‘budai_hegység’ címkével ellátott bejegyzések

TÉSZÁZ „avagy a kályhától a Klébiig”

Ki a túrót érdekel valami, ami egyszerűen „csak” jó volt, nincs benne meghalás és feltámadás, számok, pulzusok, se kutya, se gyerek. Hát ezért nem írtam a tavalyi T100-ról beszámolót. Az idén ismétlődött a tizenóra jó érzése, és bár kutya volt kettő is, az írást illetően ismét elbizonytalanodtam…. de aztán időben helyre tettek, így íme a story téltől tavaszig.
 
I.rész
 
Januárra kiteljesedő makacs és fájdalmas achilles sérülésem teljesen kikapcsolta életemből a futást. Bár érvényes UTMB nevezésem egy ideig még stresszelt, hogy mi lesz a felkészüléssel, de utána számoltam, és jól megnyugodtam: augusztus vége még olyan messze van, hogy simán alhatnak téli álmot futócipőim. Az első visszatérős kísérlet március elején a Bükkiki volt. A pár km után ismét jelentkező fájdalom a futólépéseket gyaloglóssá tette, az UTMB-ről szőtt álmokat pedig tova repítette. A sírós-szenvedős teljesítés után szembesülnöm kellett vele, hogy a gyógyuláshoz én és a pihenés kevesek vagyunk, szakember is kell. Így egy gyors orvosi diagnózis után – maradandó károkat nem okoztam a sarkamnak – egy gyógytornász felügyelete alá utaltattam. Nati, akiről akkor még nem sejtettem, hogy a montin száguldó virágok egyike, teljes lelkesedéssel és elszántsággal hitt benne, hogy lesz ebből még futás, hosszú távon. Mivel a gyógytorna túl gyors és látványos eredményeket hozott, nem akartam tovább pihentetni a futócipőimet, no meg a lányok a fiúk elleni küzdelemhez is kellettek a km-ek, szép lassan elkezdtem gyűjtögetni. Fillérből lesz a forint elven, napi keveset, de heti sokszor. Ezzel én el is lettem volna, hisz csak 3 hét telt el a Bükk könnyes áztatása óta, ha meg nem érkezik a következő levél: „T100 első fele bejárás szombaton?”
 
„Jobb időkben” április 4-én a katonazenekart néztük a nagypapámmal a Szabadság parkban, most meg csináljak egész napos futóprogramot ráadásul világvégi céllal, 52 km-t egyben a 10-12 km-es futások után? Aztán erőt vett rajtam a nosztalgia, a régi esti és hétvégi futások hangulata, na és a kíváncsiság: tesztelni az íróasztalon szőtt terveket a terepen. Esküszöm addig eszembe sem jutott a T100 indulás – az okok miatt talán érthető is -, de a Budai-hegység és a Pilis akkor még csupasz erdeiben futva vagy gyalogolva megküzdve a tereppel, a gyakori jel- és irányváltásokból csak annyit megjegyezve, hogy megjegyezhetetlenek, komolyan gondolkodóba estem. Bár még csak az útvonal egyik felét láttam, de azt érzékeltem: okos, taktikus, tiszteletet parancsoló és csodás. Szóval izgatni kezdett a dolog…. Egy hét múlva folytattuk a költészet napján, négy refrénes (=feladatos) kecskerímes, lágy szonettes bejárással, az útvonal másik felén. Készült több száz kép, hogy még inkább aláássa azon elhatározásomat, hogy félsántán nem megy az ember lánya tészázra. Naná hogy nem megy, megy helyette Mátrabércre, ott már úgyis volt sírós és mosolygós teljesítésem, bárhogy sül el, újdonságot nem fogok produkálni. Utólag be kellett látnom, hogy őrültség volt kockáztatni a lábamat, és bár az újdonság egy 11 perces javítás formájában mégis beütött, saját felelőtlenségem miatti dühömben igazán még örülni sem tudtam. Gyorsan meg is erősítettem elhatározásomat, hogy a tészázra aztán tényleg nem! Kipihenni a Mátrabérc fáradalmait másnapra túrát szerveztünk a Prédikálószékre, azzal a nem titkos elhatározással, hogy a Zsotyekkel együtt üzemeltetjük ott a frissítőpontot. Sajnos a vadálló kavicsok még így botozva, fáradt izmokkal is nagyon csábítóak tudnak lenni… Megint elkezdett bennem küzdeni okos Lizzy és bevállalós Kékvirág. A következő hosszú hétvégén Lizzyt a szekrénybe zártam és hagytam, hogy Kékvirág olyan tesztnek vesse alá virgácsaimat, amit utólag Lúdtalp (orvosi minőségében) úgy jellemzett: „szándékosan nem szóltam előtte, tudtam hogy úgyis hiába, ha egyszer elhatároztad”.  Az eredmény – csak hogy a döntés még nehezebb legyen – teljesen vegyesre sikerült. A szombati félszáz sok eltévedéssel, sok beletett plusz km-rel, menet közben elfogyott frissítőkkel, fizikálisan is, de főleg lelkileg amortizált le. Ezek után a következő két nap terve, két részletben, gyorsabb tempóban nekiindulni ugyanennek. Egy zúzós szombat, egy 50 perccel alábecsült vasárnapi iram. Fizikálisan teljesen rendben voltam, de ami lényegesebb, pergett már a film a fejemben az útvonal második feléről. Aztán persze jött okos Lizzy a hülyeségeivel, hogy egy teszt nem mutat semmit, három részlet nem egyben száz. Remek: akkor a következő hétvégén irány az első 50 két részletben. Szombaton kipihenten tiszta fejjel, ehhez képest nagyon nem emlékeztem az útvonalra (na ja, benőtték a jeleket a levelek). Vasárnap a hajnalig tartó lakodalmazást követő 3 órás alvás után, nagy küzdelem volt önmagammal. Viszont így már az útvonal első feléről is összeállt a film.
 
