, csupán egy turistatérképen néztünk ki egy útvonalat. Egyetlen egy dologban voltunk bizonytalanok, az pedig a nem folyamatos vonallal jelölt turistautak jelentése. Nem sikerült kideríteni a térképről mit jelentenek, de az biztos volt, hogy jelzés ott is van. Gondoltuk, hogy csak valami időszaki korlátozás lehet, de ez minket úgysem érint, hisz a nyár közepe volt.
Az út a hegyoldalban Jezersko faluból vágtunk neki a gyaloglásnak nem sokkal dél után. Már az autóból is láttuk, hogy nem mindennapi hegyek közé tartunk, de ahogy haladtunk fölfelé egyre többet engedett magából láttatni a hegység. A többiek ugyan nem hittek nekem, de én váltig állítottam néhány távoli fehér foltról, hogy az bizony hó.
A túra elején hosszabb erdős rész következett, ami alatt kilátásban nem nagyon gyönyörködhettünk, de azért az erdő kárpótolt minket. Szép lassan szedtük fel a szintet és hamarosan elértük a gerincet, aminek a másik oldalán tovább emelkedve közeledtünk első fix pihenőhelyünkhöz a Ceska Koca turistaházhoz. A koca talán turistaházat, vagy menedékházat jelent Szlovénul…
  Egy darabig a gerinc túloldalán se láttunk semmit a hegyekből, de aztán egyszer csak elénk tárult a hegy osztrák határ menti része. Hihetetlen látvány fogadott minket hisz a szemközti gerinc és a felfelé látható 2000 fölötti hegyvonulat is meseszép volt. Innentől folyamatosan volt mit néznünk hisz törpefenyőknél nagyobb növények már alig akadtak, így nem takarta semmi a kilátást. Nem csak a sziklás hegycsúcsokban lehetett azonban gyönyörködni. A szemközti gerincen velünk nagyjából egy magasságban egy füves nyereg látszott, ami a gyönyörű időben felettébb csábító volt. Hiába voltunk mi is szép helyen, de a meseszép zöld fű vonzott minket és olyan gondolatok kavarogtak a fejünkben, hogy abban a nyeregben kellene táborozni egyet. Mivel azonban utunk teljesen másfelé vezetett, így hamar elhessegettük ezt a gondolatunkat.
(tovább…)

Visszatérés a sípályára

Gyerekkoromban sokat síeltem, bár igazán komoly síterepekre sose jutottam el. Kékes, Normafa, Dobogókő és 2-3 alkalommal Szlovák egyfelvonós sípályákon gyakorolhattam és mérhettem fel erőmet. Sípálya a nyitás utánStílusom sose próbálta senki csiszolni, így közel sem összezárt lábak és néha kicsit hátra helyezett súlypont jellemezte nem túl szép, de mindenhol sikeresen alkalmazott technikámat. Ahogy emlékszem lemenetem én mindenhol és a sebességtől se rémültem meg, de végül a síelések mégis abbamaradtak. Utoljára az általános iskolával voltam egy sítáborban 14 éves koromban.
Arra hamar rájöttem, hogy a Normafánál többé én nem fogom felcipelni a lécem és a fél órás sorállások se hiányoztak túlságosan. Kimaradt pár év és a középiskola alatt szépen ki is nőttem minden felszerelésemet. Jött a rendszeres tájfutó edzésmunka is, így ezért se erőltettem a síelést. A hóra való visszatérést gondolatát végül az hozta meg, hogy barátnőm minden télen jár síelni és mindig lélegzetelállítóan szép fényképekkel és rendkívül csábító sípályai történetekkel tért vissza. Már tavaly azt mondtam neki, hogy legközelebb én is velük tartok, így idén már egyértelmű volt mit hoz a Jézuska és nem is kellett csalódnom. Decemberben az egyik nagy sportáruházban összeválogatott sícuccok voltak a fa alatt.
Karácsony után aztán már ültünk is az autóba is szinte meg se álltunk Szlovénia egyik legnagyobb síterepének aljáig. Persze aznap már nem volt értelme fél órára felmenni a sípályákra, így inkább elfoglaltuk szállásunkat és szétnéztünk Ljubljanában, ahol megállapítottuk, hogy szó szerint fűtik az utcákat. Felhők felett a sípálya Még az utcai hősugárzók, valamint a sült gesztenye és tea (egyeseknek forralt bor) kombináció ellenére is dideregve tértünk vissza a szállásunkra. Én még megejtettem egy esti futást, majd másnap hajnalban még egyet aztán mint egy kisgyerek vártam, hogy végre sí legyen a lábamon. Emlékszem régen sosem tudtam aludni a síelést megelőző napon, mert annyira vártam rá. Hát a hangulatból most előjött valami, megfűszerezve azzal a várakozással, hogy tudok-e még egyáltalán síelni.
Az eladó szerint akitől a középhaladó lécet vettük nyilván nem, mert mindenáron a kezdőknek való léceket kínálgatta, mikor elmondtuk, hogy 13 éve nem síeltem. Mások szerint olyan ez, mint a biciklizés és nem lehet elfelejteni, ráadásul a mai Carving lécekkel sokkal könnyebb a lesiklás. Igen ám, csakhogy én még sose síeltem ilyen léccel, tán még nem is volt ilyen, mikor utoljára lécet csatoltam.
(tovább…)