‘élménybeszámoló’ címkével ellátott bejegyzések

Everest Maraton

Már közel egy éve terveztem el, hogy Nepálba utazok és olyan területeket fedezek fel, ahol még előtte nem jártam. Nem volt nehéz döntés, hisz 2 évvel ezelőtt az 1953-as Everest expedíció eredeti útvonalán mentem be a Khumbu völgy bejáratáig, Lukla-ig (2800m) egy Jiri nevezetű falucskából, ami közel 8 óra vadregényes buszúttal közelíthető meg. Anno ez az útvonal volt az egyetlen módja hogy az Everesthez bejussanak az expedíciók… Ez közel 6-8 napi járóföld, több hágóval megtarkítva… de tökéletes akklimatizációs túra.

Majd akkor úgy döntöttem, hogy a klasszikus Everest Alaptábor (Everest Base Camp: EBC) túrát kihagyom és majd meghagyom egy másik útra. Így érkeztem el a gondolathoz 2009-ben, hogy felfedezzem az EBC és a közeli völgyek, hágók rejtélyeit, élményeit és azt összekössem egy jól megérdemelt Everest Maratonnal, ami kicsit furcsán hangzik, de az első hivatalos maratonomnak számított. Aki ismer az tudja hogy én már megannyiszor futottam ennél sokkal hosszabb távokat, de igyekeztem óvni magamat egy hivatalos utcai maratontól… de mindig is indíttatásom volt egy terepmaratonhoz.

Őszintén megvallva nem is tudom miért nem jutott ez az esemény eszembe előbb :-) Szinte a tökéletes kombináció: magaslat, hegyek és terepfutás, valamint az 1953. május 29.-ei első sikeres hegymászó expedíció (Tenzing Norgay és Sir Edmund Hillary) megemlékezéséhez kötött dátumon tartják. Ahogy ez élet úgy hozta (vagy én) ezek az elemek határozzák meg a munkám és a hobbim is… vagy ahogy mások szokták mondani: szerencsés ember – „a hobbija a munkája” :-)

Na de vissza a tényekhez. A munkámból adódóan a tervezés már egy jó ideje elkezdődött és a nevezésemet is leadtam már tavaly júliusban a versenyre, ami tökéletesen beleillet az eléggé sűrű munkarendembe, így egy 7 hetes nepáli utat terveztem bele.

Április közepén utaztam ki Angliából majd június 3.-án repültem vissza Angliába, kifelé és visszafelé is sikerült pár napos munkákat beszervezni a Szigetországban, így azt mondhatom kihasználtam az időt és a helyet is. A versenyt nagyon vártam, de főkent a túra mozgatta a fantáziám és e köré terveztem a „felkészülésem” ha ezt ennek lehet mondani: hisz abban a magasságban a futás átmegy poroszkálásba… Igaz idővel elkezd normálisabban mozogni az ember. Persze 5000m felett ez fehér embernek már nem nagyon megy. A terveim szerint 3 völgyet néztem volna meg, 3 hágón való átkeléssel és több kisebb csúcs megmászásával segítve az akklimatizációt. Terveimbe az is beletartozott, hogy a verseny szakaszait végiggyalogolom és bizonyos részeken futok is. Természetesen benne volt a sérülés és a betegség lehetősége is, ami jelen esetben be is játszott.

(tovább…)

“Ma mi” túráink a havas Tátrában

A hétvégén kirándulni voltunk a Tátrában. Igen, a múlt héten, amikor annyi sok hó leesett. Pontosabban nem is a hétvége volt, hanem egy csüt-péntek-szombat, szerda esti leutazással. Éppen ezért, mivel két nap szabinkba került a megmozdulás, eszünkbe se jutott lemondani a Tátránkról, elhatároztuk, hogy ha esik, ha fúj, mi megyünk és jó lesz! Jó lett, és hó is esett, nem is kevés, na de erről később… Banderral ketten vágtunk neki a kalandnak, és biztos ami biztos alapon, a sífutó felszerelést is bepakoltuk a túrabakancsok mellé.
Szerda este még gyorsan átszereltettem a téli gumikat az autóra, majd 8 után valamivel elhagytuk Budapestet. Donovaly előtt egy rendőr állított le. Na, most jön a bünti, 50 helyett 52-vel hajtottam ki a településről, gondoltam, de kellemesen csalódtam. A rend őre csak a téli gumira kérdezett rá, és figyelmeztetett, hogy sok hó esett le és csúszós az út, ezért nagyon lassan, és óvatosan hajtsunk. Láttunk néhány kamiont elakadva, és fent a hágóban, a sípályáknál, amikor kiszálltunk nyújtózkodni, akkor tapasztaltuk csak, hogy valóban komoly a helyzet, jó 40cm hó volt az út mellett. Ekkor már sejthető volt, hogy kalandos lesz ez az utazás.

(tovább…)

Budapest – Orosháza, 200km – Kerékpártúra a Nagyokkal

A hétvégén ismét nagy őrültséget műveltünk. A kerékpártúra ezúttal sok résztvevős volt, ez adta a lényegét, na meg az úti cél. Kezdjük a legelején!
Nálunk vendégeskedett Bo Barta, akivel odafent északon, a finn Lappföldön találkoztam a nagy európai bringázásomnak bizonyos szempontból gyakorlatilag az utolsó napján. Ezt azért fontos kiemelni, mert ő pedig innen Budapestről fog hazarepülni, itt fogja befejezni az útját, ami neki ott indult, ahol nekünk véget ért. Meg is örültünk egymásnak nagyon, még ott északon megígértettem vele, hogy feltétlen keressen meg, ha Budapestre ér, és lakjon nálunk. Aztán itthon észrevettem a fotóinkat nézegetve, hogy egymás mellett szerepelünk Európa legészakibb pontjának kerékpáros vendégkönyvében.
Szerdán végre eljött az idő, Bo megérkezett, megjárta a balti államokat és Oroszországot, nekem közben majdnem 2 hónapom volt megemészteni a nagy utat. Első este nagypapám meghívására összehoztam az öregeket, a két mérnökember jól megértette egymást, folyt a ribizlibor és a pálinka, az este végére kész művészet volt a fordítás közöttük. Bo gátakat tervezett, Lali papa vasúti hidakat. Bo a Kilimadzsárót mászta meg, Lali papa a Drei Zinnen-t… Szóval volt miről beszélgetni, alig győztünk hárman unokák a fordítást.
Eljött végül a péntek hajnal, a 6 órai indulásból fél 7 lett, és kigurult a kis csapat a kapunkon. Bo, Huber [Pele_nka] Tamás, Zita és én. Botól a kiserdő túloldalán búcsúztunk, ő az M0-ás mentén, Érden át a Balaton felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy az elkövetkezendő két hétben elteker az olaszországi Velencéig. Eredetileg teljes Európa Észak-Dél túrát tervezett Nordkapptól az olasz csizma déli csücskéig, de sajnos neki, mint Dél-Afrikai állampolgárnak vízum kell az EU-ba, aminek ideje véges, ezért kényszerült a rövidítésre. Viszont a repülője Budapestről indul, úgyhogy nagy örömömre még viszont láthatjuk nem mindennapi barátunkat. 66 éves létére ilyen kalandra vállalkozott, csak hogy bizonyítsa magának, hogy képes rá, és megmutassa az embereknek, hogy Co2 kibocsájtás nélkül is lehet utazni, méghozzá nem is akárhogy! Nagyon tudom becsülni az ilyet! Igyekszem majd készíteni vele egy riportot, mert nem mindennapi fickó, és nem akármilyen a története! (tovább…)