Hat nap volt a rajtig. Szerdáig adtam haladékot magamnak a döntésre. Keddre bekönyörögtem magam a csodadokihoz, szerdán felülvizsgáltattam a futóműveket a masszőrrel, maxon teljesítettem a gyógytornát, és neveztem. Az igazsághoz tartozik, hogy okos Lizzyt teljesen nem tudtam elaltatni magamban, így míg az indulni vagy nem indulni kérdés körül pörögtem, Lizzy párhuzamosan készült. Megcsináltam életem első időtervét, a sokszori áttervezést követően végül lettek benne olyan etapok, amik a valóságban is teljesültek. Találtam egy depóst, aki imádja a térképet, az útvonaltervezést, az autóvezetést, kisujjában a Pilis, lelkében kicsit futó és egészen jól ismer engem. Négy keréken is bejártuk, amit futva már ismertem, a depósom írt számolt, rajzolt és péntek estére minden összeállt. 
 
 
II. rész
 
A rajtban állig felhúzott zipzárral közlekedtem, mivel Balázs nem gondolhatta hogy kedves gesztusa súlyos teher is tud lenni. Bevállalós Kékvirág, de az 1-es rajtszám azért sok(kk) volt. Ez szerencsére még fokozódott Lúdtalp előző napi betegségével, hogy a kézfogós helyett dupla 1-es befutó várható. Teljesen kész voltam. Az indító lökést végül Ákibácsi rajtbeli búcsúzkodása adta meg. JB elviharzott és pár méter után jól egyedül maradtam. Néhány szót váltottam a körülöttem futókkal, de valójában élveztem, ahogy az útvonal filmje pereg a fejben, és hála a közös bejárásoknak, újabb és újabb emlékek törnek rám. Nekem a Remete-hegyről a tortúra utáni Hegedűs Robi kör jutott eszembe, az első bejárás vetkőzős jelenetei, amikor még nem sejtettük, hogy az új útvonalba 1 km után bele lehet melegedni. Sajnáltam, hogy Zsíros-hegyen nem Misi vár majd, és tudtam, hogy Nagy-szénás miatt Balázst kell szidni. Nagy-szénásról lefelé aktív marketing tevékenységet fejtettem ki az UB érdekében, és bár előre megfogadtam, hogy nem játszok túravezetőt, a vadlépcső megmászásától megkíméltem a körülöttem futókat. Piliscsabán a meglepetések sora várt, mert ugye jól kiszámoltuk, hogy nem kell oda depó. Kaja pia nem is kellett, de a hazai mosoly és bíztatás szárnyakat adott. Piliscsévről megüzentem Lúdtalpnak, hogy akármennyire is küzd ellene, én mégis kézfogós befutót szeretnék.
 
