‘svájc’ címkével ellátott bejegyzések

Cross du Mont-Blanc et Marathon du Mont-Blanc

Hogy mennyi kaland fűzhető fel 42 km-re? Nos, talán már a döntés meghozatalakor sejthettem volna, hogy nem egy szokványos maratonra kell készülni a Mont Blanc lábánál.

 

2008. június 28-29.

 

De kezdjük csak márciusban… Vélhetően sokan ismerik a 12 dühös ember történetét, így különösebben nem kell magyaráznom, hogy a darabnak mennyi köze van a futáshoz. A chamonix marathonhoz azonban annál inkább, mivel a darab előtt–utáni bő 10-10 perces agyalással sikerült eldöntenem és másnap reggel gyorsan beneveznem a versenyre. Az ötlet Törőcsik Andrástól származott, aki tulajdonképpen váltósofőrt keresett a nem rövid útra, lehetőleg olyat, aki nem unatkozik – pl. maga is fut – míg ő leküzdi a 2500 szintet és 42.195 métert. A döntés melletti érv a helyszín és a terep volt, s mivel ellenérvet nem nagyon találtam, mindössze annyi teendőm maradt, hogy nevezés után bevéssem a naptárba a június 29-i időpontot, mivel akkor még túl távolinak tűnt ahhoz, hogy feledésbe merüljön. A hátralévő négy hónap pedig kellően hosszúnak ahhoz, hogy az eredetileg futós hétvégéből egy hetes nyaralás legyen, a maratonból két verseny, az ötletgazda futótársból pedig távszurkoló.
 
Már az odautazást is sikerült nem szokványos módon megoldani, mivel Peti akkor már két hete Ausztriában sátorozott – mint sárkányrepülős EB résztvevő –, mikor némi rokoni segítséggel Villachban találkoztunk. Onnan kis repülős és genfi tavi kitérővel csütörtök délután landoltunk Chamonix-ban. Szerelem első látásra!
Havas hegycsúcsok között színes, virágos, barátságos francia kisváros. A hegy lábánál a patak partján vertünk sátrat, a reggeli nap a közeli gleccserről csillogva ébresztett bennünket, este a hegyek ölelő karjaiban hajtottuk álomra fejünket. Mivel a crosst (23 km) és a maratont külön napra tették a szervezők, így kizárásos alapon a pénteki napot – a szükséges adminisztráció letudását követően – a repülésre szántuk. El kell ismernem, vannak a futásnál jóval látványosabb sportok, és a hegy meghódításához sincs feltétlenül szükség lábakra. Míg Peti az égből, én a szerpentinen autózva gyönyörködtem a mélység és magasság általam eddig soha nem látott szélsőségeiben. Ahogy a fényképezőgéppel lehetetlen volt befogni és képen hazahozni a látottakat, hasonlóképpen hihetetlennek tűnt számomra ezen magasságoknak, egy egyszerű szerkezet és emberi erő kombinációjával történő meghódítása.
 
Szombat reggel kisebb kalandozás után – ki gondolta, hogy a cross és a maraton nem egy helyszínről rajtol – sikerült megtalálnunk a cross rajtját. Míg én igyekeztem a készülődés és a rajt pillanatait megörökíteni az utókornak, addig Peti – Lúdtalp bölcs tanácsait megfogadva – nem törekedett az első 2 km felvezető futójának szerepére, így aztán nem is került rá a hivatalos fotókra (az enyémekre sem sajnos). További következménye is lett a tanácsok betartásának és a reggeli elkavarásnak, ugyanis kb. száz futó társaságában, még a 2. km-t jelző tábla előtt sikeresen randevúzott az erdei futások mumusával, az eltévedéssel. Hála az ügyes pályakijelölésnek, ők nem csupán a crosst teljesítették, de a fél órával később kezdődő 10 km-es verseny pályájának egy részét is bejárták. Pár km-rel gazdagabban az eltévedős társaság visszatalált a helyes útra. Én eközben nyakig elmerültem a chamonix-i piac forgatagában és vérszegény ellenállást tanúsítottam az édesek és sósak csábításával szemben. Azt hiszem végre magyarázatot kaptam arra, hogy miért vasárnap kell rendezni a futóversenyeket. Egy település valódi arcát szerintem a piacán keresztül ismerheted meg igazán.
 