Kalandjaink a Lengyel-Tátrában


Szeptember első hétvégéjén kirándulni voltunk a Tátrában. A két naphoz hozzácsaptam a pénteket szabadságból, így már csütörtök este  autóba pattantunk a barátnőmmel, hogy levágtassunk a Lengyel-Tátrába, Zakopane környékére, kirándulni egy kicsit. 3 éve több ízben jártam már a Tátra északi oldalán, és akkor fantasztikus élményekkel tértünk haza, így várakozásokkal teli néztem elébe ennek az útnak is.
Valamivel éjfél előtt érkeztünk meg a Zakopane déli részén található Pod Krokwia kempingbe. Szakadt az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy nem állítunk sátrat, hanem a kombi hátuljában alszunk. Ledöntöttük a hátsó ülést, előrepakoltuk a cuccokat, majd megágyaztunk magunknak az így nyert helyen. Nem is volt olyan kényelmetlen, mint vártam.
Reggel sajnos még mindig lógott az eső lába, ezért némi délelőtti extra szunyókálás után csak várost nézni indultunk. Zakopane sétálóutcája még mindig gyönyörű és érdekes; a füstölt sajtok mellett megjelentek az óriási, magas gépfagylaltok is. Aki csokis ízt várna a fehér-barna színű fagylalttól az csalódni fog. ;P Egy ebédnek szánt kebab, egy templomlátogatás és egy kávézás után úgy döntöttünk, most már elég lesz a városból, elindulunk kirándulni, ha esik, ha fúj.
Esett… :) Hol kicsit, hol kevésbé, de szinte végig áztunk, de azért ennek ellenére élveztük az estébe nyúló kirándulásunkat. A Sarnia Skala hegyet néztük ki célpontnak. A völgyből majdnem visszafordultunk, mert sikerült egy kicsit elmennünk rossz irányba, amivel időt veszítettünk, aztán még az eső is egészen rákezdett, de végül nem futamodtunk meg, amit nagyon nem bántunk meg. Bár a csúcs „csak” 1377 méter magas, de mivel a tetején egészen szép sziklás, igazi csúcs-élménnyel ajándékozott meg minket. Az sem volt baj, hogy közben esett, élveztük, hogy fent vagyunk egy hegycsúcson, ahová a saját lábunkon jutottunk fel. Lefelé egy alternatív útvonalon, a sárga jelzésen mentünk le, egy nagyon szép, sziklákkal, vízesésekkel és zubogókkal tarkított völgyecskében. Sajnos ekkor már igencsak sötétedett, ezért nem tudtunk fényképeket készíteni, pedig lett volna miről…
Este megérkezett a társaság java, merthogy ez egy nagy, össznépi kirándulásnak indult, csak mi Zitával lejöttünk egy nappal előbb – ha már lúd, legyen kövér alapon. A kemping éttermében egy közös vacsorázás, sörözés keretében jót beszélgettünk a javában volt kollégákból álló rég nem látott baráti társasággal. Persze a beszélgetések a következő két nap túrái alatt is folytatódtak, aminek nem kicsit örültem, hiszen volt, akit idén még talán nem is láttam, holott anno együtt jártuk az OKT-t, a Fátrát, a Gyergyói Havasokat és még sok-sok mindent… :)
Másnap korán keltünk és megpróbáltuk elérni az első felvonót a Kasprowy Wierch-re. Ez majdnem sikerült – részben miattunk, részben a kisebb sor miatt -, de a tervezettnél kicsit később, olyan 9 körül voltunk fent az 1987 méteres gerincen. Odakint 3 fok volt, és esett… (tovább…)

Túléltük a Nagyhalált

25. Túlélőverseny – 2009. május 15-17.

Végre haza tudtam jönni egy kétnapos túlélésre, s öt év után másodjára is próbára tehettem magam a kétnapos műfajban! Sajnos az öt évvel ezelőtt Mecsekben győztes csapatból egyik társam sem tudott eljönni. Molnár Laci erre a versenyre átállt az erő sötét oldalára, Durham Mikinek pedig az utolsó pillanatban családi okok miatt le kellett mondania a versenyt. De erre az esetre is megvolt a korábban már bevált forgatókönyvünk: ismét a Sárkányevő Cserfatölgy csapatával fuzionáltunk. Az ő csapatuk nagy része is átállt a szervezők táborába erre a versenyre, így csak Varga Zoli maradt meg magnak, aki csodával határos módon újra kerített egy új résztvevőt a versenyhez, régi triatlonista haverját, a tízszeres ironmant, Kovács Tamást. Tamást én is ismertem, először ’87 körül találkozhattunk egy egyetemi előkészítő táborban, aztán valahogy ’98 körül, amikor én váltóban indultam az ironman kerékpáros szakaszán (180 km időfutam). Tehát olyan 11 évente találkozunk…
Megpróbálom röviden leírni a verseny fontosabb szabályait, mert enélkül értelmezhetetlen az egész történet. A szervezők sok hónap gondos munkával kijelölnek egy terepet valahol a hegyekben, keresnek érdekes helyeket benne, ott elrejtenek apró kis fecniket (bonuszok) és fiolákat (stafétuszok). Aztán készítenek hozzá egy valamilyen módon összekuszált, megfejtést igénylő térképet, rengeteg tereppontleírást, szabályt, jegyzőkönyvet stb. Ezeket a verseny kezdetekor, a terepre való kiszállás közben kiadják a versenyzőknek, akik állandó szellemi és fizikai megpróbáltatásokkal szembenézve próbálják teljesíteni a kitűzött feladatokat, azok közül is legfőbbképp a tereppontok felkeresését tetszőleges sorrendben. Amely csapat nem tudja teljesíteni a minimum célkitűzést, annak érvénytelen a szereplése („elpusztul”), a többiek túlélnek, és pontokat kapnak a végrehajtott feladatokért. A pontok összesítésével alakul ki a helyezések végső sorrendje.
 
A verseny előtti napokban a rendezők elkezdenek kiszivárogtatni információkat, hogy merre lesz a verseny. Ezt főleg a terepen készült fényképekkel teszik. A kiszivárogtatott fotók egyike egy gáztűzhely kapcsolóját ábrázolta. Ebből Tamás rögtön kitalálta, hogy a Karancs lesz a helyszín. Ilyen egyszerű lenne? Igaz, annyira volt csak egyszerű, hogy a csapat többi tagjának ez sose jutott volna eszébe, habár a márkanevet hallottuk már… Egy másik fotó egy elég nagy hegyet ábrázolt, ez alapján ki lehetett zárni kisebb hegységeket. Ráadásul a hegy tetején pár pixelben ki lehetett venni egy kilátót és mellette egy adót is. Este keresgéltem a neten fényképeket jó pár csúcsról, ahol tudok kilátóról, és sikerült is két elég meggyőző képet találni a Karancsról. Tamás el is küldte a szervezőknek a tippet, hogy a Karancs lesz a terep. Közben Zoli egyéb kiszivárogtatott információkból rájött, hogy egy sudoku (számkeresztrejtvény) is valahogy része lesz a versenynek.
 
