‘ausztria’ címkével ellátott bejegyzések

Kerékpárral a Fertő-tó körül

Szeptember első hétvégjét ismét a kerékpárok nyergében töltöttük, ezúttal a Fertő-tavat vettük célba. A létszám végül csak 6 fős lett, de így is remekül szórakoztunk. Jobbról balra: Balázs, Nándi, Gábor, Márti, Viola, és én (Árpesz – a fotós aki a képen nincs rajta), így verődtünk össze 17:38-ra a Keletibe. Nándi ugyanis ekkor érkezett meg utolsóként, de még épp időben. Ekkora már az első kocsiban voltunk a kerékpárszállító részlegen. Mivel tudtam, hogy szétkapcsolják a kocsikat, megkérdeztem a kalauzt, hogy ugye ez a kocsi véletlenül se Celldömölk felé megy?! Nem, nem, ez Sopronnak! Remek! Erre Nándi közli velem, hogy hazafelé sem lesz egyszerű dolgunk, ugyanis Sopron és Kapuvár között akkor már vágányzár lesz, ami azt jelenti, hogy azon a szakaszon buszok közlekednek, ergo nem utazhatunk ott a kerékpárjainkkal. Szóval nem egyszerű a kerékpártúrázó élete, ha vonattal szeretne odajutni a túra helyszínére. Viszont annál vidámabb! A vonatút hamar elrepült, Viola hozott házilag pattogtatott kukoricát, eldumáltuk az időt, sőt Győrben még egy gyors vásárlás is belefért a közeli teszkóban, amíg a vonat bent állt az állomáson. A leszállásnál már figyelni kellett, úgy sasoltuk Nándi előző évezredből való Nyugat-Magyarország kerékpáros térképéről a megállókat. Petőháza után pár perccel Fertőszentmiklós következett, itt szálltunk le.
(tovább…)

