‘németország’ címkével ellátott bejegyzések

Csavargás az Alpokban – 4. rész – A Hirschbichl-hágó


Ötödik nap – 2007. május 2. – Szerda

Emberek hangját hallom, turisták mászkálnak a bobpálya mellett. Na szép, biztos felfedeztek minket. És akkor mi van? Árpád, ne aggódj már annyit! Most már akkor sincs semmi, ha felfedeznek minket, és kihajítanak innét. Ebben az esetben – Bander ötletére – értetlenkedést, és nyelvtudatlanságot tettetünk volna. De látogatónk nem szólnak hozzánk, miért is tennék. Összepakoljuk magunkat, és legurulunk Königssee-hez. Sajnos nem a bobpályában, pedig jól emlékeztem, lejjebb tényleg simán ki tudtunk volna jönni belőle. A tó csodaszép erről az oldalról, sajnos tegnap délután nem jártunk ezen a partszakaszon, pedig innen látni a falut, a szigetet, és Kelet felé a hegyeket. Pedig akkor lehetett volna jó panorámaképet készíteni, most szembesüt a Nap. És még egy madár is belerepült.
Königseeről kiérve eszembe jut, hogy még nem nulláztam le a kilométerórámat, most megteszem, de elnyomok valamit, nem mér többé, és csak villognak rajta a számok. Új még, erre az útra vettem, és még nem tanultam meg kezelni. Ki kell vennem az elemeket, hogy magához térjen. Éhgyomorral tekerünk, Berchtesgadenben nem esik útba közért, lefordulunk Ramsau felé a körforgalomnál. Üres hassal nem a legjobb dolog tekerni, remélem mielőbb jön szembe egy BILLA, vagy SPAR, ahol betankolhatunk kajából, mert mostanra igen kifogytunk. A boltra Ramsauig kell várnunk, itt először egy pékséget találunk, ahol most végre sikerül egy olyan kenyeret venni, amiben anyag is van, kb. 75 deka, és 2,60 Euro volt. Eszméletlenek az árak a mi pénztárcánkhoz, de hát ez van, muszáj megvenni, különben éhen halnánk. Különben meg még így sem olyan költséges ez az út, hiszen a kaján kívül másra nagyon nem költünk. Kicsivel a pékség után találunk egy térképet, ami hála az égnek jelöl egy élelmiszer boltot. Itt is van nem messze tőlünk. Sikerül először túlhajtani a kis bolton, de aztán megtaláljuk, és betérünk. Bander már bent van, én még csak a kormánytáskát szerelem lefelé, amikor egy fickó szóba elegyedik velem. Először németül próbál kommunikálni, de hamar átváltunk az angolra, hál’ isten azt is beszéli. Nem sok szót váltunk, csak a szokásos, honnan jöttünk, hová megyünk, hány kilométer, hát ez nagyon szép, derék, akkor sok szerencsét! :) Aztán később látom bent a boltban, hogy ez a figura az egyik alkalmazott, egy hölgyeménnyel együtt leltározzák a polcon lévő árúkat. Mindezt népviseletben teszik, bajor nadrág, meg minden. Jól bevásárolunk, sokáig tanakodunk, miket vegyünk, végül sikerül venni izomtibiket, Nutellát, kenőmájast, Brie sajtot, tejet, két zacskóslevest, na és ami a legjobban tetszett: tonhalkozervet. Még szerencse, hogy az előbb túlgurultunk a bolton, pont egy pazar kis, csorgó kutas, patakparti padnál fordultunk meg. Itt foglalunk most helyet, gyönyörű helyen reggelizünk. Körben hegyek, mi egy szép kis falu közepén, balra patak, jobbra az országutunk, előttem egy takaros kis templom a háttérben a havas csúcsokkal. Na és a tonhal citrommal… Hmmm, valami isteni! (tovább…)