Aztán péntek este felszálltunk a buszokra, hogy az „ismeretlen” terep felé vegyük az irányt. Valóban a Karancs felé mentünk, de aztán elhajtottunk mellette, át Szlovákiába… A határátkelőn üdvrivalgás tört ki a buszon. Magyarország EU-ba lépése óta ezt vártuk, hogy egyszer külföldön lesz a terep. Zoli erre az eshetőségre is előre gondolt, és mikor lementünk az összes nálunk lévő térképről, előhúzott Google űrfotókat a Karancshoz és Medveshez csatlakozó szlovák részekről. Próbáltuk rajtuk követni a busz nyomvonalát, és úgy tűnt, tudjuk, hol raktak ki minket.
 
Leszálláskor kaptunk egy pakli házi gyártású, különleges magyar kártyát, a térkép szétszabdalt változatát. Mindegyik térképrészlet fölött volt egy szín és szám, pl. piros nyolcas. Tehát 32 felé volt szétvágva a terep térképe, pontosabban kétszer 16 felé: az egyik készleten voltak a szintvonalak, a másikon a települések, utak. Forgatni, nyírni és egymásba csúsztatni kellett a kártyákat, hogy megkapjuk a terep térképét. Csak az volt a gond, hogy a kis térképek méretaránya nem mindig egyezett, így nem lehetett tökéletesen összeilleszteni őket. Még az összerakás elején, 15 percen belül tudtuk, hogy Somoskő központi helyen szerepel a térképen, és sok tereppont van a környékén. Felmerült, hogy esetleg elrohanunk oda. Zoli a GPS-én bemérte, hogy a Somoskői vártól 3,6 km-re vagyunk. Hát bizony nem ott voltunk, ahol eredetileg gondoltuk, jóval messzebb a magyar határtól. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy mégis inkább összerakjuk a szintvonalas térképet, és meggondoljuk, merre megyünk, hogy ne hullajtsunk el tereppontokat útközben. Aztán mire összeraktuk a térképet, egy csapat már elment mellettünk a vár irányába. Őket követni nem sok kedvem volt, továbbá egy csapatot még közelebb raktak ki a várhoz, úgyhogy bedobtam szokásos ötletemet: menjünk arra, amerre senki sem akar menni.
 
Némi győzködés és tanakodás után a B-terv, azaz az „ugrás a sötétbe” lépett érvénybe. A nehezebbnek tűnő északi irányba indultunk, amerre turistatérképünk sem volt, és amerre csak egyre távolodunk az ismert magyar résztől. Kicsivel éjfél előtt indultunk. Az egyik térképrészleten láttuk, hogy 10 m-enként vannak a szintvonalak, és kb. 100 m-nek tűnt a szintemelkedés a legközelebbi csúcsig. Hát ezzel súlyosat tévedtünk. Mint kiderült, a szlovák részen 20 m-enként voltak a szintvonalak, és még lehet hogy egyéb csavar is volt, de mi legalább 300 m-nek éreztük a szintemelkedést. Egyszerűen nem akart vége lenni. Aztán mikor végre felértünk, a keresett út nem volt sehol… Végül nagy nehezen csak meglett az út, ami meglepetésünkre egyben turistaút is volt, és meglett az első tereppontunk 2,5 órával a kirakás után. A váratlan turistaúttal megütöttük a főnyereményt, a turistautakat éjjel is könnyű követni. Az éjszaka folyamán turistautak mentén felfűztünk jó pár tereppontot egész elfogadható tempóban a nap időszakát figyelembe véve.
 
Hajnalban értünk ki egy gyönyörű kilátópontra, s ekkor tárult fel a terep szépsége először. Sajnos erősen párás és felhős volt az idő, de a hosszan elterülő hegyek és közéjük illeszkedő kis falvak, szántók, legelők megkapó szépségűek voltak. Itt a környéken sok „kishalálos” csapattal találkoztunk – nekik csak 1 napos a verseny –, de még mindig mi hoztuk el az összes nagyhalálos bonuszt. (A bonuszt, azt a bizonyos kis elrejtett fecnit az a csapat kapja, aki elsőként ér egy adott tereppontra. A „stafétuszt” viszont az odaérkező csapat felveszi és elviszi a következő tereppontra, ahol kicseréli a következő stafétuszra. Ezek azért lettek bevezetve, hogy a csapatok tudják, hogy valóban a megadott terepponton járnak-e.)
 
A következőkben tovább nyomultunk északkeleti irányba, és próbáltunk minden tereppontot érinteni. Kb. két óra múlva egy újabb kilátóhelyhez érkeztünk. Ekkor már sütött a nap, és innen egész egyszerűen verhetetlen volt a kilátás. Előttünk egy mesebeli falu, sz
élén egy meglepően meredek vulkáni kúp tetején valami hegyes szikla, távolban nagyobb hegyek, egész meredekek a Bükk vagy Mátra vonulataihoz képest, alattunk átellenesen a legelőn egy tehéncsorda, végeláthatatlan zöld mindenfelé, az összes létező árnyalatban. Soha nem jártunk erre, és elképzelésünk sem volt a falu nevéről, egyáltalán a környező hegyek vagy hegység nevéről. Egy idegen országban, idegen tájon voltunk és a felfedezés összes örömét átélhettük, mint egy mesében a három testvér, akik elmennek világot látni. Én álmosságot egyáltalán nem éreztem, talán nem is volt még ilyen túlélőversenyem, mikor annyira izgatott voltam az első pillanattól, hogy még ásítozni is elfelejtettem.

(tovább…)

TÉSZÁZ „avagy a kályhától a Klébiig”

Ki a túrót érdekel valami, ami egyszerűen „csak” jó volt, nincs benne meghalás és feltámadás, számok, pulzusok, se kutya, se gyerek. Hát ezért nem írtam a tavalyi T100-ról beszámolót. Az idén ismétlődött a tizenóra jó érzése, és bár kutya volt kettő is, az írást illetően ismét elbizonytalanodtam…. de aztán időben helyre tettek, így íme a story téltől tavaszig.
 
I.rész
 
Januárra kiteljesedő makacs és fájdalmas achilles sérülésem teljesen kikapcsolta életemből a futást. Bár érvényes UTMB nevezésem egy ideig még stresszelt, hogy mi lesz a felkészüléssel, de utána számoltam, és jól megnyugodtam: augusztus vége még olyan messze van, hogy simán alhatnak téli álmot futócipőim. Az első visszatérős kísérlet március elején a Bükkiki volt. A pár km után ismét jelentkező fájdalom a futólépéseket gyaloglóssá tette, az UTMB-ről szőtt álmokat pedig tova repítette. A sírós-szenvedős teljesítés után szembesülnöm kellett vele, hogy a gyógyuláshoz én és a pihenés kevesek vagyunk, szakember is kell. Így egy gyors orvosi diagnózis után – maradandó károkat nem okoztam a sarkamnak – egy gyógytornász felügyelete alá utaltattam. Nati, akiről akkor még nem sejtettem, hogy a montin száguldó virágok egyike, teljes lelkesedéssel és elszántsággal hitt benne, hogy lesz ebből még futás, hosszú távon. Mivel a gyógytorna túl gyors és látványos eredményeket hozott, nem akartam tovább pihentetni a futócipőimet, no meg a lányok a fiúk elleni küzdelemhez is kellettek a km-ek, szép lassan elkezdtem gyűjtögetni. Fillérből lesz a forint elven, napi keveset, de heti sokszor. Ezzel én el is lettem volna, hisz csak 3 hét telt el a Bükk könnyes áztatása óta, ha meg nem érkezik a következő levél: „T100 első fele bejárás szombaton?”
 