A közös bejárások alatt felmértük, hogy „aki megfutja Klastrompusztát, az …„ Bajszom alatt mosolyogva sétáltam, és számoltam a Pilis kapujában az előttem, mellettem futókat, hogy majd a célban is számba vehessem őket. Úgy hiszem a fenti mondatot még pár évig örökérvényű igazságként kell kezelnünk, aztán közben szépen felfejlődnünk a teljesítéshez. A Pilis-nyereg persze a tavalyi T100-at idézte, a Két-bükkfánál most ezerrel tűzött a nap, bezzeg januárban a fél méteres hóban menni sem bírtam, nem hogy futni. Dobogó-kőn utolsó közös versengésen egy 800-as olimpikon lenyomott mindnyájunkat, pedig ezt a szakaszt mindig én szoktam nyerni. Hát most egy évre előre lemondtam volna a Matyi Büfé pogácsájáról, ha cserébe adnak útitársat mellém, mert nagyon sok volt még hátra.
 
Dömösön nem terveztem hosszú depót, gyorsan indultam is a kápolna felé, mikor eszembe jutott a biztosító tű. Mese nincs, vissza kell menni, egy nő futás közben is maradjon nő (a lehetőségekhez mérten), és ne lógjon rajta összevissza a rajtszám.
A híres vadálló kavicsokat 3 fős társaságban küzdöttük le, engem különösen inspirált, hogy Zsotyeknél egy üveg tonik vár, onnan pedig az általunk elkeresztelt Kis- és Nagy-Koncsúron keresztül irány a Kisrigó. A békés erdei futogatásból egy hangos, pezsgő népünnepélybe érkeztem. Hát nem volt kedvem sokáig időzni, gyorsan indultam az ajándék kurflira, mert hát eddig volt a vicc, most következik a poén. Az Apát-kúti-völgyben eszembe jutottak Lupus szavai, hogy bizony nagyon meg kell becsülni ezt a terepet, az útvonal második felének egyetlen töltekezős részét. Szerencsére a sok patak átkelés miatt erre marad is idő, na meg kellően hosszú is ahhoz, hogy a bejárások alatt elkövetett összes technikai megállásunk helyszínét egyenként megmosolyogjam. A fellegvárat szeretem megmászni, a Nagy-Villámtól mindig dühös vagyok, Baráthalmot meg egyenesen utálom. Hosszú ez a rész vissza a Kisrigóig, de egy cseppet sem unalmas. A figyelős irányváltások, a hajlékos-bérci betérő, Vízverés nyerge, a Pálócki-rét előtti éles jobbos, Pap-rétről meg a kaptatás. Ez utóbbira annyira koncentráltam, hogy bár a piroson indultam el, de csík helyett a karikán. Nem tudom kinek volt döbbenetesebb élmény, a Kisrigó előtt szembetalálkoztam, az ajándék kurflinak épp neki indulókkal.
 
