Szeptember első hétvégjét ismét a kerékpárok nyergében töltöttük, ezúttal a Fertő-tavat vettük célba. A létszám végül csak 6 fős lett, de így is remekül szórakoztunk. Jobbról balra: Balázs, Nándi, Gábor, Márti, Viola, és én (Árpesz – a fotós aki a képen nincs rajta), így verődtünk össze 17:38-ra a Keletibe. Nándi ugyanis ekkor érkezett meg utolsóként, de még épp időben. Ekkora már az első kocsiban voltunk a kerékpárszállító részlegen. Mivel tudtam, hogy szétkapcsolják a kocsikat, 
megkérdeztem a kalauzt, hogy ugye ez a kocsi véletlenül se Celldömölk felé megy?! Nem, nem, ez Sopronnak! Remek! Erre Nándi közli velem, hogy hazafelé sem lesz egyszerű dolgunk, ugyanis Sopron és Kapuvár között akkor már vágányzár lesz, ami azt jelenti, hogy azon a szakaszon buszok közlekednek, ergo nem utazhatunk ott a kerékpárjainkkal. Szóval nem egyszerű a kerékpártúrázó élete, ha vonattal szeretne odajutni a túra helyszínére. Viszont annál vidámabb! A vonatút hamar elrepült, Viola hozott házilag pattogtatott kukoricát, eldumáltuk az időt, sőt Győrben még egy gyors vásárlás is belefért a közeli teszkóban, amíg a vonat bent állt az állomáson. A leszállásnál már figyelni kellett, úgy sasoltuk Nándi előző évezredből való Nyugat-Magyarország kerékpáros térképéről a megállókat. Petőháza után pár perccel Fertőszentmiklós következett, itt szálltunk le.
(tovább…)
‘kerékpár’ címkével ellátott bejegyzések
Kerékpárral a Fertő-tó körül
Nyárbúcsúztatás kétkeréken – A Csepel-szigeten és a Velencei-tónál
Ezen a hétvégén ismét a kerékpártúrát választottuk időtöltésnek, és ismét nem csalódtunk. Bander barátom volt a fő felbujtó főszervező, és végül egész szép társaság jött össze: Orsi, Laci, Anetta, Oszi, Ádám, Balázs, Tamás, Kata, Bander, Viola, és én. Első találkahely a Petőfi híd budai hídfőnél volt, siettem, ahogy tudtam, de még így is késtem. Mégis csak Bandert találtam ott egyedül dekázgatni egy röplabdával. Na szép, most vagy mindenki késik, vagy alig leszünk – gondoltam, és a nagy ijedtségre kibontottunk egy-egy doboz Yan Jing nevű 0,33-as kiszerelésű kínai sört, amiket Bander hozott ajándékba Pekingből. Mielőtt elfogyott volna az arany nedű – ami egyébként nem volt rossz így jégbe hűtve – már meg is érkezett Oszi Violámmal. Kicsivel később Balázs, és Ádám is, így el tudtunk indulni Csepel felé, ahol egy víztornyot kerestünk meg támadópontként jó tájfutók módjára. A toronytól már egyenes út vezetett a többiekig: Anetta, Orsi, és Laci már vártak ránk tűkön ülve. Innentől már csak néhány kilométer volt hátra borzasztó fővárosunkból, és máris kint voltunk belőle. Áthajtottunk az M0 felett, és hamar Szigetszentmiklóson találtuk magunkat.
Itt rögtön meg is álltunk egy szimpatikus vendéglátó-ipari egységben megünnepelni, hogy végre újra együtt vagyunk, és kerékpártúrázunk, persze csak szolidan, hogy mindenki bírja, és mindenkinek élmény lehessen, együtt. Előkerültek a szendvicsek, a történetek, nevettünk, oldódtunk, sütött a nap, szóval kezdett kerekedni a hangulat, ahogyan kell neki, amikor egy társaság jól érzi magát. Vissza is ültünk nagy örömünkben a kerékpárokra, és meg sem álltunk Szigetszentmártonig. (tovább…)
Egynapos Kerékpártúra a Zemplénben
Ádám barátom a munkahelye által hozzájutott egy hatalmas, fekete kombi autóhoz havi 3000km-el. Mikor mesélte, hogy a „hullaszállító" autójába hátra befér akár 3 kerékpár is, egyből elkezdtem gondolkodni. Ha már lúd, legyen messze, irány a Zemplén hétvégén! Bandert sem volt nehéz rábeszélni, így összeállt a háromfős teamünk a kerékpártúrára.