„Jobb időkben” április 4-én a katonazenekart néztük a nagypapámmal a Szabadság parkban, most meg csináljak egész napos futóprogramot ráadásul világvégi céllal, 52 km-t egyben a 10-12 km-es futások után? Aztán erőt vett rajtam a nosztalgia, a régi esti és hétvégi futások hangulata, na és a kíváncsiság: tesztelni az íróasztalon szőtt terveket a terepen. Esküszöm addig eszembe sem jutott a T100 indulás – az okok miatt talán érthető is -, de a Budai-hegység és a Pilis akkor még csupasz erdeiben futva vagy gyalogolva megküzdve a tereppel, a gyakori jel- és irányváltásokból csak annyit megjegyezve, hogy megjegyezhetetlenek, komolyan gondolkodóba estem. Bár még csak az útvonal egyik felét láttam, de azt érzékeltem: okos, taktikus, tiszteletet parancsoló és csodás. Szóval izgatni kezdett a dolog…. Egy hét múlva folytattuk a költészet napján, négy refrénes (=feladatos) kecskerímes, lágy szonettes bejárással, az útvonal másik felén. Készült több száz kép, hogy még inkább aláássa azon elhatározásomat, hogy félsántán nem megy az ember lánya tészázra. Naná hogy nem megy, megy helyette Mátrabércre, ott már úgyis volt sírós és mosolygós teljesítésem, bárhogy sül el, újdonságot nem fogok produkálni. Utólag be kellett látnom, hogy őrültség volt kockáztatni a lábamat, és bár az újdonság egy 11 perces javítás formájában mégis beütött, saját felelőtlenségem miatti dühömben igazán még örülni sem tudtam. Gyorsan meg is erősítettem elhatározásomat, hogy a tészázra aztán tényleg nem! Kipihenni a Mátrabérc fáradalmait másnapra túrát szerveztünk a Prédikálószékre, azzal a nem titkos elhatározással, hogy a Zsotyekkel együtt üzemeltetjük ott a frissítőpontot. Sajnos a vadálló kavicsok még így botozva, fáradt izmokkal is nagyon csábítóak tudnak lenni… Megint elkezdett bennem küzdeni okos Lizzy és bevállalós Kékvirág. A következő hosszú hétvégén Lizzyt a szekrénybe zártam és hagytam, hogy Kékvirág olyan tesztnek vesse alá virgácsaimat, amit utólag Lúdtalp (orvosi minőségében) úgy jellemzett: „szándékosan nem szóltam előtte, tudtam hogy úgyis hiába, ha egyszer elhatároztad”.  Az eredmény – csak hogy a döntés még nehezebb legyen – teljesen vegyesre sikerült. A szombati félszáz sok eltévedéssel, sok beletett plusz km-rel, menet közben elfogyott frissítőkkel, fizikálisan is, de főleg lelkileg amortizált le. Ezek után a következő két nap terve, két részletben, gyorsabb tempóban nekiindulni ugyanennek. Egy zúzós szombat, egy 50 perccel alábecsült vasárnapi iram. Fizikálisan teljesen rendben voltam, de ami lényegesebb, pergett már a film a fejemben az útvonal második feléről. Aztán persze jött okos Lizzy a hülyeségeivel, hogy egy teszt nem mutat semmit, három részlet nem egyben száz. Remek: akkor a következő hétvégén irány az első 50 két részletben. Szombaton kipihenten tiszta fejjel, ehhez képest nagyon nem emlékeztem az útvonalra (na ja, benőtték a jeleket a levelek). Vasárnap a hajnalig tartó lakodalmazást követő 3 órás alvás után, nagy küzdelem volt önmagammal. Viszont így már az útvonal első feléről is összeállt a film.
 
Hat nap volt a rajtig. Szerdáig adtam haladékot magamnak a döntésre. Keddre bekönyörögtem magam a csodadokihoz, szerdán felülvizsgáltattam a futóműveket a masszőrrel, maxon teljesítettem a gyógytornát, és neveztem. Az igazsághoz tartozik, hogy okos Lizzyt teljesen nem tudtam elaltatni magamban, így míg az indulni vagy nem indulni kérdés körül pörögtem, Lizzy párhuzamosan készült. Megcsináltam életem első időtervét, a sokszori áttervezést követően végül lettek benne olyan etapok, amik a valóságban is teljesültek. Találtam egy depóst, aki imádja a térképet, az útvonaltervezést, az autóvezetést, kisujjában a Pilis, lelkében kicsit futó és egészen jól ismer engem. Négy keréken is bejártuk, amit futva már ismertem, a depósom írt számolt, rajzolt és péntek estére minden összeállt. 
 
 
II. rész
 
A rajtban állig felhúzott zipzárral közlekedtem, mivel Balázs nem gondolhatta hogy kedves gesztusa súlyos teher is tud lenni. Bevállalós Kékvirág, de az 1-es rajtszám azért sok(kk) volt. Ez szerencsére még fokozódott Lúdtalp előző napi betegségével, hogy a kézfogós helyett dupla 1-es befutó várható. Teljesen kész voltam. Az indító lökést végül Ákibácsi rajtbeli búcsúzkodása adta meg. JB elviharzott és pár méter után jól egyedül maradtam. Néhány szót váltottam a körülöttem futókkal, de valójában élveztem, ahogy az útvonal filmje pereg a fejben, és hála a közös bejárásoknak, újabb és újabb emlékek törnek rám. Nekem a Remete-hegyről a tortúra utáni Hegedűs Robi kör jutott eszembe, az első bejárás vetkőzős jelenetei, amikor még nem sejtettük, hogy az új útvonalba 1 km után bele lehet melegedni. Sajnáltam, hogy Zsíros-hegyen nem Misi vár majd, és tudtam, hogy Nagy-szénás miatt Balázst kell szidni. Nagy-szénásról lefelé aktív marketing tevékenységet fejtettem ki az UB érdekében, és bár előre megfogadtam, hogy nem játszok túravezetőt, a vadlépcső megmászásától megkíméltem a körülöttem futókat. Piliscsabán a meglepetések sora várt, mert ugye jól kiszámoltuk, hogy nem kell oda depó. Kaja pia nem is kellett, de a hazai mosoly és bíztatás szárnyakat adott. Piliscsévről megüzentem Lúdtalpnak, hogy akármennyire is küzd ellene, én mégis kézfogós befutót szeretnék.
 
A közös bejárások alatt felmértük, hogy „aki megfutja Klastrompusztát, az …„ Bajszom alatt mosolyogva sétáltam, és számoltam a Pilis kapujában az előttem, mellettem futókat, hogy majd a célban is számba vehessem őket. Úgy hiszem a fenti mondatot még pár évig örökérvényű igazságként kell kezelnünk, aztán közben szépen felfejlődnünk a teljesítéshez. A Pilis-nyereg persze a tavalyi T100-at idézte, a Két-bükkfánál most ezerrel tűzött a nap, bezzeg januárban a fél méteres hóban menni sem bírtam, nem hogy futni. Dobogó-kőn utolsó közös versengésen egy 800-as olimpikon lenyomott mindnyájunkat, pedig ezt a szakaszt mindig én szoktam nyerni. Hát most egy évre előre lemondtam volna a Matyi Büfé pogácsájáról, ha cserébe adnak útitársat mellém, mert nagyon sok volt még hátra.
 