Csavargás az Alpokban – 3. rész – A Rossfeld út, és a Königssee


Negyedik nap – 2007. május 1. – Kedd

 
Hajnalban kimentem könnyíteni magamon, és egy állatot láttam elszaladni az árok túloldalán a fák között. Biztos ez a rohadt róka neszelt éjjel a sátornál. Aztán nem tudom, még mennyit szunyókáltam tovább, de nem lehetett több 1-2 óránál. Amikor már nem bírtam tovább aludni, leszedtem a külső részét a sátornak, és kiterítettem a napra száradni. A kilátás elég pazar a sátrunkból, süt a nap, a távolban havas hegyek, az előtérben pedig zöld mező, és erdő. Micsoda jó dolog lehet itt élni, én azt el sem tudom képzelni. Jön a kissrác megint, csak áll előttünk, és néz kíváncsian a kis sárga gumicsizmájában. Bander kiszedi belőle, hogy 4 éves. Én – mivel nem tudok németül, ő meg 4 évesen valószínűleg csak németül tud még – a babzsákommal szórakoztatom, persze csak egy percig, nehogy a sátorbontás rovására menjen. Megjelenik az anyuka is, ért kicsit angolul, mikor a rókát megemlítem, egy újságot hoz, és mutatja, hogy az az állat bizony nem róka volt, hanem valami kistermetű őzféle, aki errefelé honos. Aha, hát lehet, korán volt… Lehet, hogy őz volt, ám legyen. Basszus, egy magazin volt, ami csak a környék élővilágáról szólt… És ezt ott megveszik, és olvassák. Ez az én magyar fejemnek érthetetlen, hogy ezeknek az embereknek mire nincs idejük.
Elindulunk, vissza a főút, és Hallein felé. Ahogy beérünk egy kisebb erdőbe, rögtön érzem, hogy korán van még a rövid ujjúhoz. Bizony hűvös van még, fel is kapom a melegítőt. Lent Halleinnél találunk egy Interspart, de zárva van. Minden zárva van, ma május elseje van. Frankó, akkor éhen halunk! Egy benzinkútnál veszek 6 zsömlét, darabját 29 centtért. Egy vagyon, de inkább, minthogy ne együnk. Leülünk a szomszédos parkoló padkájára, kiterítem a kis konyharuhát asztal gyanánt, és előkerül a Brie sajt, a sonka, a kolbász, a margarin, sőt még egy kis kenyerünk is maradt tegnapról. A jó kis magyar fűszeres kenyér. Legalábbis ilyen néven adtál el nekünk 3 euróért tegnap reggel a SPAR-ban. Hát anyag az nincs sok benne, kb. 20 deka, de legalább 75 dekásnak tűnt a polcon. Persze fűszeresnek egyáltalán nem az, és az otthonihoz sem hasonlít, de hát a többi sem volt olcsóbb, hát gondoltuk, kipróbáljuk ezt. Hát most jól el is fogyott, de legalább így a zsömléből megmaradt kettő.
Irány át Halleinnen, körforgalom, majd híd, átérünk a folyó túloldalára, a táblák jól megvezetnek Németország felé, egy kanyarodó felüljárón át máris a hegyoldalban találjuk magunkat a nagy fölfelében. Mostanra már kezdem megszokni, nem zavar, ha 10 km/h alatti tempóban tudunk csak haladni. De legalább haladunk, és vesszük fel a szintet. Odaát Németországban lesz valami panorámakörút, remélhetőleg ezt a sok szintet nem kell leadnunk ahhoz, hogy rátérjünk majd erre a bizonyos „panoráma” útra. De az is egy megoldás lenne, ha valahol Berchtesgaden, vagy Königssee környékén letesszük a cuccokat, és nélkülük már sokkal könnyedébben felkapaszkodunk a magasságokba. Mert ugye ott lesz a Kehlstein is, azaz Hitler Sasfészke, na meg a Königseetől Keletre is van egy nagyon frankó út, ahová érdemes lenne feltekerni. Persze minden nem fér bele az időbe, de majd meglátjuk, ha odaértünk. Most egyelőre gyűrjük a fölfelét, jelenleg még Ausztriában. Jobbra sóbánya, jelzik a táblák, de ezt is kihagyjuk most. Felérünk végre „valahová”, az úttól kicsit feljebb valami fesztivál készül egy parkolóban, Bander kíváncsi, megnézzük mi készül, drága a sör, szóval hajtás tovább. Éééés igen, megérkezünk Németországba! Kicsit bizonytalan voltam már, hogy biztosan lesz-e „határátkelő”, mert az út túlságosan délre vitt, nem arra, amerre a térkép szerint vártam. De igazából mind a két ország unió, szóval nem tudom, mit aggódtam, a határt csak egy tábla jelezte.
Rögtön meg is érkezünk a Rossfeld Panoramastrassehez, innen már látszik a Kehlstein és a Höher Göll nyugati része, egy hatalmas, sziklás, havas monstrum. Nekiállunk gondolkodni, hogy most akkor mi is legyen, hogyan is legyen. Egy idős kerékpáros házaspár (igen, itt az öregek is úgy nyomják a kerékpárt, mint mi fiatalon – végül is tényleg könnyebb, mint gyalogtúrázni) segít ki minket az információhiányunkból. A sasfészek felé menő út még járhatatlan a hótól, viszont a panoráma út nagyon szép, érdemes arra mennünk, és bírni fogjuk a cuccokkal is, néhány óra alatt megjárjuk. Hát jó, akkor legyen, menjünk végig a panorámakörön, így ahogy vagyunk. Tengerszint szerint 100m-enként táblák vannak, így mindig látjuk, hol tartunk szintben. Rögtön jön is a 900m-es tábla. Ahamm, majdnem Kékes magasságban vagyunk, és még 700m szint vár ránk az elkövetkezendő órákban. Ez mind most már nem is olyan ijesztő, ha azt nézzük, hogy Hallein 400m-en volt, és már 500-at fel is vettünk. Betérünk egy csuda szép kis házhoz vizet kérni. A két teli palack víz mellé még kapunk egy üveg ásványvizet, meg egy narancslevet is helyi fogyasztásra. A németek se kevésbé kedvesek, mint az osztrákok. Szokni kell ezt még. (tovább…)