Lélekben készültem a zsezsgés miatti gyors depóra, de megláttam JB-t és felcsillant a végre társasan tovább esélye. Az Öreg-nyilas völgyben élőben láthattam Fruzsit, mert Ákibácsi folyton rejtegette a bejárásokon. A „T „elágazást nem rontottam el, bár akkor már JB lemaradt, csak Tóth Attila tartott velem. Lajosforrás felé gyorsan letépkedtem egy virág szirmait, hogy „susnyásban” „vagy mellette” menjek fel a forrásig, az előbbi maradt az utolsó szirom, gyerünk hát a bozótba. A híres dózerút, amit elsőre megfutottunk, másodszorra elvétettünk, harmadszorra már versenyt szimulálva csak gyalogoltuk, tehát most így kellett tennem. Aztán kezdetét vette a cselendzs szakasz, egy etapon belül 4 különböző jel, duplája irányváltás, 5 útátkelés, mindez remek bokabillegetős terepen. Igen ám, de szorgos kezek megszüntették a kihívás jelleget és a kétoldali szalagozásnak köszönhetően különösebb gondolkodás nélkül lejuthattunk Csikóváraljára. Az újratervezett depóhelyszínen gyors övcsere, tea, mert vár a Kevély. A csobánkai műúton beszólogató biciklisek sem tudtak felbosszantani, mert ez egy tökéletes nap volt, amiből talán már két óra sem lehetett vissza. A nyeregből lefelé a kék csík sziklái bizony pusztították rendesen a fizikális és mentális tartalékokat, és a Teve-sziklák alatti tisztásra érve roppant hálás voltam Lúdtalp ötletéért: „Ez a pont nem a frissítés miatt kell majd, hanem a lelkünknek”.  Igaz hogy egy munka utáni öltönyös-kosztümös kamikáze autózással tudtuk csak belőni pont a megközelíthetőségét, de ha nem tesszük, örökre bennem marad a sóhaj: „Azt hiszem most tényleg fáradt vagyok”. Gyalogosan átvágva a tisztáson gyorsan mosolyra fakadtam, mikor eszembe jutottak a Köves-bérc fenyvesei, amik Lúdtalp szerint Horvátország hangulatát idézik. Nekem akkor vasárnap délelőtt az őrült tempóban, és dög melegben sem tűntek olyannak, most meg csak arra koncentráltam, hogy gyorsan eltűnjenek mögöttem. Megküzdve az Eged-hegynek nevezett köves lejtővel, alig vártam hogy a végtelen sárga repcemező mögött megpillantsam a lakóhegyemet. Rozáliánál tea és az utolsó jótanács: „azért most már ne üttesd el magad a rendőrlámpánál!” Tudtam milyen kegyetlen futva a Csúcs hegyi-nyeregre vezető út, így meg sem kíséreltem, inkább azt a számolgattam, mikor szedjek virágot, hogy kókadás nélkül átadhassam a célban várakozó anyukámnak. Hát jól kiszámoltam hogy minél később, mert ez a később azóta sem jött el.  A srácok előkészítésének köszönhetően kutyamentesnek beharangozott részen persze sikerült két – egymást éppen nagyon szerető – kutyával szembe találnom magam, de azt hiszem mindhárman nagyon elszántak voltunk abban, amit éppen csináltunk, így aztán nem fecséreltünk fölös energiákat egymás megmorgására.
 
A Nóra utcáról nekem mindig a pályakitűző Nórija fog eszembe jutni (bocs Susu), a Dózsa György behajtani tilosáról pedig a tatai befutó hasonló kresztáblája. Persze mákom volt, mert gombnyomás nélkül futottam át az autótlan úton, a zöld oszlopok végéig összerendezgettem magamban az elmúlt 11 óra élményeit, „megállj”-t parancsoltam a könnyeimnek, sprintet a lábaimnak, és egy pillanatra sem akartam visszafogni a rajtam eluralkodó boldogságot!
 
Epilógus
 
Igazi csapatmunka volt! Köszönet érte, hogy hittetek (hittünk) benne, hogy lesz IV. T100 (meg 100. is, csak szerencsére nekünk azzal már nem sok dolgunk lesz)! Köszönet azoknak, akik eljöttek és bármilyen szinten teljesítették! Az összes segítőnek, akik előtte, közben, utána mindent megtettek a futókért és az egyetlen túrázóért! A családomnak a helyi és távszurkolásért, a depósomnak, aki km-ben és munkában még nálamnál is többet tett bele ebbe az eredménybe, a masszőrömnek az eredményes kínzásért, Natinak, a száguldó virágnak a gyógytornákért, a Májsztrónak az alapozásért, a Self Sucking Klub tagjainak kólás-kávés-sütis futásokért, Norbinak a cipőért, Misinek a közös futásokért, Zsotyeknek, hogy egyedül bevállalta a prédikálószéki pontot, a csajoknak és az összes barátomnak, akik bár nem tartottak normálisnak az indulás miatt, de nagyon szurkoltak nekem!