Peti tervezett futóidejénél fél órával hamarabb már leheveredtem a leszállópálya szélén felállított kivetítő elé és kellemes 35 fokban süttettem a hasam. Nem tudom miből gondoltam, hogy a +1331m/-371m szintkülönbség leküzdése a tervezettnél ennyivel gyorsabban sikerülne, de hát egy debütánstól semmi nem meglepő.  Mivel a kivetítőn láttam, hogy feje és végtagjai teljes épségben értek célba, és arcán sem láttam az eltorzulás jeleit, nyugodtan várhattam, hogy az autó házhoz, azaz hozzám fuvarozza a hegytetőről. Bár folyamatosan bizonygatta, hogy elfáradt, ez cseppet sem látszott rajta, viszont a látottak, a megfutottak igen mély nyomokat hagytak benne, mert a bőséges ebéd alatt be nem állt a szája. Na igen, eseménydús 3 óra 25 perce volt. A mese végére sikerült teljesen berezelnem az előttem álló kihívástól, így aztán pihenés helyett (na ugye hogy nem futotta ki magát!) kocsiba ültünk, és elmentünk feltérképezni az elkavarásuk színhelyét, valamint két lehetséges depópontot, ahol az igen szűkre szabott frissítést egy kis hazaival ki tudjuk egészíteni. Ez persze arra is jó volt, hogy saját szememmel láthassam a Vallorcinből induló emelkedőt (18,3km+1280m), mely 6 km múlva 2200 m-en végződik majd. Még a szombat délutáni üdeségemben sem voltam képes megfutni egyetlen méterét sem.
 
Ahogy a cross utáni büfé kínálatában nem találtunk semmi hiányosságot, úgy a maraton előtti tészta-partyt is csak színjelesre tudtuk értékelni. Vajon honnan sejthették a franciák újonnan felvett szokásomat, hogy a versenyek előtti este egy jó pohár vörösborral kell ráhangolódni a másnapra. A ráhangolódást sátras otthonunkban folytattuk, miközben a szőke lányról (értsd Femina), szőke hercegre cserélt depósomnak pakoltam össze a szomjhaláltól megmenekítő italokat.
 
Az óra bizony 5-kor keltett, cserébe a szuperkorai rajtért (7:00). Imádom a franciákat, vörösboroznak és korán kelnek – bár azt hiszem ez utóbbi tulajdonsággal csak én ruházom fel őket. A rajt helyszíne felé tartva (ami megegyezik az UTMB rajtjával), magam is szembesültem az izmos vádlik, szuper szerkók hatására a „mit keresek én itt” érzéssel. Szerencsére a rajt tömegében láthattam néhány, nálamnál is alulöltözöttebb, önbizalomra okot adó futót. Bár az örökérvényű mondás a ruháról meg a tevésről… Peti több ponton végigkövetett egy pamutpólós, kiránduló hátizsákos, V1 kategóriában induló francia urat (bizonyos Didier), aki végül 5:18-as idővel, jóval előttem érkezett be.
 
A rajt után Chamonix utcáin, a szurkolók hada között (7:00-kor!) szolid tülekedést, helykeresést követően, az első km után értük el a tegnapi cross rajtjának helyszínét, a sikl
óernyős leszállót. Onnan már végig erdei utakon vitt a pálya, rögtön a nevezetes, eltévedős leágazással. (Hát igen, van aki nem nyulaztat, hanem előzetesen befuttat.) Petivel megbeszélt első depópont 18 km-nél volt. Be kell valljam, addig szinte észrevétlen gyorsasággal repült el az idő, távolság. Az erdő ezerféle illata és látványa, ösvények, fák, patak, hidak, viszonylag köves, ezért figyelős terep, igazi hullámvasutazás (600m fel, 400m le), ami még a kezdősebességet sem tudta megtörni igazán. Az első frissítés 10 km-nél volt, amilyen szegényes kínálat – értsd csak víz – annál szívesélyesebb fogadtatással. Ez az odafigyelő, kedves kiszolgálás végig jelen volt a pontokon, akárcsak a számtalan szurkoló hangos buzdítása. Mivel az útvonal viszonylag kevés települést érintve, szinte csak erdei utakon haladt, továbbá a hazai versenyeken szocializálódva nagyon meglepett, hogy az igazán brutál hegyi szakaszokat leszámítva a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a szurkolók. Sőt (versenyszervezők figyelem!), a műsorfüzetben leközölték az autóval illetve kabinnal megközelíthető pontokat, az első és utolsó várható áthaladási idejét. Így nem egy szukoló csapat volt, akikkel a sokadik ponton már ismerősként üdvözöltük egymást.
 