A Trans-Alp Marathon-om története

Második napon a start előtt Futni sokféleképpen lehet.  A városban, az erdőben, a téren, a szigeten, a pályán. Betonon, földúton, műanyagon, homokban, hóban, sárban. Naponta, hetente, tervszerűen, alkalomadtán. Egyedül, ketten, többen. Perceket, órákat, napokat. Nekem a futás, nemcsak futás. Nem tudom elválasztani a természettől, a hegyektől, az erdőtől, az illatoktól, a panorámától, a hangoktól, a csöndtől, az évszakoktól, az esőtől, hótól, fagytól, hidegtől, kánikulától, izzadságtól, napsütéstől.
A legkorábbi élményeim egyike az általános iskolásként egy mezei futóversenyen elért helyezés volt. De az első meghatározó elismerés gimnazista koromban ért. Egy jó képű atléta fiú elhívott egyik hosszú távú edzésére, a Pasaréti Vasastól Hűvösvölgyig, majd vissza. Ez a 10 km-es távot 1 óra alatt megtéve semmilyen nehézséget nem okozott, a kísérőm legnagyobb meglepetésére. Az ő biztatására kezdtem futni, amiben tőle ajándékba kapott könyv sokat segített. Ezt a könyvet azóta is őrzöm: Monspart Sarolta: A futás csodálatos világa. Benne dedikálás: „Egy igazi sportsman Lánynak! Sportbaráti üdvözlettel:Csaba 1991.03.21.
Talán innen számolhatom „futó karrieremet.”
Trans-Alp - Verseny a hegyek közt Kezdetben hetente három alkalommal futottam 1-1 órát, az alkalmankénti 20 km-es futás után hihetetlenül büszke voltam, hogy meg tudtam csinálni. A szervezett teljesítménytúrákon még gyalogosan vettem részt, ahol elképedve bámultam a futó teljesítőket. Az első Mátrabérc túrán olvasva a statisztikát, viccesen kijelentettem a barátaimnak, hogy ha már a leggyorsabb teljesítő nem lehetek, de még a legidősebb igen.
Aztán jöttek  a komolyabb erőpróbák, megint másnak az unszolására.. Az első  hosszabb futásom  2002. márciusában volt a Bükkben a Népek Tavaszán. Nagyon jól sikerült, annyira, hogy nekem kellett várnom invitáló futótársamra. Még ebben az évben  márciusban a Julianus 50 túrán ismerkedtem meg a párommal, aki a Trans-Alpon is a futótársam volt.  Innentől kezdve megnőtt a futott kilométereim száma, hiszen volt állandó edzőtársam. Hamar jöttek az eredmények, voltak kiemelt túrák (nekünk versenyek), ahol hol én, hol a Laci küzdött meg a távval. Mikor már az idő lefaragására törekedtünk, egymást segítettük, csak egyikünk nevezett, a másikunk kísért futva vagy kerékpárral. A legelső konkrét tervem a Mátrabérc leggyorsabb női teljesítője címének elérése, ami korábban, mint írtam, még a gondoltomban sem vetődött fel. A hetedik nap vidámanMuszáj volt kitűznöm elérhető célokat, mert a kemény edzéshez már motiváció kellett. Naponta futni megmérettetés nélkül pusztán a futás öröméért, már kevés volt. Tudtam, hogy csak úgy tudok innen fejlődni, ha a mennyiségi edzés mellett a minőség is bekerül az edzésprogramomba. Fél évet készültem rá tudatosan, tervszerűen, elismert futótársak segítettek. Sikerült 2006-ban 6,49-et futnom, ami megnyugtató volt számomra, hiszen 7 órán belül terveztem. A legjobbak biztatására kezdtem el külföldi versenyeken gondolkodni, de sokáig nem volt bátorságom komolyan venni. Míg nem hallottam a Trans-Alp Marathonról, ami elsőre megfogott, mivel páros verseny, végre együtt versenyezhetünk. De a számok megrettentettek: Összesen 240 km, 14 000 m szintemelkedés 8 napon keresztül. Napra lebontva: 30 km, 1700 m  fel és le. Minden nap, 8 napon keresztül. Nagyon-nagyon kemény lesz.
Ez év februárjában dőlt el, ill. döntöttem el. Benevezünk! (tovább…)