A hétvégén nagy céges összejövetel volt Siófokon. Több száz kolléga, délelőtt workshopok, brainstorming, meg ami kell… Kerékpárral a fél Balaton körül! Remek Elekes kolléga fejéből pattant ki az ötlet, hogy kéne egyet tekerni a délutáni szabadfoglalkozások alatt. Szólt BanziG kollégának, aki szólt nekem, hogy márpedig nyeregre kéne pattanni. Egy percig gondolkodtam, majd megállapítottam, hogy ez remek ötlet, menjünk! Így állt össze a háromfős kis teamünk a vállalkozásra. Csütörtök reggel szakadó esőben betekertem a munkahelyemre, hátamon az egész hétvégényi cuccal (szombat-vasárnap még kéktúráztunk is), csak hogy nálam legyen majd a kerékpárom péntek délután, amikor is esedékes a kiskarika a Balaton kisebbik, keleti öble körül. Bőrig áztam pest utcáin az esőben, de megérte.
2 óra magasságában indultunk Siófokról. Nem tartott el 5 kilométerig, mikor rögtön meg is álltunk a Sóstói strandnál egy kicsit szusszanni. Ekkor egy kicsit meg is ijedtem, mi lesz így velünk ma még, ha máris pihenőt fújunk, de egy frissítő után már hajtottunk is tovább. Itt el kell mondanom, hogy ezúttal egy olyan paripát hajtottam, amit eddig ekkora úton még soha. .jpg)
Egy Puch Astro Daimler országúti csodát. 8000 Forintért vettem néhány éve a neten, és most érett meg az idő, hogy felújítsam. Pontosabban egy barátom segített, beleöltem újabb kemény 10 ezer pénzt, így a kerékpár új bandázst, és fékkarokat kapott a kormányon, új bovdeneket, és új féktesteket. Valamint szintén a jóbaráttól – köszönet riz – kölcsönbe kaptam kipróbálásra egy pár spd pedált és cipőt. Hát mit mondjak… Egy álom ez a kerékpár, repül az út felett! A balatonvilágosi kaptatón úgy száguldottam felfelé, mintha drótkötélen húztak volna. Fent aztán a ligetes, parkos rész a gyönyörű panorámával a Balatonra igazi jutalom volt. Elek és BanziG igazi társak voltak az örömmámorban – mindnyájan nagyon élveztük a túrát, csak úgy ettük a finom kilométereket.
Kenese után jött a nagy kedvenc erdős rész, olyan hamar Fűzfőn találtuk magunkat, hogy a nagy ijedtségben gyorsan meg is álltunk egy újabb rövid pihenőre. Amitől aztán csak újabb lendületet kaptunk, nem is álltunk meg nagyon Tihany előtt, csak egyszer Almádinál egy fotóra, majd még egyszer .jpg)
egy csapat balatoni szürkemarhát fényképezni. Mire a félszigethez értünk, már javában szürkült. A dilemmánk az volt, hogy megpróbáljuk-e elérni az utolsó előtti kompot, vagy inkább tekerjünk fel az apátsághoz, és kockáztassuk meg az utolsó kompot. Ez utóbbi mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. A kaptató a dombtetőre kemény volt, bár én ezt kifejezetten élveztem, a kisujj vastag kerekeken most is tiszta élvezet volt a tekerés, és még a sebességek sem fogytak el, bár azért a combomon éreztem, hogy ez most nem babapiskóta. Mire felértem és újra levegőt tudtam venni, BanziG már mellettem is volt. Elekre gyanúsan sokat kellett várni, aztán mikor megjött, egyből láttuk, miért: felhagyott a meredeken a tekeréssel, tolta a bringát. Hiába, ehhez már tényleg elvetemültnek kell lenni kicsit. :) Fent az apátság mellől gyönyörű volt a kilátás, tulajdonképpen a fél Balatont láttuk, amit épp most kerültünk meg. (tovább…)
Ezen a hétvégén ismét a kerékpártúrát választottuk időtöltésnek, és ismét nem csalódtunk. Bander barátom volt a fő felbujtó főszervező, és végül egész szép társaság jött össze: Orsi, Laci, Anetta, Oszi, Ádám, Balázs, Tamás, Kata, Bander, Viola, és én. Első találkahely a Petőfi híd budai hídfőnél volt, siettem, ahogy tudtam, de még így is késtem. Mégis csak Bandert találtam ott egyedül dekázgatni egy röplabdával. Na szép, most vagy mindenki késik, vagy alig leszünk – gondoltam, és a nagy ijedtségre kibontottunk egy-egy doboz Yan Jing nevű 0,33-as kiszerelésű kínai sört, amiket Bander hozott ajándékba Pekingből. Mielőtt elfogyott volna az arany nedű – ami egyébként nem volt rossz így jégbe hűtve – már meg is érkezett Oszi Violámmal. Kicsivel később Balázs, és Ádám is, így el tudtunk indulni Csepel felé, ahol egy víztornyot kerestünk meg támadópontként jó tájfutók módjára. A toronytól már egyenes út vezetett a többiekig: Anetta, Orsi, és Laci már vártak ránk tűkön ülve. Innentől már csak néhány kilométer volt hátra borzasztó fővárosunkból, és máris kint voltunk belőle. Áthajtottunk az M0 felett, és hamar Szigetszentmiklóson találtuk magunkat.