Dömösön nem terveztem hosszú depót, gyorsan indultam is a kápolna felé, mikor eszembe jutott a biztosító tű. Mese nincs, vissza kell menni, egy nő futás közben is maradjon nő (a lehetőségekhez mérten), és ne lógjon rajta összevissza a rajtszám.
A híres vadálló kavicsokat 3 fős társaságban küzdöttük le, engem különösen inspirált, hogy Zsotyeknél egy üveg tonik vár, onnan pedig az általunk elkeresztelt Kis- és Nagy-Koncsúron keresztül irány a Kisrigó. A békés erdei futogatásból egy hangos, pezsgő népünnepélybe érkeztem. Hát nem volt kedvem sokáig időzni, gyorsan indultam az ajándék kurflira, mert hát eddig volt a vicc, most következik a poén. Az Apát-kúti-völgyben eszembe jutottak Lupus szavai, hogy bizony nagyon meg kell becsülni ezt a terepet, az útvonal második felének egyetlen töltekezős részét. Szerencsére a sok patak átkelés miatt erre marad is idő, na meg kellően hosszú is ahhoz, hogy a bejárások alatt elkövetett összes technikai megállásunk helyszínét egyenként megmosolyogjam. A fellegvárat szeretem megmászni, a Nagy-Villámtól mindig dühös vagyok, Baráthalmot meg egyenesen utálom. Hosszú ez a rész vissza a Kisrigóig, de egy cseppet sem unalmas. A figyelős irányváltások, a hajlékos-bérci betérő, Vízverés nyerge, a Pálócki-rét előtti éles jobbos, Pap-rétről meg a kaptatás. Ez utóbbira annyira koncentráltam, hogy bár a piroson indultam el, de csík helyett a karikán. Nem tudom kinek volt döbbenetesebb élmény, a Kisrigó előtt szembetalálkoztam, az ajándék kurflinak épp neki indulókkal.
 
Lélekben készültem a zsezsgés miatti gyors depóra, de megláttam JB-t és felcsillant a végre társasan tovább esélye. Az Öreg-nyilas völgyben élőben láthattam Fruzsit, mert Ákibácsi folyton rejtegette a bejárásokon. A „T „elágazást nem rontottam el, bár akkor már JB lemaradt, csak Tóth Attila tartott velem. Lajosforrás felé gyorsan letépkedtem egy virág szirmait, hogy „susnyásban” „vagy mellette” menjek fel a forrásig, az előbbi maradt az utolsó szirom, gyerünk hát a bozótba. A híres dózerút, amit elsőre megfutottunk, másodszorra elvétettünk, harmadszorra már versenyt szimulálva csak gyalogoltuk, tehát most így kellett tennem. Aztán kezdetét vette a cselendzs szakasz, egy etapon belül 4 különböző jel, duplája irányváltás, 5 útátkelés, mindez remek bokabillegetős terepen. Igen ám, de szorgos kezek megszüntették a kihívás jelleget és a kétoldali szalagozásnak köszönhetően különösebb gondolkodás nélkül lejuthattunk Csikóváraljára. Az újratervezett depóhelyszínen gyors övcsere, tea, mert vár a Kevély. A csobánkai műúton beszólogató biciklisek sem tudtak felbosszantani, mert ez egy tökéletes nap volt, amiből talán már két óra sem lehetett vissza. A nyeregből lefelé a kék csík sziklái bizony pusztították rendesen a fizikális és mentális tartalékokat, és a Teve-sziklák alatti tisztásra érve roppant hálás voltam Lúdtalp ötletéért: „Ez a pont nem a frissítés miatt kell majd, hanem a lelkünknek”.  Igaz hogy egy munka utáni öltönyös-kosztümös kamikáze autózással tudtuk csak belőni pont a megközelíthetőségét, de ha nem tesszük, örökre bennem marad a sóhaj: „Azt hiszem most tényleg fáradt vagyok”. Gyalogosan átvágva a tisztáson gyorsan mosolyra fakadtam, mikor eszembe jutottak a Köves-bérc fenyvesei, amik Lúdtalp szerint Horvátország hangulatát idézik. Nekem akkor vasárnap délelőtt az őrült tempóban, és dög melegben sem tűntek olyannak, most meg csak arra koncentráltam, hogy gyorsan eltűnjenek mögöttem. Megküzdve az Eged-hegynek nevezett köves lejtővel, alig vártam hogy a végtelen sárga repcemező mögött megpillantsam a lakóhegyemet. Rozáliánál tea és az utolsó jótanács: „azért most már ne üttesd el magad a rendőrlámpánál!” Tudtam milyen kegyetlen futva a Csúcs hegyi-nyeregre vezető út, így meg sem kíséreltem, inkább azt a számolgattam, mikor szedjek virágot, hogy kókadás nélkül átadhassam a célban várakozó anyukámnak. Hát jól kiszámoltam hogy minél később, mert ez a később azóta sem jött el.  A srácok előkészítésének köszönhetően kutyamentesnek beharangozott részen persze sikerült két – egymást éppen nagyon szerető – kutyával szembe találnom magam, de azt hiszem mindhárman nagyon elszántak voltunk abban, amit éppen csináltunk, így aztán nem fecséreltünk fölös energiákat egymás megmorgására.
 
A Nóra utcáról nekem mindig a pályakitűző Nórija fog eszembe jutni (bocs Susu), a Dózsa György behajtani tilosáról pedig a tatai befutó hasonló kresztáblája. Persze mákom volt, mert gombnyomás nélkül futottam át az autótlan úton, a zöld oszlopok végéig összerendezgettem magamban az elmúlt 11 óra élményeit, „megállj”-t parancsoltam a könnyeimnek, sprintet a lábaimnak, és egy pillanatra sem akartam visszafogni a rajtam eluralkodó boldogságot!
 
Epilógus
 
Igazi csapatmunka volt! Köszönet érte, hogy hittetek (hittünk) benne, hogy lesz IV. T100 (meg 100. is, csak szerencsére nekünk azzal már nem sok dolgunk lesz)! Köszönet azoknak, akik eljöttek és bármilyen szinten teljesítették! Az összes segítőnek, akik előtte, közben, utána mindent megtettek a futókért és az egyetlen túrázóért! A családomnak a helyi és távszurkolásért, a depósomnak, aki km-ben és munkában még nálamnál is többet tett bele ebbe az eredménybe, a masszőrömnek az eredményes kínzásért, Natinak, a száguldó virágnak a gyógytornákért, a Májsztrónak az alapozásért, a Self Sucking Klub tagjainak kólás-kávés-sütis futásokért, Norbinak a cipőért, Misinek a közös futásokért, Zsotyeknek, hogy egyedül bevállalta a prédikálószéki pontot, a csajoknak és az összes barátomnak, akik bár nem tartottak normálisnak az indulás miatt, de nagyon szurkoltak nekem!

Írta: Balogh Andrea

Cross du Mont-Blanc et Marathon du Mont-Blanc

Hogy mennyi kaland fűzhető fel 42 km-re? Nos, talán már a döntés meghozatalakor sejthettem volna, hogy nem egy szokványos maratonra kell készülni a Mont Blanc lábánál.

 

2008. június 28-29.