Vasárnap nem sikerült túl korán indulni, mert már szombat este elkezdtük a csapatépítést, először a Batyin, majd az alagút tetején, majd átkerekeztünk a Blahára, hogy pizzázzunk egyet, de annyira jól esett kerékpározni az üres fővárosban a hűvös éjszakán, hogy kicsit túlgurultunk a körúton, egészen a Bosnyák térig. Persze ekkora már bezárt ott a kedvenc pizzériánk, így visszatekertünk a Blahára. Egyszóval, csak úgy, mert jólesett, össze-vissza kerékpároztunk a városban majdnem éjfélig.
A reggeli indulást így 7-ről elhalasztottuk fél 9-re, ezért már dél is elmúlt mire egy Gödöllői bevásárlást is beiktatva a Zemplén lábához értünk. Kirámoltuk a bringákat a hajótestből, első kerekek vissza a helyükre, párizsis zsömle betol, pénz, telefon be a bringásmez zsebébe, és irány a Zemplén! Szabaaaadssssssssáááááááááág!
Ezen a térképen a tervezett útvonalát láthatjátok a Zempléni Karikánknak. Végül egy kicsit eltértünk ettől a tervtől, de erről bővebben a történet végén.
Tolcsvát néztük ki kiindulópontnak, innen rajtoltunk észak felé, és szinte észre sem vettük, máris Erdőhorvátiban találtuk magunkat. Folytattuk tovább a Tolcsva-patak völgyében. Hamarosan erdős rész következett, az út elfogadható minőségű volt, bár azért a mountain bike-om komfortja kicsit hiányzott. Más egy országútin ülni, ahol a kormány alacsonyabban van, mint a nyereg, és ahol 5-9 bár van 
a keskeny kerekekben, és se első teló, se rugós nyeregcsöves puha nyereg, se semmi. És más, amikor a jó öreg Caprine-on ott az első teleszkóp, a rugós nyeregcső a már jól megszokott nyereggel, na és persze csupán 2 és fél bár a kerekekben, melyek traktorkeréknek tűnnek a mostani virsligumik mellet. 
Merthogy a hűséges paripa most a Balatont kerüli a barátnőm feneke alatt, én pedig egy postai utánvétellel vett, az internet apróhirdetései között talált, 8000 Forintért árult piros Puch Clubman 12-es típusú veterán országúti drótszamarat hajtok. Meg is kapom érte a többiektől rendesen.
Mire Óhutára érünk, már csak Clubman a nevem, Bander és Ádám jókat nevetnek rajtam, ahogyan váltani próbálok egy olyan sebessége, ahol nem kerreg a lánc se elől, se hátul. Hát nem nagyon találtam ilyet. :) Sőt néha akkorát ugrott a lánc, hogy azt hittem, leesek a gépről. Viszont a táj az elképesztő volt, és az idő gyönyörű, így nemigen zavart semmi. A bringa azért így is szépen gurult az úton, és ez elég volt, örültem, hogy itt vagyunk. Elkanyarodtunk jobbra Középhuta és Újhuta felé. Itt már makulátlan volt az aszfalt. A levegőt pedig enni lehetett. (tovább…)
Kétnapos Élmény-Kerékpártúra a Dunakanyarban
Hétvégén kerékpároztunk a Dunakanyarban. Bander volt az ötletgazda, egy jó kis élménytúrát talált ki, és körbeküldte rengeteg barátunknak a programajánlót, így szombat délelőtt egész szép kis társaság gyűlt össze a Batthyány téren: Laura, Évi, Zsófi, Gergő, Nándi, Balázs, Ádám, Bander, és én. Zsuszi Óbudán csapódott a bandához, így folytattuk az utunk észak felé, át a római parton, ami után rögtön meg is kellett állnunk kicsit, mert nagyon húzta a bringás táskámat az egyik sör, így az épülő M0-ás északi híd látványában elkortyoltunk négyen-öten egy még épp jéghideg sört, hogy aztán még vidámabban folytathassuk az utat.