A megbeszélés szerint a vallorcini állomást elhagyva már készülnöm kellett depóra, ehhez képest rendkívül meglepett Peti látványa. Először arra gondoltam, hogy egy meglepetés pontot iktatott közbe (már van terepismerete), de aztán gyorsan összeraktam, hogy ez bizony már 18 km, ami pedig gyors övcserét jelent, majd pár száz méter és a hivatalos frissítő után, ama bizonyos emelkedő kezdetét a Col des Possettes-re. Hát igen, talán ha pár futólépést tettünk (mármint a környékemen futók), de alapvetően ütemesen meneteltünk felfelé, a soha véget nem érő magasságba. Közben azon járt az agyam, ha célba érek, azonnal sms-ezek az otthoniaknak,
hogy az Oroszlánvár – bármennyire is tisztelem a Mátrát – „fing a vízen”. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy az igazi csemege még hátra van, mert ahova felmentünk, onnan bizony le is kell jönni! „Sajnos” a táj annyira gyönyörű volt, hogy tökéletesen feledtette velem a jó órás kaptatást. Kiérve az erdőből a sziklák közé, ezerféle színben pompáztak a számomra ismeretlen fajtájú hegyi virágok. Az előzetes tervek szerint a 3. frissítés előtt kellett megennem az egy szem gélt, hogy a ponton csak vizet kelljen utána küldenem. Mondjuk mást nem is nagyon tudtam volna a kizárólag víz kínálatból. Hogy a fenébe történt nem tudom, de megint azon kaptam magam, hogy ott a frissítő, én pedig még azt sem térképeztem fel, hogy a kölcsön kulcsöv melyik zsebében rejtőzik a gél. Veszélyes dolog ez a magashegyi futás, a sok látnivaló teljesen elvonja a figyelmet magamról. A fejed hol az ég felé tartva forog, tátott szájjal ámulod a havas-csipkés hegycsúcsokat, hol meg sziklák között ugrándozva gyönyörködsz a természet apró növénycsodáiban. Hogy ezek mellett még figyelj az időre, a frissítésre, szinte lehetetlen.
A pont után még egy rövid, ám annál intenzívebb (1km+300m) mászás következett és indulhatott az ereszkedés. Azaz csak indulhatott volna, mert a tető előtt egy jelentős kiterjedésű hófolt cinkosan rám kacsintott, és teljesen elvesztem. A gyerekkort idéző, hóban futós, hógolyót csinálós élményt nem volt szabad kihagyni ott fenn, 2500 m-en a szikrázó napsütésben.   Remélem Ákos és Lúdtalp csuklottatok egész délelőtt, mert nem tudtam elég hálával gondolni rátok a belém vert lejtőfutásokért. Pasikat megszégyenítő bátorsággal ugráltam lefelé a sziklákon, bár meg kell valljam, a folyamatos koncentrálás a végére kicsit megviselt (800 m-t ereszkedtünk 3,5 km alatt). Aztán a végén megpillantottam a Chamonix-ba vezető műútról, kocsiból már meglesett terepet, a depókeresés során feltérképezett utakat, és szinte repültem lefelé a 2. depóponthoz (30 km). Sajnos a gyér frissítés és a rendkívüli hőség mindenkit megviselt, mert egy-egy út menti vízgyűjtőt, állatitatót megpillantva a futótársak nagy levegővétellel nyakig a dézsába dugták fejüket. Persze én, mint kiváltságos, ezeket az értékes perceket tartalékoltam, hogy Petinél vízre, kulcsövre és csókra váltsam. Majd irány a következő emelkedő, aminek híre a tegnapi cross után annyira letaglózott. Séta és futás, ezt váltogattuk kis 5-6 fős csapattá kovácsolódott társaságunkkal. Hol valamelyik fiú diktálta a tempót, hol én, az árnyékban a futást preferálva, a tűző napon kivétel nélkül sétára váltva. Arra emlékeztem, hogy a következő frissítés a szép nevű Flégére-nél lesz, de hogy addig hány száz métert emelkedünk, és hány km-en keresztül, fogalmam sem volt. De nagyon, nagyon sok(k) volt, és rettentően tűzött a nap. Az utolsó, alig 2km-en 300 m-t kellett a tűző napon, köveken bukdácsolva leküzdeni. A fiúkat ez valahogy jobban megviselte, míg én szárnyra kaptam a lelkes buzdítástól. A rajtszám feliratának köszönhetően az „Allez Andrea, trés bon!” bíztatásra fülig érő szájjal értem fel a frissítőponthoz. A szurkolóknak mély fő hajtással, és pukedlival köszöntem meg a bíztatást. Egy francia úr ezen felbuzdulva táncra kért. Lehet erre „nem”-et mondani?
Gyors fordulás, két kézzel betömött citrom/narancs, és irány immár a cél felé. Persze most sem tudtam, hogy ez km-ben mit jelent, csak annyit, hogy az utolsó 3 km-en „valami nagy durvaság” (by SZP) vár rám. Tény, emelkedni emelkedett, de ez azért annyira nem durva – gondoltam. Aztán az előre jelzett, mosolygós, integetős fotó után végre megérkezett a durvaság! A déli nap hevében, köveken, 170 m felfelé, 3km-en keresztül, sétálva vagy futva, küzdve vagy szárnyalva már csak arra koncentráltam, hogy a célban a papírzsebkendőt elrejtsem (rosszul mutat a fotón), nemzeti színű karszalagos kezemet magasba emelve integessek. Gratuláció, ölelkezés a körülöttem futókkal, ez előttem másfél perccel beérő francia lánnyal. Hiába no, ez az ő terepe, nagyon megérdemelte. Nekem pedig meg kell tanulnom barátságba keveredni ezekkel az elképesztően magas hegyekkel, melyekhez foghatót eddig még soha életemben nem láttam.
 