Csavargás az Alpokban – 6. rész – Hazaút


Hetedik nap – 2007. május 4. – Péntek

 
Reggel fél 10-kor ébredés, tiszta fehér tejfel az ég, valamivel barátságosabb, mint tegnap. Kipakolom a klubhelységbe a kajákat, felkeltem Bandert és megreggelizünk, jó a hangulat, vidámak vagyunk, minden hülyeségen nevetünk, benyomunk 2l tejet a maradék kakaóval, még Bander is kipróbálja az áztatottat. Visszaszerelem a kormánytáska tartót, majd hosszas pakolás kezdődik. Ma kivételesen Bander készül el előbb. Megolajozom a gépeket. Mire befejezzük a készülődést 12:10 lesz. Eddig négyszer voltam pisilni ma, valószínű felfáztam valamikor – de mikor? Kicsit fáj is az alhasam, lehet, hogy az a hülye tej volt, 3,5%-os volt (ez volt a legolcsóbb). Remélem, hamar elmúlik. A felfázás el szokott. Elindulunk, tegnap is ugyanerre kezdtünk, tegnap is lefényképeztem ugyanezt a képet. Másodszorra is megfogott az útszéli fakunyhó látványa. Tele van ezekkel Ausztia, csak úgy állnak a mezők közepén, és marha jól néznek ki a tájban. 
Visszaváltjuk a 6 sörösüveget a Brück-i Billában egy 3×2-es Twixre. Ahogy továbbindulunk, rögtön megijedünk, hogy a 311-es az egy autóút, és nem hajthatunk rá. Aztán hamar találunk egy bringautat, ami pont arra megy, amerre jó nekünk. De hogy én mennyit szidtam ezt az utat. Össze-vissza ment fel s alá a völgy oldalában, közben 100m szinteket felvéve. Ráadásul néhol csak murvás út volt. Legszívesebben végigkergetném rajta a tervezőjét egy 30kg-os csomaggal. Na jó, nyílván nem ő tehet róla, hanem a terep. Ez Ausztria, ezért (is) szeretjük, mert sok szép nagy hegye van. Valahol Taxenbach után látunk is egy szép nagy vízesést az autóút viadukt alatt. – és egy alumínium gyár mellett. Bander szúrta ki, akkorát fékezett, hogy majdnem sikerült beleszállnom. Itt betoljuk a második pár Twixet, pont nekünk találták ki, hogy így párba vannak. Schwarzach előtt még megint felzavart minket a bringaút vagy 200m-el a völgy alja föle, valószínű csak azért, mert ott van egy szép kis duzzasztott tó, ami jelenleg nem szép, viszont csúnya, mert a negyedéig sincs feltöltve. Viszont legalább lefelé gurulni jó. St. Johannál megkérdezünk egy nénit, hogy merre kell menni a 163-ason Wagrain felé. 
Emelkedő jön, hál’ isten a barátságosabb fajtából, jó 10-15-el végig meg lehet tekerni. Bander jól elhúz megint, nekem pedig újra meg kell állnom – pisilni, ma hetedjére is. Ráadásul az alhasam is fáj, ami nem kényelmes így görnyedten a biciklin, szóval ez az egész jól rátesz a közérzetemre így a fölfelében. Valószínű valami ilyesmit érezhetett Viola is Erdélyben az utolsó nap a főút és Torockó között. Piszok felfelé, de nem esik jól most. Még jó, hogy nem túl meredek, az lenne csak az igazán rossz. Végre felérek, egy kis táblán látom, hogy 961m. Nem is 933, ahogy a térkép jelöli. Hiába vagyok fent, a viszonyok nem lettek kellemesebbek, még mindig akad felfelé, mert hullámzik az út, ráadásul itt már a szél is rákezdett, néha szinte odébb lök az út széléről. Már épp kezdenék ideges lenni Banderra, hogy hová a fenébe tűnt ilyen hosszan, amikor elhúz mellettem. Megállt, de nem vettem észre, így került mögém. Most van nála víz, ez volt tehát a megálló célja odafent. Rossz időnk van, borús, és néha szemerkél is. Radstadttól a főúton zúzzuk, van forgalom, de nincs nagyon más alternatíva. Vagy, ha van is, jóval lassabb. Itt ugyanis általában tudjuk 30-al rakni neki a lefelékben, a kevés fölfelét meg izomból meghúzzuk. Nem esik túl jól ez a tempó, de legalább haladunk. Muszáj elérni a vonatot. Schladmingnál nem szállunk ki a főútról, átzúzzuk rajta keresztbe. Innen már csak 13km az a hely, ahonnan visz alsóbbrendű út is Liezen felé, ráadásul közelebb megy az Enns-hez, így nyílván kevesebb szint van benne, tehát nagyon jó lesz nekünk. Jön egy Billa, megállunk vásárolni, mielőtt elmúlna 6 és bezárna minden. Bringák kint maradnak, csak az értékeimet tartalmazó kormánytáskát alakítom át válltáskává, és viszem be magammal. A gépeket le se láncoljuk, hét nap alatt sikerült megszokni az osztrák mentalitást. (tovább…)