Írta: Balogh Andrea

Kalandok a Solymári Ördöglyukban

Egynapos hétvége, mit lehet ilyenkor csinálni? Sok jóra nincs idő egy nap alatt, de egy szuper kis barlangászás bőven belefér. Szűcs Laci vitt le minket a Solymári Ördöglyukba, ő az Ifjúsági Barlangtúra és Barlangi Sportterpia Egyesület vezetője, és itt az interneten sikerült vele megismerkedni. Többek között Ő fogja vezetni a nemrég indult outdoor blogos nyereményjáték győztes csapatát is egy földalatti kalandra.
Délelőtt 10-re autóztunk fel Solymárra négyen: Edit, Zoli (a bátyám és menyasszonya), valamint Viola és én. Laci már várt minket a templom előtt, ahová hamarosan megérkezett egy másik, 3 fős csoport is, Csilla, Robi, és Bálint. Feljebbmentünk a kocsikkal Solymár határába, ahol felöltöztünk szép piros overálokba, kaptunk lámpás sisakokat is, majd elindultunk gyalog fölfelé az erdőbe. Ekkor tűnt fel, hogy nem is olyan rég erre túráztunk lefelé a Zsíros-hegyről. Hát itt van a híres neves Solymári Ördöglyuk nevű barlang!
Pár perc séta után meg is érkeztünk a bejáratához, itt kicsit szétszéledt még a banda, ki-ki a dolgát végezte az erdőben, mert ezt a barlangba nem szabad. Mielőtt bementünk, Laci még mondott pár szót a barlangról, pl. hogy a barlang mélysége 75m, és a legújabb felmérések szerint a járatok összes hossza 5km is megvan. Bemegyünk a barlangba, az ajtó mögött egy apró terem fogad minket, majd rengeteg lépcső lefelé. Itt még kiépített a történet, aztán már csak kúszás-mászás lesz.
Laci elmondja, hogy 4 szűk rész lesz majd, sorrendben és nehézségben a következők: „A Morzsoló", „A Lapító", „A szülőcsatorna", és „A Fitymaszűkület"! Igen, jól olvastátok! :) Illetve lesz még egy ötödik is, az „Őrület Szűkület", de az már tényleg csak fakultatív dolog kikerülhető, olyan, mint a Mátyás-hegyi barlangban a Micimackó. Nem vezet sehonnan sehová, csak egy lyuk egy terem oldalában, amin át lehet mászni amolyan bátorságpróbaképpen, de oda lyukadsz ki belőle ahonnan elindultál.
Na, hát lássuk, milyen maga a barlang. Mászunk, kúszunk, kapaszkodunk teremről teremre, a csapat mindig szépen megvárja a kígyó végét, szorosan megyünk egymás mellett, aztán megállunk, megint bevárjuk egymást, Laci magyaráz, hogy a következő részen hogyan jutunk át, hogyan kell átbújni, lábbal, vagy fejjel előre, hason, vagy háton. Csúszdázunk, kúszunk, majd újra mászunk, létrázunk fölfelé. A barlang csodaszép, egész közel mászunk a cseppkövekhez. (tovább…)