Másnap még közelebb jutottunk hozzájuk, egészen 3842 méter magasba, ahol már harapni lehetett a levegőt, és a térdig érő hóra úgy tűzött a nap, hogy muszáj volt az újonnan beszerzett napszemüveget felavatni. És ott a magasban, behunyt szemmel, jókat lehetett ábrándozni egy jövő évi kalandról…      
 
– a fentiek lejegyeztettek az Úr 2008. esztendejében, július havának első napján, Chamonix és Budapest között, egy szuper Citroen C15 anyósülésén
– akik megfutották: Balogh Andrea és Szász Péter, aki lejegyezte: Balogh Andrea

Síelés panorámával a Verbier-en

A múlt hétvégét sajnos kihagytuk a síelésből, mivel társadalmi életet is kell élni néha… :-)
Természetesen két hetet már nem bírunk ki csúszás nélkül, így ezen a hétvégén már muszáj volt menni… A szombati karácsonyi bevásárlás után – oké-oké le akartuk tudni mihamarabb – azonban csak 1 napunk maradt a mozgásra, úgyhogy valami közeli helyszínt kellett választanunk.
Persze egész héten lestük az előrejelzéseket hol lesz szép idő és megfelelő hó, de túl sok jót nem ígértek az időjárás tekintetében. A hó 2000m felett már alakul minden síközpontban, de a pályákat csak fokozatosan nyitják meg, gondolom előkészítési és gazdaságossági okokból… Például a Portes du Soleil pályarendszeren, a Champery feletti síközpontban (ami közel esik hozzánk) csak 3 rövidebb pálya volt megnyitva, ami úgy gondoltuk nem elég, ha nem akarunk sokat várni a felvonókra.
A lényeg a lényeg, hogy gondoltuk teszteljük le azt a helyet, ahol már túráztunk és bicikliztünk is a nyáron, de a hely leginkább a síelésről híres…
Irány Verbier!