Csavargás az Alpokban – 5. rész – Magashegyi állatfajták

Reggel fél hétkor csörög a telefon ébresztője a sátorban, lenyomom, képtelenség most felkelni. A Glockner megvár. Legalábbis remélem. Még otthon Lőrincen a bringaszervizben beszéltem egy sráccal, aki volt a hágóúton. Azt mondta, induljunk el korán. Remélem ezt még arra a verzióra mondta, amikor úgy volt, hogy cuccokkal megyünk fel. Mert eleinte volt szó erről is. Ezen izgulok, meg közben valamit a Trophy-ról is álmodok. Ott is lehetnék most, de mi ezt választottuk, és már most tudom, hogy biztosan jól döntöttünk, egy Trophy nem lehet ilyen jó, mint ez a bringatúra. Bármit is hozzon ez a nap.
Felkelünk valamivel 8 előtt, míg Bander tápászkodik, leszerelem az első villáról a csomagtartókat, ma csak nagyon kevés csomagot viszünk magunkkal. Bevágjuk magunkat a klubhelységünkbe, és megreggelizünk. Limonádé, kenőmájas kenyér Brie sajttal, Nutellás kenyér, na és persze még egy pár a tegnapi 29 centes izomtibor csokipudingból. A tonhal, amit tegnap vettünk borzasztó, a pikant szó azt jelenti rajta, hogy tele van zöldséggel. Meg se bírom enni, félretesszük későbbre. Bepakolunk, az egyik elülső oldaltáskámat pókozom hátra, benne lámpák, iratok, pénztárca, telefon, bicska, garbó, póló, még egy bringás kesztyű, a vízálló hosszúnadrágom, és dzsekim. Ha már idáig elhoztam, és eddig nem használtam, most is velem lesz, ha valahol, talán most szükség lesz rá. Mert sajnos felhős az idő, igaz nem vészesen, néhol még az ég is kilátszik. Remélem azért ki fog tisztulni, mire felérünk. Azt hallottam, jól fog jönni egy teljes ujjas kesztyű itt, hát olyanom most nincsen, majd ha nagyon fázom, a kettőt egymásra húzom. Ez is több mint a semmi. Sapkát is elfelejtettem hozni, de majd a pólót a fejem köré tekerek a sisak alá, ha kell. Bander hozza a szerszámokat, a két pótbelsőt, egy pumpát, egy kis kaját, és a tegnap vételezett citromos nápolyit.
Sokkal könnyebb a nagy csomag nélkül tekerni, magától repül a gép, hamar abban a völgyben találjuk magunkat, ami a hágóúthoz vezet. Észak-déli irányú, és mi most Dél felé hajtunk rajta. Hányszor elképzeltem, álmodoztam, milyen lesz majd itt tekerni felfelé. És most végre itt vagyok! Itt vagyok, és megvalósítom az álmom. Ha sikerül! Mert ugye itt vagyok, és fáj a jobb térdem. Remélem, bírni fogom. Ez nagyon sok szint egyben, ennél sokkal kevesebbtől is megpusztultam az elmúlt pár napban, igaz, akkor csomaggal. Hát megpróbálom. Tudom, hogy mindent meg fogok tenni, ha kell, nagyon megszenvedek érte, de ha rajtam múlik, sikerülni fog. Bár egyelőre szenvedésről nincs szó, kellemesen tekerünk Banderral a főút mellett a bringaúton, és csak a sebességből érezni, hogy felfelé megyünk. Megérkezünk a kapuhoz, innen az autósoknak pénzbe kerül az út. Kérek az ablakoknál egy információs papírt, kérdezik, honnan jöttem, mire kapok magyar nyelvűt. Király! Jönnek a kanyarok, emelkedik, de tekerhető az út. Utolérek egy biciklis emberkét, hatalmas csomagjai vannak, meg is áll a kanyarban, ahol utolérem, pont egy tábla mellett. Kehre 1, Piffalpe, 1392m. (tovább…)