Gyermekvasút Nyomában – 20 km-es teljesítménytúra

Gyermekvasút NyomábanElőször más programot terveztem be a március 15-ödikei szombatra, de végül a fent nevezett teljesítménytúra lett a győztes. Gyermekvasút nyomában… Hmm… Végig fogunk futni a kisvasút nyomvonalán, vagy hogy gondolták ezt? Nem, az nem lehet, hiszen a táv 20km, a kisvasút pedig nem megy ilyen hosszan. A kiírást látva persze egyből kitisztult a kép, természetesen nem a talpfákon kell végigrohannunk a vasúti töltésen, hanem a kisvasút összes állomását, és a Budai-hegység közeli látványosságait érintve kell eljutnunk egyik végállomástól a másikig.
Hát szombat reggel felautóztunk a Széchenyi-hegyhez öten: Hajnalka, Szájmon, Pítör, Bander, és én. Hajnalka Ottó Macival várandós, így csak kísérőnk a túrán, amit futni fogunk. Amíg Szájmon benevez minket, átöltözünk a kocsinál. Mire Bander megreggelizett, Szájmon is megjött a kartonokkal, jó sok ellenőrzőpontunk lesz, ahogy elnézem. Gyermekvasút NyomábanRengeteg indulója van a túrának, tömegek indulnak az első pont felé, ami a Széchenyi-emlékkilátónál van, pár utcával lejjebb. Remélem ez lesz az egyetlen szakasza a túrának, amit aszfalton teszünk meg. Nem kell csalódnom, a kilátó után hamar az erdőben találjuk magunkat, szűk ösvényen haladunk lefelé egy szerpentinen, sorra előzzük meg a sétáló túrázokat. Az Úti Madonna kápolna a következő pont, itt is sorban állunk a pecsétért. Sok van még – kérdezem viccből a pecsételő srácot, mire értetlenül néz rám: Hát, ha a távra gondolsz, igen! :) Ezután egy meredek völgyön felcsapunk vissza a Széchenyi-hegy tetejére, ettől az elején kicsit megijedtem, de aztán csak sikerült megkocogni végig, és megkockáztatom, talán jobban is esett így, mintha sétálni kellett volna. Már csak azért is, mert így hamarabb felértünk. Gyermekvasút NyomábanFent aztán a gyermekvasút sínpárját követve a Normafa állomásig futunk tovább, ahol már mérsékeltebb a sor a pecsételőhelyen, és épp a kisvasút is befut az állomásra, ettől úgy belefeledkezem a fényképezésbe, hogy aztán úgy kell utolérnem a többieket. Még mindig a vasút mellett folytatjuk, a csillebérci állomásra együtt érünk be a vonattal, alig volt gyorsabb nálunk a gyermekvasút. Ami azért jó, mert amíg a többiek pecsételtetnek, itt újra le tudom fotózni, immár erdővel a háttérben. Szép erdőben folytatjuk a futást, közvetlenül a sínek mellett. Ismerős a hely, rengeteget futottunk már erre, bár ez elmondható kb. az egész Budai-hegységről. Egy nagy jobb ívet vesz a vasút, majd mielőtt a domborzatot követve elkanyarodna balra, mi letérünk egy ösvényre, és hamarosan Normafán találjuk magunkat. Az Anna-réten rengeteg az ember, süt a nap, és lassan de biztosan bontogatja a tavasz a színeit. (tovább…)

Piros 85 – Egy hosszú megpróbáltatás

Immár 13. alkalommal került megrendezésre a Piros 85 teljesítménytúra. Természetesen rövidebb távok is megrendezésre kerültek, ki-ki hogy mérte fel az erejét. Az útvonal azért "Piros", mivel a túra immár Rómaifürdőtől egészen Budaörsig a P- turistajelzésen halad végig, 85 km-en keresztül, 3205 m szintemelkedéssel, szóval a gyakorlottabb túrázók csemegéje ez a táv.

Piros 85 Márton Dániel (DJ_RushBoy) szemszögéből:

Sajnos a csütörtöki 3:58-as hegyi maratont nem sikerült kipihennem úgy ahogy terveztem, így már a reggeli kelés is nehéz volt. Félve indultam el, néha sántikálva, de erőtől duzzadva, mert ez bizony egy kemény kihívás volt a javából. Reggel sikerült az 5:20-as hévet elcsípnem, így a rajt előtt negyed órával már ott voltam. Egyre többen jöttek, köztük sok-sok ismerős. Ezekkel az emberekkel az ország különböző pontjain majdnem minden hétvégén találkozok. Mire jött a nagy tömeg szerencsére az útvonalleírást már a kezemben tartottam, és nekiindultam a hegyeknek. A Nagy-Kevély tetejéről megkapó volt a kilátás. Alattunk mindenhol felhők, mintha a világ végén járna az ember.
Piros 85Ellenörzőpont következik. Pecsétet kapok ismerősöktől. Ezek a pecsétek azért kellenek, mert sajnos nem mindenki tartja az adott útvonalat. Robogok tovább a Kevély-nyeregbe, ahol több turistajelzés is elágazik, természetesen a P-n maradok. Jó kis lejtős rész jön Csobánkáig, próbálok bele-bele kocogni, de a lábam most nem engedelmeskedik, így rájöttem hogy inkább maradok most a gyaloglásnál. Ismerősöket érek utól, aztán engem is utólérnek, ismét egyedül maradtam. Nembaj, azért szeretek így is túrázni. Következő ellenörzőpont a Tölgyikrek volt, ám előtte egy hosszú emelkedőn kellett átvergődni magamat. A jelzések nem mindig jó helyen voltak, így 1-2 kavargás bizony volt. Nekem az a taktikám, ha kb. 2-300 méteren keresztül nem látok jelzést, akkor érdemes visszafordulni a legutolsóhoz, hisz lehet hogy éppen most rontottam. Persze ha az útvonal adja magát akkor érdemes ennél többet menni jelzés nélkül.
Felérve a Tölgyikrek ellenörzőponthoz (18 km-nél jártam) ismét pecsételés, és a pontőr finom cukorkát ad. Ismét könnyebb rész következik, leérünk a Sikárosi-rétre, ahol már sokszor jártam, és mindig gyönyörűnek találom. Az Országos K- jelzést itt elterelték fakitermelés miatt, így aki kéktúrázni szeretne menni az itt nagyon figyeljen. A kerülő jelzés amúgy szépen fel van festve. A Szőke-forrás-völgyében gyalogolok, vadregényes rész. Patakon átkelések, meredek völgyek előttem, így figyelni kell mikor és hova lépek. Leérek Dömösre. (30 km) Itt vár egy frissítőpont megannyi finomsággal. (zsíros,vajas,májkrémes kenyérhegyek, illetve narancs, és málnaszörp) Egy negyed órát eltöltök itt, nem tudok betelni a szendvicsekkel. Nagy nehezen rászánom magam az indulásra, előtte azért beugrom a boltba veszek 3 fél literes üdítőt, mert bizony éjszaka nem sok lehetőség lesz rá. Most jön az egyik kemény és meredek rész, a Pilis kedvenc kirándulóhelyét kell felkeresni mégpedig Dobogókőt. Gondolom ezt a nevet a szakmában nem jártasok is hallották már. Először a Szakó-nyeregbe mászok föl meredeken, majd jön Dobogókő. Útközben rengeteg kirándulóval találkozok, talán ennyi embert még nem is láttam itt. Jó dolognak tartom hogy hétvégén kikapcsolódnak az emberek, és Dobogókő erre alkalmas hely. Van itt kilátóhely, büfé, szálloda, étterem stb. Kapok egy pecsétet a turistamúzeumban, majd kicsit pihenek. (37 km 1600 m szint) Továbbra se oldódik föl a lábam, és egyre jobban kezd fájni a lábfejem. Dehát így jár az aki maratonozik előtte..
Erőt veszek magamon és indulok tovább, hiszen még megannyi érdekesség áll előttem. Áthaladok Pilisszenkereszten, majd most nagyon figyelem a leírást, mert egy becsapós, kavarós rész következik. Történt ugyanis hogy a régi P- jelzés tovább megy egyenesen a műúton be Pilisszántóra, de nekünk előtte le kellett fordulni az új jelzéseken egy nyílt terepes részre. Ez eddig jól volt jelezve, de utána a réten nem lehet jelzéseket fölfesteni, így hagyatkoztam a leírásra. Kicsit tévelyegtem, de ez nem volt több pár percnél, meglett a helyes ösvény. Innen szintben megyünk a következő pontig a Csévi-nyeregig. Na, most már megvan több mint a fele! (46,7 km)
A lábfejem továbbra is hasogat a fájdalomtól, de erről már nem írok, hiszen minden mondat végére odatehetném, mert sajnos a célig nem nagyon változott a helyzet. Következik egy viszonylag hosszabb rész, ilyenkor már az ember elkezd általában fáradni, velem sincs másképp. A Vörös-hegyi-nyereg gyönyörű, csak ajánlani tudom mindenkinek. Könnyen megközelíthető Pilisvörösvárról. A P- illetve a P körsétaút jelzéseken haladtam mesebeli fenyvesek között több kilométer hosszan, magasan, gyönyörű időben, megkapó kilátással. Kell ennél több? Ilyenkor érzi az ember azt hogy már megérte eljönni. (tovább…)