Itt már a magasságból adódóan elég mennyiségű és változatos pályát megnyitottak, és persze mindenképp látni akartuk hogy a hírnév jogos-e a síelés szempontjából.
Lausanne-tól gyakorlatilag 1, Genf repterétől 1 és 3/4 óra távolságra van Verbier kocsival, az utolsó 25 km-t kivéve végig autópályán. Ha valaki nem kíván – vagy nem tud valamiért – felmenni a Verbier-be vezető utolsó, kb 8 km-es szerpentinen, az lerakhatja a kocsit Le Chable faluban, ahonnan fülkés felvonóval juthat fel a Medran állomásig, ami a fő kiindulópont Verbier-ből fel a pályákhoz. Apropó, itt, Le Chable-ban van a vasútállomás is, ahová a vonat érkezik, ha pl a genfi reptérről vasúton jövünk. Jó csomagok vannak manapság, amivel pl egy hétvégére egész jó (khmmm svájci viszonylatban…) áron megoldhatunk egy síelést sok síterepen, lásd itt.
Ha a felmenetel mellett döntünk, legalább átvághatunk Verbier központján és megcsodálhatjuk hol és hogyan is nyaralnak a gazdagok és híresek télen. Minket ez különösebben nem izgat, de a helyi építészet remekei, a meseszép chalet-k annál inkább. Ha megállunk egyet sétálni a faluban, a látottak alapján el lehet kezdeni álmodozni, tervezgetni, milyen hegyi házikót fogunk felépíteni, ha megnyerjük a lottó 5-öst.
A sétánál maradva azért figyeljünk oda, mert a falu eléggé kinőtte magát, a felvonókból látszik is hogy már elég nagy kiterjedésű – talán már nem is falu…Ha a család nem síelő tagjai egy nagyobb és néhol elég megerőltető túrát szeretnének anélkül, hogy felvonózni kellene, itt egy kiadós sétával biztos megtalálják a számításukat. :-)
Mi a falut már bejártuk, meg nem is ezért jöttünk, így leraktuk a kocsit a Medran állomás parkolójában (8-10 CHF egész napra, síbérlet 55 CHF, de ez több lesz főszezonban), majd a Medran 1 felvonóval elértük a Les Ruinettes állomását 2200m-en. Itt villámgyorsan átszálltunk a La Chaux Express-re és feljutottunk a Fontanet-ig csúcsig, 2485m-re. Apropó, a meteorológia kicsit tévedett az időt illetően :-)
Innen több irányba lehet lejönni, mi a La Chaux 2 kék pályán melegítettünk egy csúszásnyit, majd vissza a Fontanet állomásra és le a La Combe 2 piros pályán a Les Ruinettes állomásig. A felvonótól a pálya feléig pont egy erősebb letörés van, ami kellemesen megdolgoztatott, de ezt a pálya folytatásán, egy laza kifutón kipihenhettük egészen az állomásig.
Ezután a Funispace kabinossal mentünk fel a Les Attelas csúcsra, 2727m-re. Innen fantasztikus a panoráma, mind nyugatra a Mont Blanc irányába, mind tovább észak-nyugat felé a Portes Du Soleil hegyei, majd a Les Diablerets és tovább kelet felé Valais többi csúcsa…Nem semmi…
A Les Attelas-ról az egyik lehetőségként párat csúsztunk a Lac des Vaux-i részen, ahol pár közepes szélességű kék és piros pálya található egy völgykatlanban. Kellemes rész, érdemes átcsúszni a változatosság kedvéért…
Ezután következett egy szuper ebéd 2727m-en…Ha már Valais-ban vagyunk, akkor naná hogy Valais-tálat ettünk…Természetesen le kellett öblíteni a finomságot egy jó forralt borral , persze csak az íze végett…
1 forralt bor 6 CHF, ami egyáltalán nem vészes…1 kiadós leves, egy 2 fős Valais-tál, 2 forralt bor, 1 cola összesen 57 CHF. Tudom így elsőre soknak tűnik (pláne a mai árfolyamokkal…), de svájci viszonylatban számításba véve, hogy az egyik leg-felkapottabb helyen vagy, már nem annyira vészes…:-)
Az is igaz, hogy többször láttunk olyat, hogy valakik a pálya szélén kicsúsztak a mély hóba, ott letelepedtek, le a hátizsák, elő a termosz és a tea meg a szalonna és a lilahagyma, és indulhat a napozás… :-))) Jogos…
Ezután nekivágtunk a Les Attelas-ról induló piros pályának, az Atelas 3-nak, amit már az érkezéskor kiszemeltünk magunknak. Kiváló… Nagyon széles és éppen optimális meredekségű pályáról van szó, benne néhol letörésekkel majd utána kifutókkal – a meredek részeket ugyanakkor ’osonó’ kék pályán ki lehet kerülni… Ez a pálya csatlakozik be a korábban említett La Combe 2-re ami lemegy a nagy felvonó állomásig.
Végül is egész délután itt csúszkáltunk, tapostuk a havat rendesen, nagyon élveztük a tökéletes porhavat és a kidolgozott pályát.
A nap végén pedig gyakorlatilag 2727m-ről kezdve lecsúsztunk egészen a parkolóig 1500m-re, először ezen a piroson, majd az erdei kék pályán, a Medran 1-en, összesen kb 10km hosszan…nem hittem volna hogy írok ilyet, de a végén már untam… :-)))
 

Nos igen, Verbier nem véletlenül lett a világ egyik leghíresebb síközpontja. Bár messze nem tudtuk besíelni az összes pályát az idő rövidsége miatt, kezdésnek így is tátott szájjal síeltünk…amíg be nem fagyott, mivel kicsit hűvös szél fújdogált, főleg délelőtt.
Ugyebár Verbier a 4 völgy mega-síközpont része, de erről még nem tudunk nyilatkozni, úgyhogy erre még visszatérünk.

    Értékelés

    Pozitívumok:

  • Nagyon könnyen elérhető terep, autóval kevés szerpentinezéssel, vonattal a reptérről gyorsan és egyszerűen

  • Változatos pályák, kiválóan összekötve, több új felvonóval, kezdőtől a hardcore símániásig itt megtalálja mindenki amit keres

  • Még hét végén is 0 várakozás a felvonóknál kb 25%-is pálya nyitottság mellett, pedig volt tömeg rendesen…

  • Bár egyelőre nekünk ez nem volt mérce, a hely a freerider-ek mekkája. Minden, ismétlem minden hegyoldalon ahol csak volt hó, ott volt sínyom is bőven, bármerre is néztünk!

    Fontos észben tartani:

 

  • Bankk

Síelés 3300m méter felett a svájci Saas-Fee-n

Igen!!! Elkezdtük a szezont.
A héten rendesebb havazások voltak 2000m felett, úgyhogy felderítettük a lehetőségeket a neten, hova is célszerű menni.

A választás: Saas-Fee.