Csavargás az Alpokban – 4. rész – A Hirschbichl-hágó


Ötödik nap – 2007. május 2. – Szerda

Emberek hangját hallom, turisták mászkálnak a bobpálya mellett. Na szép, biztos felfedeztek minket. És akkor mi van? Árpád, ne aggódj már annyit! Most már akkor sincs semmi, ha felfedeznek minket, és kihajítanak innét. Ebben az esetben – Bander ötletére – értetlenkedést, és nyelvtudatlanságot tettetünk volna. De látogatónk nem szólnak hozzánk, miért is tennék. Összepakoljuk magunkat, és legurulunk Königssee-hez. Sajnos nem a bobpályában, pedig jól emlékeztem, lejjebb tényleg simán ki tudtunk volna jönni belőle. A tó csodaszép erről az oldalról, sajnos tegnap délután nem jártunk ezen a partszakaszon, pedig innen látni a falut, a szigetet, és Kelet felé a hegyeket. Pedig akkor lehetett volna jó panorámaképet készíteni, most szembesüt a Nap. És még egy madár is belerepült.
Königseeről kiérve eszembe jut, hogy még nem nulláztam le a kilométerórámat, most megteszem, de elnyomok valamit, nem mér többé, és csak villognak rajta a számok. Új még, erre az útra vettem, és még nem tanultam meg kezelni. Ki kell vennem az elemeket, hogy magához térjen. Éhgyomorral tekerünk, Berchtesgadenben nem esik útba közért, lefordulunk Ramsau felé a körforgalomnál. Üres hassal nem a legjobb dolog tekerni, remélem mielőbb jön szembe egy BILLA, vagy SPAR, ahol betankolhatunk kajából, mert mostanra igen kifogytunk. A boltra Ramsauig kell várnunk, itt először egy pékséget találunk, ahol most végre sikerül egy olyan kenyeret venni, amiben anyag is van, kb. 75 deka, és 2,60 Euro volt. Eszméletlenek az árak a mi pénztárcánkhoz, de hát ez van, muszáj megvenni, különben éhen halnánk. Különben meg még így sem olyan költséges ez az út, hiszen a kaján kívül másra nagyon nem költünk. Kicsivel a pékség után találunk egy térképet, ami hála az égnek jelöl egy élelmiszer boltot. Itt is van nem messze tőlünk. Sikerül először túlhajtani a kis bolton, de aztán megtaláljuk, és betérünk. Bander már bent van, én még csak a kormánytáskát szerelem lefelé, amikor egy fickó szóba elegyedik velem. Először németül próbál kommunikálni, de hamar átváltunk az angolra, hál’ isten azt is beszéli. Nem sok szót váltunk, csak a szokásos, honnan jöttünk, hová megyünk, hány kilométer, hát ez nagyon szép, derék, akkor sok szerencsét! :) Aztán később látom bent a boltban, hogy ez a figura az egyik alkalmazott, egy hölgyeménnyel együtt leltározzák a polcon lévő árúkat. Mindezt népviseletben teszik, bajor nadrág, meg minden. Jól bevásárolunk, sokáig tanakodunk, miket vegyünk, végül sikerül venni izomtibiket, Nutellát, kenőmájast, Brie sajtot, tejet, két zacskóslevest, na és ami a legjobban tetszett: tonhalkozervet. Még szerencse, hogy az előbb túlgurultunk a bolton, pont egy pazar kis, csorgó kutas, patakparti padnál fordultunk meg. Itt foglalunk most helyet, gyönyörű helyen reggelizünk. Körben hegyek, mi egy szép kis falu közepén, balra patak, jobbra az országutunk, előttem egy takaros kis templom a háttérben a havas csúcsokkal. Na és a tonhal citrommal… Hmmm, valami isteni! (tovább…)