A Lupai-tavak felé vettük az irányt, egy igen dekoratív pihenőhelyen álltunk meg szusszani, és vizet vételezni, valamint kollektívan elpusztítani Gergő 5l-es söröshordójának tartalmát, amiből igaz, hogy már csak 3l-t hagyott a társaságunkra, de azért így is nagyon szép volt tőle. Önzetlenül segítettünk kiüríteni a hordót, így már nem kell továbbcipelnie Gergőnek. Persze becsiccsenteni 
sem sikerült, ami nem is baj, mert nem ez volt a cél. Sokan voltunk a maláta-szörpre, és azonnal vérré vált bennünk az arany nedű. Közben még egy arra tévedt kerékpáros leányzó első kerekét is felpumpálták a hős srácok. Aztán találkoztunk holland nyugdíjas kerékpárosokkal, akik immár második nyáron voltak úton, és az idei úti cél Budapest volt. Szép, mi meg még épp szinte el sem indultunk. Ám Szentendréig újabb kalandok vártak ránk, szűk erdei ösvényen bujkáltunk át a kerékpárokkal, hogy aztán a város határában lyukadjunk ki. Itt betértünk egy közértbe szalonnát, és virslit vásárolni az esti tábortűzhöz, majd hajtottunk tovább. Ráálltunk a 11-es útra, öröm volt nézni a szép hosszú kígyót, eddigre már igen kezdett kerekedni a hangulat, és Marci is csatlakozott hozzánk, aki ki tudja merre kóborolt eddig. Megálltunk egy szimpatikus vendéglőnél, letámasztottuk a bringákat a kerítésnek, és mindenkinek kértünk valamit inni, nehogy kiszáradjunk. Jó hangulatban beszélgetett a társaság egy asztalnál, de volt, aki még nem heverte ki a tegnap estét, és a táskáját párnaként használva, ledőlt szunyálni egy padra. Konkrétan 
Ádám volt az, rá nem jellemző, de most idő előtt megfáradt, ráadásul egyéb programja is volt még délutánra, estére meg randi volt esedékes, így itt fájdalmas búcsút vettünk örökhajtányos barátunktól.
Folytattunk utunkat tovább a Dunakanyar felé. Fölkanyarodtunk a Szentendrei szigetre, ahol Kisoroszit vettük be célpontnak. Irány fel a spiccre! Micsoda tekerés volt, végig azon az egyenes, napsütötte úton… Csodás volt! Méghozzá ekkora csordában, nem győztem eleget fényképezni a rengeteg kerékpárost, öröm volt nézni, ahogy elfoglaljuk az egész utat. Persze, ha autó jött, villámgyorsan libasorba fejlődtünk. Banderral egyszer csak gondoltunk egyet, és irdatlan nagy vágtába kezdtünk, valahol kevéssel 50km/h alatt volt a vége, persze ő nyomta elől az országútival, én a traktor mountain bike-ommal csak a szélárnyékát élvezhettem, és ahogy újra sikerült végre rendesen, nem csak a fülemen levegőt vennem az őrület végén, láttam, hogy Nándi is velünk tartott a hajrában. Úgy kellett visszafordulni a többiekért. (tovább…)
Holnap indulunk Athénba! – Kerékpárral… :)
Újra elérkezett az idő. Amikor már nem tudok igazán aludni az izgatottságtól, amikor már mindent megterveztem, és kigondoltam, átgondoltam, amikor már csak arra vár az ember, hogy elinduljon. Idén Athénra esett a választásunk. Az út körülbelül 1500km lesz, és maximum 18 nap. Több semmiképpen, mert akkor lekéssük a repülőt, és ott ragadunk. :) Egész pontosan már nem is emlékszem, hogyan kezdődött, talán Montenegró fogott meg, aztán az Olympuson Zeusz
Vértes – Bakony – Balaton kerékpártúra
Előző este már átmentem Ádámhoz a belvárosba, tartottunk egy kis összejövetelt a lányokkal, de azért sikerült viszonylag emberi időbe (és viszonylag józanon) nyugovóra térni. Ádra jellemzőbb a fixizmus, vagyis az örökhajtány kerékpár, azonban előző gyermelyi kiruccanásából tanulva ismét a váltós országútit válaszotta. Én persze mi mással, a jó öreg (3 éves) Caprine Cherokee-mal nyomultam, 26-os monti kerekekkel. Reggel átgurultunk a Délibe, ezúttal nem próbáltak az életünkre törni az autósok a Petőfi hídon. Meglepetten tapasztaltam, hogy már Győr felé is kis piros 21-edik századi vonatok járnak. Egy biztonsági övvel a vonat oldalához kötöttük a bringákat, és helyet foglaltunk. A vonat nem indul… Jó 20 perc késéssel végre kigurultunk a pályaudvarról, mikor megszólal a telefonom. 