 

De kezdjük csak márciusban… Vélhetően sokan ismerik a 12 dühös ember történetét, így különösebben nem kell magyaráznom, hogy a darabnak mennyi köze van a futáshoz. A chamonix marathonhoz azonban annál inkább, mivel a darab előtt–utáni bő 10-10 perces agyalással sikerült eldöntenem és másnap reggel gyorsan beneveznem a versenyre. Az ötlet Törőcsik Andrástól származott, aki tulajdonképpen váltósofőrt keresett a nem rövid útra, lehetőleg olyat, aki nem unatkozik – pl. maga is fut – míg ő leküzdi a 2500 szintet és 42.195 métert. A döntés melletti érv a helyszín és a terep volt, s mivel ellenérvet nem nagyon találtam, mindössze annyi teendőm maradt, hogy nevezés után bevéssem a naptárba a június 29-i időpontot, mivel akkor még túl távolinak tűnt ahhoz, hogy feledésbe merüljön. A hátralévő négy hónap pedig kellően hosszúnak ahhoz, hogy az eredetileg futós hétvégéből egy hetes nyaralás legyen, a maratonból két verseny, az ötletgazda futótársból pedig távszurkoló.
 
Már az odautazást is sikerült nem szokványos módon megoldani, mivel Peti akkor már két hete Ausztriában sátorozott – mint sárkányrepülős EB résztvevő –, mikor némi rokoni segítséggel Villachban találkoztunk. Onnan kis repülős és genfi tavi kitérővel csütörtök délután landoltunk Chamonix-ban. Szerelem első látásra!
Havas hegycsúcsok között színes, virágos, barátságos francia kisváros. A hegy lábánál a patak partján vertünk sátrat, a reggeli nap a közeli gleccserről csillogva ébresztett bennünket, este a hegyek ölelő karjaiban hajtottuk álomra fejünket. Mivel a crosst (23 km) és a maratont külön napra tették a szervezők, így kizárásos alapon a pénteki napot – a szükséges adminisztráció letudását követően – a repülésre szántuk. El kell ismernem, vannak a futásnál jóval látványosabb sportok, és a hegy meghódításához sincs feltétlenül szükség lábakra. Míg Peti az égből, én a szerpentinen autózva gyönyörködtem a mélység és magasság általam eddig soha nem látott szélsőségeiben. Ahogy a fényképezőgéppel lehetetlen volt befogni és képen hazahozni a látottakat, hasonlóképpen hihetetlennek tűnt számomra ezen magasságoknak, egy egyszerű szerkezet és emberi erő kombinációjával történő meghódítása.
 
Szombat reggel kisebb kalandozás után – ki gondolta, hogy a cross és a maraton nem egy helyszínről rajtol – sikerült megtalálnunk a cross rajtját. Míg én igyekeztem a készülődés és a rajt pillanatait megörökíteni az utókornak, addig Peti – Lúdtalp bölcs tanácsait megfogadva – nem törekedett az első 2 km felvezető futójának szerepére, így aztán nem is került rá a hivatalos fotókra (az enyémekre sem sajnos). További következménye is lett a tanácsok betartásának és a reggeli elkavarásnak, ugyanis kb. száz futó társaságában, még a 2. km-t jelző tábla előtt sikeresen randevúzott az erdei futások mumusával, az eltévedéssel. Hála az ügyes pályakijelölésnek, ők nem csupán a crosst teljesítették, de a fél órával később kezdődő 10 km-es verseny pályájának egy részét is bejárták. Pár km-rel gazdagabban az eltévedős társaság visszatalált a helyes útra. Én eközben nyakig elmerültem a chamonix-i piac forgatagában és vérszegény ellenállást tanúsítottam az édesek és sósak csábításával szemben. Azt hiszem végre magyarázatot kaptam arra, hogy miért vasárnap kell rendezni a futóversenyeket. Egy település valódi arcát szerintem a piacán keresztül ismerheted meg igazán.
 
Peti tervezett futóidejénél fél órával hamarabb már leheveredtem a leszállópálya szélén felállított kivetítő elé és kellemes 35 fokban süttettem a hasam. Nem tudom miből gondoltam, hogy a +1331m/-371m szintkülönbség leküzdése a tervezettnél ennyivel gyorsabban sikerülne, de hát egy debütánstól semmi nem meglepő.  Mivel a kivetítőn láttam, hogy feje és végtagjai teljes épségben értek célba, és arcán sem láttam az eltorzulás jeleit, nyugodtan várhattam, hogy az autó házhoz, azaz hozzám fuvarozza a hegytetőről. Bár folyamatosan bizonygatta, hogy elfáradt, ez cseppet sem látszott rajta, viszont a látottak, a megfutottak igen mély nyomokat hagytak benne, mert a bőséges ebéd alatt be nem állt a szája. Na igen, eseménydús 3 óra 25 perce volt. A mese végére sikerült teljesen berezelnem az előttem álló kihívástól, így aztán pihenés helyett (na ugye hogy nem futotta ki magát!) kocsiba ültünk, és elmentünk feltérképezni az elkavarásuk színhelyét, valamint két lehetséges depópontot, ahol az igen szűkre szabott frissítést egy kis hazaival ki tudjuk egészíteni. Ez persze arra is jó volt, hogy saját szememmel láthassam a Vallorcinből induló emelkedőt (18,3km+1280m), mely 6 km múlva 2200 m-en végződik majd. Még a szombat délutáni üdeségemben sem voltam képes megfutni egyetlen méterét sem.
 
Ahogy a cross utáni büfé kínálatában nem találtunk semmi hiányosságot, úgy a maraton előtti tészta-partyt is csak színjelesre tudtuk értékelni. Vajon honnan sejthették a franciák újonnan felvett szokásomat, hogy a versenyek előtti este egy jó pohár vörösborral kell ráhangolódni a másnapra. A ráhangolódást sátras otthonunkban folytattuk, miközben a szőke lányról (értsd Femina), szőke hercegre cserélt depósomnak pakoltam össze a szomjhaláltól megmenekítő italokat.
 
Az óra bizony 5-kor keltett, cserébe a szuperkorai rajtért (7:00). Imádom a franciákat, vörösboroznak és korán kelnek – bár azt hiszem ez utóbbi tulajdonsággal csak én ruházom fel őket. A rajt helyszíne felé tartva (ami megegyezik az UTMB rajtjával), magam is szembesültem az izmos vádlik, szuper szerkók hatására a „mit keresek én itt” érzéssel. Szerencsére a rajt tömegében láthattam néhány, nálamnál is alulöltözöttebb, önbizalomra okot adó futót. Bár az örökérvényű mondás a ruháról meg a tevésről… Peti több ponton végigkövetett egy pamutpólós, kiránduló hátizsákos, V1 kategóriában induló francia urat (bizonyos Didier), aki végül 5:18-as idővel, jóval előttem érkezett be.
 
A rajt után Chamonix utcáin, a szurkolók hada között (7:00-kor!) szolid tülekedést, helykeresést követően, az első km után értük el a tegnapi cross rajtjának helyszínét, a sikl
óernyős leszállót. Onnan már végig erdei utakon vitt a pálya, rögtön a nevezetes, eltévedős leágazással. (Hát igen, van aki nem nyulaztat, hanem előzetesen befuttat.) Petivel megbeszélt első depópont 18 km-nél volt. Be kell valljam, addig szinte észrevétlen gyorsasággal repült el az idő, távolság. Az erdő ezerféle illata és látványa, ösvények, fák, patak, hidak, viszonylag köves, ezért figyelős terep, igazi hullámvasutazás (600m fel, 400m le), ami még a kezdősebességet sem tudta megtörni igazán. Az első frissítés 10 km-nél volt, amilyen szegényes kínálat – értsd csak víz – annál szívesélyesebb fogadtatással. Ez az odafigyelő, kedves kiszolgálás végig jelen volt a pontokon, akárcsak a számtalan szurkoló hangos buzdítása. Mivel az útvonal viszonylag kevés települést érintve, szinte csak erdei utakon haladt, továbbá a hazai versenyeken szocializálódva nagyon meglepett, hogy az igazán brutál hegyi szakaszokat leszámítva a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a szurkolók. Sőt (versenyszervezők figyelem!), a műsorfüzetben leközölték az autóval illetve kabinnal megközelíthető pontokat, az első és utolsó várható áthaladási idejét. Így nem egy szukoló csapat volt, akikkel a sokadik ponton már ismerősként üdvözöltük egymást.
 
