‘spartathlon’ címkével ellátott bejegyzések

Spartathlon 2008 (Bódékat építünk, bódékat rombolunk)

Az úgy volt, hogy 2005-ben lefutottam a Spartathlont.

Aztán Ákibácsi azt mondta, hogy „cö cö, egyszer véletlenül is sikerülhet.”

Én pedig ahelyett, hogy új barátok után néztem volna, visszahúztam a futócipőt.

A 2005-ös versenyt megszenvedtem. Utána sokáig nem találtam magamra és talán egy fél év kellett ahhoz, hogy ismét szívesen, jókedvűen menjenk ki futni. Akkor döntöttem el, hogy még egyszer így, ilyen görcsösen, ilyen feszülten nem futhatok. Majd belepusztultam és a célban csak sírni tudtam, mosolyogni, örülni nem.

Tekerés előre 2008 februárig. Ekkor állt feje tetejére a kis világom. Megszületett Boldizsár és Dániel, az ébrenléti állóképességi tréning csapatom. Egyik nap azt gondoltam, hogy Ők tették a legtöbbet a 2008-as sikerért, másik nap azt, hogy pillanatokon belül öngyilkos leszek. De az biztos, hogy átrendezték az életem, és a futás a prioritási sorban sokkal hátrébb került. Világossá vált, hogy ha Spartathlonra készülök sokkal céltudatosabb kell, hogy legyek mert a babák mellett nincsenek lyukak a naptárban. Nincsenek végtelen hétvégék, estébe nyúló hosszú futások. Annyi idő van amennyi feltétlenül szükséges mert minden percet a fiúktól veszem el. Visszanézve, nem futottam kevesebbet mint korábbi években de minden lefutott kilométert komolyabban vettem és magasabbra értékeltem.
Köszönet jár még Gabinak azért, hogy támogatta ezt a kalandot. (Támogatta? Követelte, hogy nevezzek be.) Sok türelem kellett hozzá és sok segítséget kaptam.

Tekerés előre 2008 szeptemberig. Amikor megérkeztem a rajthoz, évek óta először éreztem azt, hogy mindent megtettem egy futás sikeréért. Leültem egy sarokban, becsuktam a szemem és végiggondoltam az elmúlt egy évet. Arra jutottam, hogy a saját szerény mércémmel mérten nem voltak hibák. Egy kerek történet végére értem amit már csak be kell fejezni. És hosszú idő óta először nem féltem a Spartathlontól.

Ennek a topiknak vannak előnyei és hátrányai. Az előnyöket kár ecsetelni. Még most is libabőrös leszek, ha a közvetítésetekbe beleolvasok. Ezt ezúton is szívből köszönöm. De a topikból sugárzó kultikus tisztelet a verseny iránt akaratlanul is szorongást ébresztett bennem. Nehéz nem túlhergelni magam miközben a környezetem, magamat is beleértve, áhítattal, feltétlen tisztelettel és néha félelemmel néz erre a versenyre.

A Spartathlon egy kőkemény futóverseny. De nem megcsinálhatatlan. Biztosra senki nem mehet, de szorongani sincs ok. Harmadszor kellett eljönnöm az Akropoliszhoz, hogy ezt ne csak megértsem, de a gyakorlatba is át tudjam ültetni. Idén úgy álltam rajthoz, hogy a cél maga a Spártába vezető út, nem a szobor. Az út végén pedig vagy vár egy érem, vagy nem, de akárhogy is lesz, jó lesz. Ha tudom élvezni az utat, elnyerem a jutalmam. Ha Lőw Andrástól csak annyit tanulok, hogy nincs az a futás amiért érdemes görcsölni, már megérte közösen Szopó Körözni.

Persze kár hitegetni magam, hogy 246 kilométert fájdalom nélkül le lehet futni. De nem mindegy, hogy mikor fáj, hol fáj és hogy fáj.

Három éve befelé fordulva, bezárkózva futottam. Így is célba tudtam érni. De talán lehet másképp is. Idén próbáltam kifelé is tekinteni. Figyeltem a tengert, a hegyeket, a többieket. Beszélgettem és ha kellett sétáltam. Nem féltem beugrani egy boltba hideg üdítőt vásárolni és nem sirattam az így elvesző perceket. Megtanultam nem félni az úttól. Európa legszebb tájain futottunk át. És nekem nem volt semmi más dolgom mint egyik lábam a másik elé tenni.

Azért kellettek kilométerek is a lábamba, anélkül nem megy. Március 1-én indult a kapmány és augusztus 31-ig 1850 kilométert futottam. Volt benne 4 napos Balaton kör, sárvári 128,9 kilométeres 12 óra, privát Kinizsi Százas, privát 75-ös a Szentendrei Szigeten és Lőw Andrással egy éjszakai Tata-Budapest futás. És persze sok-sok rövidebb edzés. Külön-külön egyik futásnak sincs jelentőssége, de összességében, a rajtban üldögélve, volt okom úgy érezni, hogy a fizikai impulzusokat megkaptam és a siker nem ezen múlik. Erősen triviálisnak tűnik, de mégis megnyugtató biztonságot ad, hogy a fizikailag felkészültem és a fizikai tudásomon nem múlhat ez a verseny.

A pszichés tényezőt azonban kár diszkontálni és ezen a téren kaptam egy jó kis figyelmeztetést az utolsó hetekben. Bő egy hónappal a verseny előtt felhívott ákibácsi, hogy fáj az Achillesze és bajban van. Tárgyaltunk majd amint letettem a telefont, belenyilalt a fájdalom az én Achilleszembe is. De hát nem is csináltam semmit! Az állapotom időnként javult, időnként romlott, de az utolsó két hétben, az intenzív kezelés és szinte nulla futás mellett, katasztrofálissá vált. Ahogy hergeltem magam, egyre jobban sántítottam. Heteken keresztül mondogattam magamnak, hogy ezt a fájdalmat nagyájból csak beképzelem és mire kiérek Athénból, nem is fogom érezni. Nem mindig hittem el ezt a mantrát de a végén így lett. Kevés alkatrészemmel nem volt baj a másfél nap alatt, de az Achilleszem ezek közé tartozik.

A versenynek kisérő nélkül vágtam neki. Még az utolsó hetekben sem voltam biztos abban, hogy ez egy jó döntés volt, de visszanézve talán ez volt a kulcsa mindennek. Kisérő nélkül nincsenek várakozások, nincsen kire figyelni saját magamon kívül és legfőképp, nincsen kinek panaszkodni és hisztizni. Amikor az ember csak magára van utalva, céltudatosabb és következetesebb. Gabi bár nem vevő a hisztimre, de meghallgat, esetleg még próbál egy-két jó szót is szólni. A görög rendezőket ellenben egyáltalán nem érdekli milyen gyatrán nézek ki és mennyire nincs kedvem tovább menni. Hozzám hasonló alakból már több tucat toppant elő a sötét éjszakából és még több tucat várható. Ha nem megyek tovább, na bumm, nem én leszek az első. Ha felpattanok, észre sem vesznek. Ha senki másra nem számíthatsz, jobban figyelsz saját magadra.

Spartathlon, Korányi Balázs

A rajtban összeálltunk egy csapatképre és ekkor jutott eszember Larzen ’gyenge horror prológja’ hozzászólása. Ez az a nap amikor a világ 300 legerősebb, legmakacsabb futója indul neki Görögörszágnak. (tovább…)