A projman az, mindenfélét kérdez a munkáról, Ádám már csúnyán néz, mire végre letesszük, és igaza van. Kikapcsolom a telót, jogunkban áll szabadságunk alatt az ország olyan szegleteibe kerékpározni ahol „sajnos” egyáltalán nincs térerő. Sőt, a telefon akkumulátorának is jogában áll lemerülni! :) Nekünk pedig kötelezően jól kell éreznünk magunkat, hét ágra süt a nap, és szabadok vagyunk.
Szárligetről sikerült elvétenem a helyes kivezető utat, így tettünk egy kis kitérőt a 100-ason, amit annyira nem is bántunk utólag, kipörgettük kicsit magunkat. Előztetek már kombájngépet 30-al fölfelében, enyhe szembeszélben? Tudom, autóval ez abszolút nem nagy bravúr, de bringával az! :) A főútról egyenest a természet lágy ölébe tértünk le egy erdészeti útra. Könnyedén kerültük ki az út elején a sorompót, ami számunkra azt jelentette, hogy gyakorlatilag miénk, és szinte csak a miénk az egész út. És a Vértes Tavasszal! Ez igazi örömszakasz volt, éppen csak Ádámnak jött volna jól néhol egy kicsit jobb útminőség, amúgy makulátlan úton, és tájon kerekeztünk. Néhol kedvem lett volna leszállni a drótmadárról, és csak úgy belerohanni az erdőbe, vágtatni a már zöldellő, de még nem túl magas aljnövényzet felett, suhanni a fák között. Persze épp így sem volt rossz a 
keskeny aszfaltcsíkon száguldani egymás mellett. A kelleténél sikerült eggyel kevesebbszer rápillantanom a térképre, így Vérteskozmát sajnos elvétettük, egyszer csak véget ért az aszfaltozott út. Ádámban ekkor pozitívan csalódtam, ahelyett, hogy káromkodásban tört volna ki, elkezdte rakni neki a földúton. Alig tudtam utolérni. Egy nyiladékon haladtunk, átbuktunk néhány apró gerincen, majd végre kilyukadtunk ott ahol ki kellett, hogy lyukadjunk előbb vagy utóbb, a Csákvár – Oroszlány országútra. Kőhányáspusztán vizet vételeztünk, és megettük az utolsó túlélőszendvicseinket, majd hamarosan újra egy erdészeti úton találtuk magunkat.
Hasonlóan gyönyörű úton nyomtuk tovább, aminek a végén Pusztavám határába érkeztünk meg. Előtte azonban keveregtünk kicsit a sok út kavalkádjában, még a Rába Járműipari Alkatrészgyártó üzemet is sikerült megcsodálnunk, míg végül beálltunk irányba Mór felé. Naná, hogy itt is telepített Árpika routert az okmányirodában, vagy a rendőrségen, már nem is emlékszik. Arra viszont igen, hogy van itt egy szép templom, és most végre akad alkalmam lefényképezni is. (tovább…)
Hosszútávú Tájfutó Bajnokság, majd kerékpártúra haza
Zoli a harmadik pontnál már be is hozta a 4 percet, a negyediket már előbb fogta, aztán el is tűnt. Őt se látom többet… Gondoltam, de nem így történt ,rohanok be a 16-osra (ekkor még képes voltam a futómozgásra), és ki jön szembe?! Zoli… Vérző térddel! Mi van, mi történt?! – Semmi, elszívtam(eltévedt – tájfutó szleng), jön a válasz. Utólag megmutatta, a 11-esre rossz völgybe rohant le. Így jár, aki siet! :) Persze bátyó ismét jól otthagyott a francba, hiába kiáltoztam utána, nem várt meg, a 18-as pont frissítő volt, mire odaértem, ő már kimászott 30m-el feljebb a völgyből. De én már tudtam, most le kell ülnöm, különben baj lesz! Pihentem egy 5 percet a fűben, beszélgettem a lányokkal akik a frissítőpontot vigyázták, ittam sokat, és ettem a ht-kekszet, amit kínáltak. Közben jött Bugár Gergely F18-as versenyző cipőfűzőt kötni, és frissíteni, persze sok volt neki a fél liter izotoniás ital, így a maradékot – nagy örömömre – rám hagyta.Csavargás az Alpokban – 6. rész – Hazaút
Hetedik nap – 2007. május 4. – Péntek
Reggel fél 10-kor ébredés, tiszta fehér tejfel az ég, valamivel barátságosabb, mint tegnap. Kipakolom a klubhelységbe a kajákat, felkeltem Bandert és megreggelizünk, jó a hangulat, vidámak vagyunk, minden hülyeségen nevetünk, benyomunk 2l tejet a maradék kakaóval, még Bander is kipróbálja az áztatottat. Visszaszerelem a kormánytáska tartót, majd hosszas pakolás kezdődik. Ma kivételesen Bander készül el előbb. Megolajozom a gépeket. Mire befejezzük a készülődést 12:10 lesz. Eddig négyszer voltam pisilni ma, valószínű felfáztam valamikor – de mikor? Kicsit fáj is az alhasam, lehet, hogy az a hülye tej volt, 3,5%-os volt (ez volt a legolcsóbb). Remélem, hamar elmúlik. A felfázás el szokott. Elindulunk, tegnap is ugyanerre kezdtünk, tegnap is lefényképeztem ugyanezt a képet. Másodszorra is megfogott az útszéli fakunyhó látványa. Tele van ezekkel Ausztia, csak úgy állnak a mezők közepén, és marha jól néznek ki a tájban. 