Csavargás az Alpokban – 3. rész – A Rossfeld út, és a Königssee


Negyedik nap – 2007. május 1. – Kedd

 
Hajnalban kimentem könnyíteni magamon, és egy állatot láttam elszaladni az árok túloldalán a fák között. Biztos ez a rohadt róka neszelt éjjel a sátornál. Aztán nem tudom, még mennyit szunyókáltam tovább, de nem lehetett több 1-2 óránál. Amikor már nem bírtam tovább aludni, leszedtem a külső részét a sátornak, és kiterítettem a napra száradni. A kilátás elég pazar a sátrunkból, süt a nap, a távolban havas hegyek, az előtérben pedig zöld mező, és erdő. Micsoda jó dolog lehet itt élni, én azt el sem tudom képzelni. Jön a kissrác megint, csak áll előttünk, és néz kíváncsian a kis sárga gumicsizmájában. Bander kiszedi belőle, hogy 4 éves. Én – mivel nem tudok németül, ő meg 4 évesen valószínűleg csak németül tud még – a babzsákommal szórakoztatom, persze csak egy percig, nehogy a sátorbontás rovására menjen. Megjelenik az anyuka is, ért kicsit angolul, mikor a rókát megemlítem, egy újságot hoz, és mutatja, hogy az az állat bizony nem róka volt, hanem valami kistermetű őzféle, aki errefelé honos. Aha, hát lehet, korán volt… Lehet, hogy őz volt, ám legyen. Basszus, egy magazin volt, ami csak a környék élővilágáról szólt… És ezt ott megveszik, és olvassák. Ez az én magyar fejemnek érthetetlen, hogy ezeknek az embereknek mire nincs idejük.
Elindulunk, vissza a főút, és Hallein felé. Ahogy beérünk egy kisebb erdőbe, rögtön érzem, hogy korán van még a rövid ujjúhoz. Bizony hűvös van még, fel is kapom a melegítőt. Lent Halleinnél találunk egy Interspart, de zárva van. Minden zárva van, ma május elseje van. Frankó, akkor éhen halunk! Egy benzinkútnál veszek 6 zsömlét, darabját 29 centtért. Egy vagyon, de inkább, minthogy ne együnk. Leülünk a szomszédos parkoló padkájára, kiterítem a kis konyharuhát asztal gyanánt, és előkerül a Brie sajt, a sonka, a kolbász, a margarin, sőt még egy kis kenyerünk is maradt tegnapról. A jó kis magyar fűszeres kenyér. Legalábbis ilyen néven adtál el nekünk 3 euróért tegnap reggel a SPAR-ban. Hát anyag az nincs sok benne, kb. 20 deka, de legalább 75 dekásnak tűnt a polcon. Persze fűszeresnek egyáltalán nem az, és az otthonihoz sem hasonlít, de hát a többi sem volt olcsóbb, hát gondoltuk, kipróbáljuk ezt. Hát most jól el is fogyott, de legalább így a zsömléből megmaradt kettő.
Irány át Halleinnen, körforgalom, majd híd, átérünk a folyó túloldalára, a táblák jól megvezetnek Németország felé, egy kanyarodó felüljárón át máris a hegyoldalban találjuk magunkat a nagy fölfelében. Mostanra már kezdem megszokni, nem zavar, ha 10 km/h alatti tempóban tudunk csak haladni. De legalább haladunk, és vesszük fel a szintet. Odaát Németországban lesz valami panorámakörút, remélhetőleg ezt a sok szintet nem kell leadnunk ahhoz, hogy rátérjünk majd erre a bizonyos „panoráma” útra. De az is egy megoldás lenne, ha valahol Berchtesgaden, vagy Königssee környékén letesszük a cuccokat, és nélkülük már sokkal könnyedébben felkapaszkodunk a magasságokba. Mert ugye ott lesz a Kehlstein is, azaz Hitler Sasfészke, na meg a Königseetől Keletre is van egy nagyon frankó út, ahová érdemes lenne feltekerni. Persze minden nem fér bele az időbe, de majd meglátjuk, ha odaértünk. Most egyelőre gyűrjük a fölfelét, jelenleg még Ausztriában. Jobbra sóbánya, jelzik a táblák, de ezt is kihagyjuk most. Felérünk végre „valahová”, az úttól kicsit feljebb valami fesztivál készül egy parkolóban, Bander kíváncsi, megnézzük mi készül, drága a sör, szóval hajtás tovább. Éééés igen, megérkezünk Németországba! Kicsit bizonytalan voltam már, hogy biztosan lesz-e „határátkelő”, mert az út túlságosan délre vitt, nem arra, amerre a térkép szerint vártam. De igazából mind a két ország unió, szóval nem tudom, mit aggódtam, a határt csak egy tábla jelezte.
Rögtön meg is érkezünk a Rossfeld Panoramastrassehez, innen már látszik a Kehlstein és a Höher Göll nyugati része, egy hatalmas, sziklás, havas monstrum. Nekiállunk gondolkodni, hogy most akkor mi is legyen, hogyan is legyen. Egy idős kerékpáros házaspár (igen, itt az öregek is úgy nyomják a kerékpárt, mint mi fiatalon – végül is tényleg könnyebb, mint gyalogtúrázni) segít ki minket az információhiányunkból. A sasfészek felé menő út még járhatatlan a hótól, viszont a panoráma út nagyon szép, érdemes arra mennünk, és bírni fogjuk a cuccokkal is, néhány óra alatt megjárjuk. Hát jó, akkor legyen, menjünk végig a panorámakörön, így ahogy vagyunk. Tengerszint szerint 100m-enként táblák vannak, így mindig látjuk, hol tartunk szintben. Rögtön jön is a 900m-es tábla. Ahamm, majdnem Kékes magasságban vagyunk, és még 700m szint vár ránk az elkövetkezendő órákban. Ez mind most már nem is olyan ijesztő, ha azt nézzük, hogy Hallein 400m-en volt, és már 500-at fel is vettünk. Betérünk egy csuda szép kis házhoz vizet kérni. A két teli palack víz mellé még kapunk egy üveg ásványvizet, meg egy narancslevet is helyi fogyasztásra. A németek se kevésbé kedvesek, mint az osztrákok. Szokni kell ezt még. (tovább…)