Egyrészt a gleccser – relative – garantálja, hogy jó lesz a havunk, másrészt a webkamera képek is ígéretesek voltak. Telefonos érdeklődésünkre továbbá elmondták, hogy kb 40km-nyi pálya lesz nyitva, ami úgy gondoltuk bőven elég lesz. Fontos elem volt a döntésben, hogy verőfényes időt jósoltak a hétvégére. :-)
Mivel ez a nyitó síelésünk, mindenképp teljes hétvégével számoltunk. Pénteken indultunk, majd Lausanne-től kb 2.5 óra autózás után érkeztünk meg a parkolóházba Saas-Fee szélén – ugyebár autómentes faluról van szó.
A neten találtunk szállást 120 CHF-éjszakai áron, ami kiválónak számít egy ilyen helyen – bár ez szezonon kívüli ár. A **Hotel a parkolótól, kb 250m-re volt, ami nem egy nagy etwas, úgyhogy a leceket cipeltük. Fontos info, hogy a cipekedés kényelmetlenségét elkerülendő, a hotelek kérésre kiküldik a vendég elé elektromos kocsijukat, ha odaszólunk hogy megérkeztünk. Ezt mi kihagytuk… nem volt olyan ijesztő a távolság. A kilátást az erkélyünkről lásd jobbra.
A szállásról annyit, hogy a hely **Hotelként van meghirdetve, de a szobák gyönyörűen fel vannak újítva, sok ***Hotel megirigyelheti Svájcban…ezt tapasztalatokra alapozva írjuk…(olvastuk is a neten foglaláskor, de persze látni kell az ilyet). A reggeli is bőséges volt.
Ami még kiemelkedő, az a vendéglátók kedvessége, érdeklődő hozzáállása, nyitottsága és törődése. A svájciak alapvetően a szállásadás/vendégkezelés mintapéldái, de az itt tapasztaltak mindenképp ’le a kalappal’ reakciót váltottak ki belőlünk (és elfeledtettek egy élményt, Interlaken környékéről, ahol a német-svájci helyi személyzet hozzáállása nem tartozott a fenti kategóriába…). Érdekes, hogy bármilyen kis hotelről van szó, a recepción meg lehet venni a síbérletet, ami látva a felvonó jegy-pultjánál a sorokat, nagy könnyebség és úgy tűnik nem általános dolog a faluban.
Extra szolgáltatásként még annyit, hogy reggeli után, rövid kérdésünkre, természetesen felajánlották, hogy elvisznek minket a felvonókig az elekromos kocsival, amiért nagyon hálásak voltunk :-).
A témába vág, hogy a falu gleccser felőli végén találhatóak a felvonó állomások, amire célszerű felkészülni érkezéskor/szállás-kereséskor. Cipekedés garantált, mint ahogy mi is tettük már a síelések után. De ez benne van…(írva a sorokat, sehol nincs izomlázunk, csak a karunkban…még jó hogy síelni voltunk és nem evezni.).
A felkészültebbek táskával jönnek és normál cipőben, papucsban viszik el cuccukat a felvonókig, majd azokat fent a hegyen kupacba gyűjtik a felvonóknál.
OK, tehát reggel kelés, majd fel a hegyre.
A glecsserre a faluból az Alpin Express felvonóval tudunk felmenni. Az első szakasz után a Morenia állomáson, 2550m-en, kell átszállnunk gyakorlatilag egy ugyanilyen felvonóba, ami felvisz a Felskinn állomásra, 3000m-re. Innen indul kis séta után a Metro Alpin (gyakorlatilag metró vagy földalatti fogaskerekű, aminek a híre kicsit nagyobb mint az élménye…) az Allalin-ra, a forgó étteremhez 3500m-re. Hmmm…kb 30 perc alatt lehet felérni a csúcsra a faluból.
A metróból feljőve gyönyörű panoráma tárult elénk, hatalmas hóval és annál kevesebb oxigénnel :-)
Szombat délelőtt itt csúszkáltunk a Metro és Allalin nevű pályákon, a képen jobbra.
Jóóóó széles, kiválóan előkészített pályákról van szó, ahol egyáltalán nem voltak sokan, az Allalin 2-3-as csákányosokhoz csak be kellett csúszni. 10 percet kellett várnunk az Allalin 1-es felvonónál, mivel a Skistar pályán junior versenyzők edzettek – és tolakodtak eléggé agresszív stílusban…
Erre a felső gleccser-részre reggel célszerű jönni, mivel dél előtt már árnyékos tud lenni, ami a hónak jót tesz, de még szép időben is elég hűvös és szeles lehet az élmény. Arról nem beszélve, hogy mi egy délelőttöt bírtunk itt, mivel egy kiadós siklás után kicsit nehezen tér vissza a normális lélegzetvétel a magasság miatt (csak 3300m felett csúszkálunk) és jobban kiszívja az embert a mozgás…
Ezután jól esett lesiklani a Panorama pályán a Felskinn-i részre, ami inkább kék mint piros, de a neve az találó.
Könnyű ebéd és egy forralt-bor után a délutánt az 5a Eiskristall és az Egginer pályákon töltöttük, szintén 0 várakozással, de kicsit több síelővel a pályákon. A látvány hihetetlen, a pályák csúcsszuperek…és nagyon szépen át lehet csúszni egyikről a másikra. Az Egginer pláne alkalmas még kezdőknek is, gyakorlottabbak pedig carvingolhatnak rendesen a széles sávon.
Alaposan kiszívta erőnket a síelés, 3 körül elindultunk lefelé a faluba, ahol egy kellemes, levezető cipekedés várt még ránk a hotelig. Kis vásárlás és csendespihenő után pedig következett a nap másik csúcsa, a Walliserteller és a fondue, majd az alvás. :-)
Vasárnap kicsit később keltünk, ki is kellett rámolni a hotelből, úgyhogy csak 10 után tudtuk a csúszást megkezdeni. Egész napunkat a Felskinn-Morenia részen töltöttük kiadós síeléssel, ismét tökéletes idő és hóviszonyok mellett. Itt a Morenia 6-os beülős felvonót találtuk meg, ami optimálisan köti össze a pályákat és jólesik rajta pihenni és napozni. 