Ahogy továbbindulunk, rögtön megijedünk, hogy a 311-es az egy autóút, és nem hajthatunk rá. Aztán hamar találunk egy bringautat, ami pont arra megy, amerre jó nekünk. De hogy én mennyit szidtam ezt az utat. Össze-vissza ment fel s alá a völgy oldalában, közben 100m szinteket felvéve. Ráadásul néhol csak murvás út volt. Legszívesebben végigkergetném rajta a tervezőjét egy 30kg-os csomaggal. Na jó, nyílván nem ő tehet róla, hanem a terep. Ez Ausztria, ezért (is) szeretjük, mert sok szép nagy hegye van. Valahol Taxenbach után látunk is egy szép nagy vízesést az autóút viadukt alatt. – és egy alumínium gyár mellett. Bander szúrta ki, akkorát fékezett, hogy majdnem sikerült beleszállnom. Itt betoljuk a második pár Twixet, pont nekünk találták ki, hogy így párba vannak. Schwarzach előtt még megint felzavart minket a bringaút vagy 200m-el a völgy alja föle, valószínű csak azért, mert ott van egy szép kis duzzasztott tó, ami jelenleg nem szép, viszont csúnya, mert a negyedéig sincs feltöltve. Viszont legalább lefelé gurulni jó. St. Johannál megkérdezünk egy nénit, hogy merre kell menni a 163-ason Wagrain felé. 
Ráadásul az alhasam is fáj, ami nem kényelmes így görnyedten a biciklin, szóval ez az egész jól rátesz a közérzetemre így a fölfelében. Valószínű valami ilyesmit érezhetett Viola is Erdélyben az utolsó nap a főút és Torockó között. Piszok felfelé, de nem esik jól most. Még jó, hogy nem túl meredek, az lenne csak az igazán rossz. Végre felérek, egy kis táblán látom, hogy 961m. Nem is 933, ahogy a térkép jelöli. Hiába vagyok fent, a viszonyok nem lettek kellemesebbek, még mindig akad felfelé, mert hullámzik az út, ráadásul itt már a szél is rákezdett, néha szinte odébb lök az út széléről. Már épp kezdenék ideges lenni Banderra, hogy hová a fenébe tűnt ilyen hosszan, amikor elhúz mellettem. Megállt, de nem vettem észre, így került mögém. Most van nála víz, ez volt tehát a megálló célja odafent. Rossz időnk van, borús, és néha szemerkél is. Radstadttól a főúton zúzzuk, van forgalom, de nincs nagyon más alternatíva. Vagy, ha van is, jóval lassabb. Itt ugyanis általában tudjuk 30-al rakni neki a lefelékben, a kevés fölfelét meg izomból meghúzzuk. Nem esik túl jól ez a tempó, de legalább haladunk. Muszáj elérni a vonatot. Schladmingnál nem szállunk ki a főútról, átzúzzuk rajta keresztbe. Innen már csak 13km az a hely, ahonnan visz alsóbbrendű út is Liezen felé, ráadásul közelebb megy az Enns-hez, így nyílván kevesebb szint van benne, tehát nagyon jó lesz nekünk. Jön egy Billa, megállunk vásárolni, mielőtt elmúlna 6 és bezárna minden. Bringák kint maradnak, csak az értékeimet tartalmazó kormánytáskát alakítom át válltáskává, és viszem be magammal. A gépeket le se láncoljuk, hét nap alatt sikerült megszokni az osztrák mentalitást. (tovább…)