A megbeszélés szerint a vallorcini állomást elhagyva már készülnöm kellett depóra, ehhez képest rendkívül meglepett Peti látványa. Először arra gondoltam, hogy egy meglepetés pontot iktatott közbe (már van terepismerete), de aztán gyorsan összeraktam, hogy ez bizony már 18 km, ami pedig gyors övcserét jelent, majd pár száz méter és a hivatalos frissítő után, ama bizonyos emelkedő kezdetét a Col des Possettes-re. Hát igen, talán ha pár futólépést tettünk (mármint a környékemen futók), de alapvetően ütemesen meneteltünk felfelé, a soha véget nem érő magasságba. Közben azon járt az agyam, ha célba érek, azonnal sms-ezek az otthoniaknak,
hogy az Oroszlánvár – bármennyire is tisztelem a Mátrát – „fing a vízen”. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy az igazi csemege még hátra van, mert ahova felmentünk, onnan bizony le is kell jönni! „Sajnos” a táj annyira gyönyörű volt, hogy tökéletesen feledtette velem a jó órás kaptatást. Kiérve az erdőből a sziklák közé, ezerféle színben pompáztak a számomra ismeretlen fajtájú hegyi virágok. Az előzetes tervek szerint a 3. frissítés előtt kellett megennem az egy szem gélt, hogy a ponton csak vizet kelljen utána küldenem. Mondjuk mást nem is nagyon tudtam volna a kizárólag víz kínálatból. Hogy a fenébe történt nem tudom, de megint azon kaptam magam, hogy ott a frissítő, én pedig még azt sem térképeztem fel, hogy a kölcsön kulcsöv melyik zsebében rejtőzik a gél. Veszélyes dolog ez a magashegyi futás, a sok látnivaló teljesen elvonja a figyelmet magamról. A fejed hol az ég felé tartva forog, tátott szájjal ámulod a havas-csipkés hegycsúcsokat, hol meg sziklák között ugrándozva gyönyörködsz a természet apró növénycsodáiban. Hogy ezek mellett még figyelj az időre, a frissítésre, szinte lehetetlen.
A pont után még egy rövid, ám annál intenzívebb (1km+300m) mászás következett és indulhatott az ereszkedés. Azaz csak indulhatott volna, mert a tető előtt egy jelentős kiterjedésű hófolt cinkosan rám kacsintott, és teljesen elvesztem. A gyerekkort idéző, hóban futós, hógolyót csinálós élményt nem volt szabad kihagyni ott fenn, 2500 m-en a szikrázó napsütésben.   Remélem Ákos és Lúdtalp csuklottatok egész délelőtt, mert nem tudtam elég hálával gondolni rátok a belém vert lejtőfutásokért. Pasikat megszégyenítő bátorsággal ugráltam lefelé a sziklákon, bár meg kell valljam, a folyamatos koncentrálás a végére kicsit megviselt (800 m-t ereszkedtünk 3,5 km alatt). Aztán a végén megpillantottam a Chamonix-ba vezető műútról, kocsiból már meglesett terepet, a depókeresés során feltérképezett utakat, és szinte repültem lefelé a 2. depóponthoz (30 km). Sajnos a gyér frissítés és a rendkívüli hőség mindenkit megviselt, mert egy-egy út menti vízgyűjtőt, állatitatót megpillantva a futótársak nagy levegővétellel nyakig a dézsába dugták fejüket. Persze én, mint kiváltságos, ezeket az értékes perceket tartalékoltam, hogy Petinél vízre, kulcsövre és csókra váltsam. Majd irány a következő emelkedő, aminek híre a tegnapi cross után annyira letaglózott. Séta és futás, ezt váltogattuk kis 5-6 fős csapattá kovácsolódott társaságunkkal. Hol valamelyik fiú diktálta a tempót, hol én, az árnyékban a futást preferálva, a tűző napon kivétel nélkül sétára váltva. Arra emlékeztem, hogy a következő frissítés a szép nevű Flégére-nél lesz, de hogy addig hány száz métert emelkedünk, és hány km-en keresztül, fogalmam sem volt. De nagyon, nagyon sok(k) volt, és rettentően tűzött a nap. Az utolsó, alig 2km-en 300 m-t kellett a tűző napon, köveken bukdácsolva leküzdeni. A fiúkat ez valahogy jobban megviselte, míg én szárnyra kaptam a lelkes buzdítástól. A rajtszám feliratának köszönhetően az „Allez Andrea, trés bon!” bíztatásra fülig érő szájjal értem fel a frissítőponthoz. A szurkolóknak mély fő hajtással, és pukedlival köszöntem meg a bíztatást. Egy francia úr ezen felbuzdulva táncra kért. Lehet erre „nem”-et mondani?
Gyors fordulás, két kézzel betömött citrom/narancs, és irány immár a cél felé. Persze most sem tudtam, hogy ez km-ben mit jelent, csak annyit, hogy az utolsó 3 km-en „valami nagy durvaság” (by SZP) vár rám. Tény, emelkedni emelkedett, de ez azért annyira nem durva – gondoltam. Aztán az előre jelzett, mosolygós, integetős fotó után végre megérkezett a durvaság! A déli nap hevében, köveken, 170 m felfelé, 3km-en keresztül, sétálva vagy futva, küzdve vagy szárnyalva már csak arra koncentráltam, hogy a célban a papírzsebkendőt elrejtsem (rosszul mutat a fotón), nemzeti színű karszalagos kezemet magasba emelve integessek. Gratuláció, ölelkezés a körülöttem futókkal, ez előttem másfél perccel beérő francia lánnyal. Hiába no, ez az ő terepe, nagyon megérdemelte. Nekem pedig meg kell tanulnom barátságba keveredni ezekkel az elképesztően magas hegyekkel, melyekhez foghatót eddig még soha életemben nem láttam.
 
Másnap még közelebb jutottunk hozzájuk, egészen 3842 méter magasba, ahol már harapni lehetett a levegőt, és a térdig érő hóra úgy tűzött a nap, hogy muszáj volt az újonnan beszerzett napszemüveget felavatni. És ott a magasban, behunyt szemmel, jókat lehetett ábrándozni egy jövő évi kalandról…      
 
– a fentiek lejegyeztettek az Úr 2008. esztendejében, július havának első napján, Chamonix és Budapest között, egy szuper Citroen C15 anyósülésén
– akik megfutották: Balogh Andrea és Szász Péter, aki lejegyezte: Balogh Andrea

Síelés panorámával a Verbier-en

A múlt hétvégét sajnos kihagytuk a síelésből, mivel társadalmi életet is kell élni néha… :-)
Természetesen két hetet már nem bírunk ki csúszás nélkül, így ezen a hétvégén már muszáj volt menni… A szombati karácsonyi bevásárlás után – oké-oké le akartuk tudni mihamarabb – azonban csak 1 napunk maradt a mozgásra, úgyhogy valami közeli helyszínt kellett választanunk.
Persze egész héten lestük az előrejelzéseket hol lesz szép idő és megfelelő hó, de túl sok jót nem ígértek az időjárás tekintetében. A hó 2000m felett már alakul minden síközpontban, de a pályákat csak fokozatosan nyitják meg, gondolom előkészítési és gazdaságossági okokból… Például a Portes du Soleil pályarendszeren, a Champery feletti síközpontban (ami közel esik hozzánk) csak 3 rövidebb pálya volt megnyitva, ami úgy gondoltuk nem elég, ha nem akarunk sokat várni a felvonókra.
A lényeg a lényeg, hogy gondoltuk teszteljük le azt a helyet, ahol már túráztunk és bicikliztünk is a nyáron, de a hely leginkább a síelésről híres…
Irány Verbier!