 

Saas-Fee találóan nevezi önmagát Pearl of the Alps néven. A település tipikus Wallis-i hegyifalu, amit 4000-es csúcsok vesznek körül, így a látvány fantasztikus. A síelés élmény tökéletes, a pályák változatosak, szélesek, kiválóan karbantartottak. Még előszezonban, hétvégén, félüzemben is jól eloszlik a síelők és boardosok áradata.

Ide el kell jönni!

Értékelés

Pozitívum:

– Svájc. :-)
– A pályák sokfélesége, hossza és összekapcsolódása, síelő és boardos itt mindent megtalál
– A látvány (érdekes, hogy az Allalin csúcsa ki van világítva éjszaka…úgy tűnik nagyon büszkék rá…)
– Off-piste lehetőségek – még mi is kipróbáltuk

Fontos észben tartani:

– Svájc. Mármint az árak is ott vannak.
– A faluban a cipekedést, de kis leleményességgel könnyíthetünk magunkon
– Foglalni asztalt vacsorára, mert ha fondue-zni akarsz enélkül nem megy :-)

MM – Lejtmenetben

Ultra Trail du Mont Blanc (166km, 9400m szint)

Csendesen ülünk a váróteremben, kinn tűz a nap. Olipapa, Fridmann és én bemenekülünk a Nap elől. akibacsi és larzen a peronon várják a szerelvényt, farkasszemet nézve a ránk boruló hegyekkel. Kevés szó, kevés kérdés hangzik el. Larzen örökzöldje jut eszembe: "mint egy gyenge horror prológja, még mindenki bizakodik, de tudják, nem mindenki éli túl…" Begördül a zsúfolt vonat, csak állóhely van, oda is tűz a Nap, pedig de jó lenne még egy kicsit ülni, pihenni, hiszen alig több mint egy óra, és kezdődik a derbi, ahol közel két napon át kell talpon maradni.

Csendes kis falunk – Argentiere – után, Chamonixban hirtelen elönt a lámpaláz, ahogy megindulunk a rajthely felé. Dobzenekar nyomja, versenyzők szaladgálnak le- fel- a depózacskóikkal, pörög minden, ügyetlenkedek a fényképezőgépemmel, izgulok. Fridman, akibacsi és én, besorolunk a mezőny végére az utolsó sorokba. Egy éve ugyanitt, ugyanígy leghátulra állva vártam a Chamonix marathon rajtját. Kemény verseny volt az, jó lecke az Alpok meredélyeiből. Bizony meg is szeppentem akkor, s a verseny végére már biztosra vettem, én nem lennék képes az UTMB-re. Aztán a dolgok másképpen alakultak. Jelentkeztem az elősorsolásra és megkaptam az indulás jogát. Olipapa csak annyit írt, „jó, akkor az okos útról, áttérünk a bátor útra”… Ahogy B Tímea szokta mondani, nem kell betojni a mezőnytől, "azok is csak emberek" No, ha Ők képesek rá, nekem is menni fog. Vangelis szól időnként, aztán egy bizonytalan pukkanás… Elrajtoltunk volna? Igen, elkezdődött. Sokáig szinte semmit sem haladunk előre a zsúfoltság miatt, aztán a várost elhagyva szélesedik az út, kapok egy kis mozgásteret. Lassabban, lassabban, intem magam, de a tömeg, borzasztó nehézkes. Hol az a sok izomember, akiről a legendák szólnak? Azt hiszem, látom ki az a bő 40 % aki lemorzsolódik – jaj csak nehogy én is köztük legyek. akibacsit érem utol, majd hagyom el, nem tetszik az arca, sem a mozgása, bajt érzek, és szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni, futok tovább. Könnyű vagyok, haladok előre. A 8 kilis pontig minimum 1000 embert kerülök el. A ponton aztán ügyetlenkedek, ahogy csak lehet. Tölteni próbálok, mellé megy, kiejtem a botokat, útban vagyok, szóval tiszta lámpaláz és bénázás. Jön az első kaptató. A lemenő Nap varázslatosan fényezi a csúcsokat.