Csubi és Gézu kalandjait folyamatosan nyomon követhettük az 
Tolcsvát néztük ki kiindulópontnak, innen rajtoltunk észak felé, és szinte észre sem vettük, máris Erdőhorvátiban találtuk magunkat. Folytattuk tovább a Tolcsva-patak völgyében. Hamarosan erdős rész következett, az út elfogadható minőségű volt, bár azért a mountain bike-om komfortja kicsit hiányzott. Más egy országútin ülni, ahol a kormány alacsonyabban van, mint a nyereg, és ahol 5-9 bár van 
a keskeny kerekekben, és se első teló, se rugós nyeregcsöves puha nyereg, se semmi. És más, amikor a jó öreg Caprine-on ott az első teleszkóp, a rugós nyeregcső a már jól megszokott nyereggel, na és persze csupán 2 és fél bár a kerekekben, melyek traktorkeréknek tűnnek a mostani virsligumik mellet. 
Merthogy a hűséges paripa most a Balatont kerüli a barátnőm feneke alatt, én pedig egy postai utánvétellel vett, az internet apróhirdetései között talált, 8000 Forintért árult piros Puch Clubman 12-es típusú veterán országúti drótszamarat hajtok. Meg is kapom érte a többiektől rendesen.
Hétvégén kerékpároztunk a Dunakanyarban. Bander volt az ötletgazda, egy jó kis élménytúrát talált ki, és körbeküldte rengeteg barátunknak a programajánlót, így szombat délelőtt egész szép kis társaság gyűlt össze a Batthyány téren: Laura, Évi, Zsófi, Gergő, Nándi, Balázs, Ádám, Bander, és én. Zsuszi Óbudán csapódott a bandához, így folytattuk az utunk észak felé, át a római parton, ami után rögtön meg is kellett állnunk kicsit, mert nagyon húzta a bringás táskámat az egyik sör, így az épülő M0-ás északi híd látványában elkortyoltunk négyen-öten egy még épp jéghideg sört, hogy aztán még vidámabban folytathassuk az utat.
sem sikerült, ami nem is baj, mert nem ez volt a cél. Sokan voltunk a maláta-szörpre, és azonnal vérré vált bennünk az arany nedű. Közben még egy arra tévedt kerékpáros leányzó első kerekét is felpumpálták a hős srácok. Aztán találkoztunk holland nyugdíjas kerékpárosokkal, akik immár második nyáron voltak úton, és az idei úti cél Budapest volt. Szép, mi meg még épp szinte el sem indultunk. Ám Szentendréig újabb kalandok vártak ránk, szűk erdei ösvényen bujkáltunk át a kerékpárokkal, hogy aztán a város határában lyukadjunk ki. Itt betértünk egy közértbe szalonnát, és virslit vásárolni az esti tábortűzhöz, majd hajtottunk tovább. Ráálltunk a 11-es útra, öröm volt nézni a szép hosszú kígyót, eddigre már igen kezdett kerekedni a hangulat, és Marci is csatlakozott hozzánk, aki ki tudja merre kóborolt eddig. Megálltunk egy szimpatikus vendéglőnél, letámasztottuk a bringákat a kerítésnek, és mindenkinek kértünk valamit inni, nehogy kiszáradjunk. Jó hangulatban beszélgetett a társaság egy asztalnál, de volt, aki még nem heverte ki a tegnap estét, és a táskáját párnaként használva, ledőlt szunyálni egy padra. Konkrétan 
Ádám volt az, rá nem jellemző, de most idő előtt megfáradt, ráadásul egyéb programja is volt még délutánra, estére meg randi volt esedékes, így itt fájdalmas búcsút vettünk örökhajtányos barátunktól.
Újra elérkezett az idő. Amikor már nem tudok igazán aludni az izgatottságtól, amikor már mindent megterveztem, és kigondoltam, átgondoltam, amikor már csak arra vár az ember, hogy elinduljon. Idén Athénra esett a választásunk. Az út körülbelül 1500km lesz, és maximum 18 nap. Több semmiképpen, mert akkor lekéssük a repülőt, és ott ragadunk. :) Egész pontosan már nem is emlékszem, hogyan kezdődött, talán Montenegró fogott meg, aztán az Olympuson Zeusz 