Először a földfelszín alatt – A Mátyás-hegyi barlangban

Viktor már nagyon régen unszolt, hogy menjek le Vele egyszer barlangba, mert nekem biztosan nagyon tetszeni fog. Annyira lelkesen mesélt, és olyan kitartóan hívott mindig, hogy végül nagyon kíváncsi lettem. El nem tudtam képzelni, mi a jó abba, ha az ember lemászik a föld felszíne alá, a hegyek gyomrába, ahol sötétben, mocsokban botorkál a különböző vájatokban, hasadékok át, hol mászva, hol kúszva. 
Tegnap aztán munka után felvett, hogy elvigyen „a Matyiba”, azaz a Mátyás-hegyi barlangba. Odafele megálltunk még egy kis pizzára, közben kérdeztem a barlangászokról minden félét, és Viktor mesélt: Vannak akik több hetet, vagy hónapot, sőt akár éveket is lent vannak egy barlangban. Kutatni, feltárni, feltérképezni… Egyre értetlenebb lettem. Hogyan lelheti örömét abban egy ember, hogy több napon keresztül lent van a földfelszín alatt, nem lát napfényt, különösebben nem érintkezik a külvilággal, nem tudja, mikor van nappal, és éjszaka, csak kutat, mér, feltérképez… Viktor azt is mesélte, hogy ilyenkor átalakul az ember bioritmusa, ha jól emlékszem 36/24-re. 36 órát aktív, aztán 24-et alszik… Hmmm… Abban már odafelé menet is biztos voltam, hogy a barlangász sem egy hétköznapi állatfaj lesz. A Pálvölgyi-barlang bejáratánál lévő kocsmában volt a találkozóhely, szépen szállingóztak be az emberek, végül a mi túravezetőnk, Gonzó is megérkezett, indultunk átöltözni az autóhoz. Egy szakadt farmert találtam otthon, ez alá vettem egy lasztexet, felülre pedig egy régi pulcsit, kopott pólókkal, Viktor pedig adott egy régi bakancsot. Na meg persze sisakot, és fejlámpát. Mire a Szépvölgyi út túloldalán lévő Mátyás-hegyi barlang bejáratához értünk, a csoportunk már pont lement, itt hagytak minket, túl sokáig szedelődzködtünk. Viktor szentségelt rendesen, én nem tudtam, hogy ennek most örüljek, vagy sem. Állítólag valami olyan részbe mentek, ami nem kezdőknek való, és fél 8-ra már vissza is jönnek, mert várnak valakit. Aztán mehetünk le megint, immár lájtosabb részekre. Persze kérdés mit jelent a könnyebb? Mihez képest? 
A barlang egyébként úgy nézett ki, hogy egy vasajtón be tudtunk menni egy előtérszerű részbe, ahol ott lehetett hagyni a táskákat, sőt valaki még a bringáját is itt tárolta. Innen indult lefelé egy lépcső, aminek az alján már tényleg kezdődött a barlang. Mi meg csak ott álltunk a lépcső tetején, és várunk, én egyre kíváncsiabban. Végül csak feljöttek Gonzóék. Egy gyors telefon, a leány akit várunk 5 perc múlva ideér. Addig mi Viktorral elindulunk egy másik csoporttal, és a színháznál megvárjuk őket. Na, most már tényleg lemegyünk a barlangba, szedem a lábaimat a lépcsőn, de így is lemaradok, mindenki gyorsabb nálam. Lent nem olyan könnyű a terep, mint gondoltam, rögtön szinte kúszni kell, bújni, mászni, hasalni… Szigorúan ki van találva milyen sorrendbe megyünk, ki megy előttem, és ki megy utánam, nagyon vigyáznak rám. Ez egyrészről megnyugtat, mert figyelnek rám, mivel tudják, hogy életemben először vagyok ilyen módon barlangban. Másrészt megrémiszt, hogy így kell figyelni rám. Mi lesz itt?!
(tovább…)