 
Nehéz a haladás, hiszen hátulról hajtják az embert, elöl meg nem mennek. Furcsán „lógatják” a botjaikat a franciák, többször rálépek az előttem lévőére.


 

(tovább…)

A Trans-Alp Marathon-om története

Második napon a start előtt Futni sokféleképpen lehet.  A városban, az erdőben, a téren, a szigeten, a pályán. Betonon, földúton, műanyagon, homokban, hóban, sárban. Naponta, hetente, tervszerűen, alkalomadtán. Egyedül, ketten, többen. Perceket, órákat, napokat. Nekem a futás, nemcsak futás. Nem tudom elválasztani a természettől, a hegyektől, az erdőtől, az illatoktól, a panorámától, a hangoktól, a csöndtől, az évszakoktól, az esőtől, hótól, fagytól, hidegtől, kánikulától, izzadságtól, napsütéstől.
A legkorábbi élményeim egyike az általános iskolásként egy mezei futóversenyen elért helyezés volt. De az első meghatározó elismerés gimnazista koromban ért. Egy jó képű atléta fiú elhívott egyik hosszú távú edzésére, a Pasaréti Vasastól Hűvösvölgyig, majd vissza. Ez a 10 km-es távot 1 óra alatt megtéve semmilyen nehézséget nem okozott, a kísérőm legnagyobb meglepetésére. Az ő biztatására kezdtem futni, amiben tőle ajándékba kapott könyv sokat segített. Ezt a könyvet azóta is őrzöm: Monspart Sarolta: A futás csodálatos világa. Benne dedikálás: „Egy igazi sportsman Lánynak! Sportbaráti üdvözlettel:Csaba 1991.03.21.
Talán innen számolhatom „futó karrieremet.”
Trans-Alp - Verseny a hegyek közt Kezdetben hetente három alkalommal futottam 1-1 órát, az alkalmankénti 20 km-es futás után hihetetlenül büszke voltam, hogy meg tudtam csinálni. A szervezett teljesítménytúrákon még gyalogosan vettem részt, ahol elképedve bámultam a futó teljesítőket. Az első Mátrabérc túrán olvasva a statisztikát, viccesen kijelentettem a barátaimnak, hogy ha már a leggyorsabb teljesítő nem lehetek, de még a legidősebb igen.
Aztán jöttek  a komolyabb erőpróbák, megint másnak az unszolására.. Az első  hosszabb futásom  2002. márciusában volt a Bükkben a Népek Tavaszán. Nagyon jól sikerült, annyira, hogy nekem kellett várnom invitáló futótársamra. Még ebben az évben  márciusban a Julianus 50 túrán ismerkedtem meg a párommal, aki a Trans-Alpon is a futótársam volt.  Innentől kezdve megnőtt a futott kilométereim száma, hiszen volt állandó edzőtársam. Hamar jöttek az eredmények, voltak kiemelt túrák (nekünk versenyek), ahol hol én, hol a Laci küzdött meg a távval. Mikor már az idő lefaragására törekedtünk, egymást segítettük, csak egyikünk nevezett, a másikunk kísért futva vagy kerékpárral. A legelső konkrét tervem a Mátrabérc leggyorsabb női teljesítője címének elérése, ami korábban, mint írtam, még a gondoltomban sem vetődött fel. A hetedik nap vidámanMuszáj volt kitűznöm elérhető célokat, mert a kemény edzéshez már motiváció kellett. Naponta futni megmérettetés nélkül pusztán a futás öröméért, már kevés volt. Tudtam, hogy csak úgy tudok innen fejlődni, ha a mennyiségi edzés mellett a minőség is bekerül az edzésprogramomba. Fél évet készültem rá tudatosan, tervszerűen, elismert futótársak segítettek. Sikerült 2006-ban 6,49-et futnom, ami megnyugtató volt számomra, hiszen 7 órán belül terveztem. A legjobbak biztatására kezdtem el külföldi versenyeken gondolkodni, de sokáig nem volt bátorságom komolyan venni. Míg nem hallottam a Trans-Alp Marathonról, ami elsőre megfogott, mivel páros verseny, végre együtt versenyezhetünk. De a számok megrettentettek: Összesen 240 km, 14 000 m szintemelkedés 8 napon keresztül. Napra lebontva: 30 km, 1700 m  fel és le. Minden nap, 8 napon keresztül. Nagyon-nagyon kemény lesz.
Ez év februárjában dőlt el, ill. döntöttem el. Benevezünk! (tovább…)