Itt már a magasságból adódóan elég mennyiségű és változatos pályát megnyitottak, és persze mindenképp látni akartuk hogy a hírnév jogos-e a síelés szempontjából.
Lausanne-tól gyakorlatilag 1, Genf repterétől 1 és 3/4 óra távolságra van Verbier kocsival, az utolsó 25 km-t kivéve végig autópályán. Ha valaki nem kíván – vagy nem tud valamiért – felmenni a Verbier-be vezető utolsó, kb 8 km-es szerpentinen, az lerakhatja a kocsit Le Chable faluban, ahonnan fülkés felvonóval juthat fel a Medran állomásig, ami a fő kiindulópont Verbier-ből fel a pályákhoz. Apropó, itt, Le Chable-ban van a vasútállomás is, ahová a vonat érkezik, ha pl a genfi reptérről vasúton jövünk. Jó csomagok vannak manapság, amivel pl egy hétvégére egész jó (khmmm svájci viszonylatban…) áron megoldhatunk egy síelést sok síterepen, lásd itt.
Ha a felmenetel mellett döntünk, legalább átvághatunk Verbier központján és megcsodálhatjuk hol és hogyan is nyaralnak a gazdagok és híresek télen. Minket ez különösebben nem izgat, de a helyi építészet remekei, a meseszép chalet-k annál inkább. Ha megállunk egyet sétálni a faluban, a látottak alapján el lehet kezdeni álmodozni, tervezgetni, milyen hegyi házikót fogunk felépíteni, ha megnyerjük a lottó 5-öst.
A sétánál maradva azért figyeljünk oda, mert a falu eléggé kinőtte magát, a felvonókból látszik is hogy már elég nagy kiterjedésű – talán már nem is falu…Ha a család nem síelő tagjai egy nagyobb és néhol elég megerőltető túrát szeretnének anélkül, hogy felvonózni kellene, itt egy kiadós sétával biztos megtalálják a számításukat. :-)
Mi a falut már bejártuk, meg nem is ezért jöttünk, így leraktuk a kocsit a Medran állomás parkolójában (8-10 CHF egész napra, síbérlet 55 CHF, de ez több lesz főszezonban), majd a Medran 1 felvonóval elértük a Les Ruinettes állomását 2200m-en. Itt villámgyorsan átszálltunk a La Chaux Express-re és feljutottunk a Fontanet-ig csúcsig, 2485m-re. Apropó, a meteorológia kicsit tévedett az időt illetően :-)
Innen több irányba lehet lejönni, mi a La Chaux 2 kék pályán melegítettünk egy csúszásnyit, majd vissza a Fontanet állomásra és le a La Combe 2 piros pályán a Les Ruinettes állomásig. A felvonótól a pálya feléig pont egy erősebb letörés van, ami kellemesen megdolgoztatott, de ezt a pálya folytatásán, egy laza kifutón kipihenhettük egészen az állomásig.
Ezután a Funispace kabinossal mentünk fel a Les Attelas csúcsra, 2727m-re. Innen fantasztikus a panoráma, mind nyugatra a Mont Blanc irányába, mind tovább észak-nyugat felé a Portes Du Soleil hegyei, majd a Les Diablerets és tovább kelet felé Valais többi csúcsa…Nem semmi…
A Les Attelas-ról az egyik lehetőségként párat csúsztunk a Lac des Vaux-i részen, ahol pár közepes szélességű kék és piros pálya található egy völgykatlanban. Kellemes rész, érdemes átcsúszni a változatosság kedvéért…
Ezután következett egy szuper ebéd 2727m-en…Ha már Valais-ban vagyunk, akkor naná hogy Valais-tálat ettünk…Természetesen le kellett öblíteni a finomságot egy jó forralt borral , persze csak az íze végett…
1 forralt bor 6 CHF, ami egyáltalán nem vészes…1 kiadós leves, egy 2 fős Valais-tál, 2 forralt bor, 1 cola összesen 57 CHF. Tudom így elsőre soknak tűnik (pláne a mai árfolyamokkal…), de svájci viszonylatban számításba véve, hogy az egyik leg-felkapottabb helyen vagy, már nem annyira vészes…:-)
Az is igaz, hogy többször láttunk olyat, hogy valakik a pálya szélén kicsúsztak a mély hóba, ott letelepedtek, le a hátizsák, elő a termosz és a tea meg a szalonna és a lilahagyma, és indulhat a napozás… :-))) Jogos…
Ezután nekivágtunk a Les Attelas-ról induló piros pályának, az Atelas 3-nak, amit már az érkezéskor kiszemeltünk magunknak. Kiváló… Nagyon széles és éppen optimális meredekségű pályáról van szó, benne néhol letörésekkel majd utána kifutókkal – a meredek részeket ugyanakkor ’osonó’ kék pályán ki lehet kerülni… Ez a pálya csatlakozik be a korábban említett La Combe 2-re ami lemegy a nagy felvonó állomásig.
Végül is egész délután itt csúszkáltunk, tapostuk a havat rendesen, nagyon élveztük a tökéletes porhavat és a kidolgozott pályát.
A nap végén pedig gyakorlatilag 2727m-ről kezdve lecsúsztunk egészen a parkolóig 1500m-re, először ezen a piroson, majd az erdei kék pályán, a Medran 1-en, összesen kb 10km hosszan…nem hittem volna hogy írok ilyet, de a végén már untam… :-)))
 

Nos igen, Verbier nem véletlenül lett a világ egyik leghíresebb síközpontja. Bár messze nem tudtuk besíelni az összes pályát az idő rövidsége miatt, kezdésnek így is tátott szájjal síeltünk…amíg be nem fagyott, mivel kicsit hűvös szél fújdogált, főleg délelőtt.
Ugyebár Verbier a 4 völgy mega-síközpont része, de erről még nem tudunk nyilatkozni, úgyhogy erre még visszatérünk.

    Értékelés

    Pozitívumok:

  • Nagyon könnyen elérhető terep, autóval kevés szerpentinezéssel, vonattal a reptérről gyorsan és egyszerűen

  • Változatos pályák, kiválóan összekötve, több új felvonóval, kezdőtől a hardcore símániásig itt megtalálja mindenki amit keres

  • Még hét végén is 0 várakozás a felvonóknál kb 25%-is pálya nyitottság mellett, pedig volt tömeg rendesen…

  • Bár egyelőre nekünk ez nem volt mérce, a hely a freerider-ek mekkája. Minden, ismétlem minden hegyoldalon ahol csak volt hó, ott volt sínyom is bőven, bármerre is néztünk!

    Fontos észben tartani:

 

  • Bankk