Csavargás az Alpokban – 2. rész – A Hallstatter See


Harmadik nap – 2007. április 30. – Hétfő

 
Reggel felébredtem valamivel 7 után. Kikászálódtam a sátorból, kint még hűvös volt. A nap ugyan felkelt már a hegyek mögül, de hamar el is tűnt a felhők mögött, így aggódtam, hogy mi lesz a nedves sátorral. Kipakoltam a bringákat az előtérből, és készítettem pár fényképet a tóról. Aztán Bander is felkelt nagy nehezen, és főztünk egy teát, amit aztán kettéöntöttünk. Összerámoltuk a sátrat (nedves maradt), és feltoltuk a bringákat a tó mögött murvás útra. Pontosabban csak én, mert Bander tekert. Innen fentről már sokkal jobb képeket lehet csinálni a tóról, készítek is egy panorámát.
Irdning végén találunk egy SPAR-t, jól bevásárolunk, 20 eurót költünk. Bander hozott egy kis grill-lapot, és az a merész ötlete támadt, hogy vegyünk húst is, és süssük meg! Ez az ötlet aztán baromira jól sült el. Pontosabban megsült, és pulykahús volt, és egy-egy Edelweiss szűretlen búzasör mellett, grillfűszerezve olyan jóízűen elfogyasztottuk a SPAR parkolójában kenyérrel és Brie sajttal, hogy utána úgy éreztem, jöhet akármilyen hágó, én feltekerek rajta.
Jött is! A Grimming nevű hegy oldalában kapaszkodtunk Bad Aussee felé egy külön kis erdei úton az autóforgalomtól távol. Jött nagy felfelé, szentségeltem is nagyon, hogy miért nem a rendes úton mentünk, de aztán azon kaptam magam, hogy itt még a meredek felfelét is élvezem. Nagyon jó volt egy olyan úton tekerni ebben a gyönyörű fenyőerdőben, ahol rajtunk kívül csak más bringások voltak. Balra meredek hegyoldal fenyvessel, jobbra lent patak, a völgy túloldalán pedig ott a főút. Ugyanolyan magasan, mint mi. Szóval nagyon jó vétel volt erre jönni. Még jó, hogy vesztettem a kő-papír-ollóban, így nem a főúton mentünk. Kisebb kavargások után visszatér az utunk a főútra. Mitterndorfot íveljük balról. Szívesen laknék itt, elképesztő a táj, és a városka jellege. Egy benzinkútnál szusszanunk egyet, könnyítünk magunon. Innen nagy zúzás következett lefelé Bad Aussee-ig, aminek a végén rögtön le is kanyarodtunk a város elején a Hallstat felé vezető útra. Itt egy durva, de legalább rövid emelkedő jött, aztán gyönyörű lankás, immár szélesebb út, szép fenyőerdőben, háttérrel pedig egy havas hegyoldal szolgált. Ugyan volt egy-két busz is, de összességében elmondható, hogy a legtöbben bringások voltak ezen az úton.

(tovább…)

A Trans-Alp Marathon-om története

Második napon a start előtt Futni sokféleképpen lehet.  A városban, az erdőben, a téren, a szigeten, a pályán. Betonon, földúton, műanyagon, homokban, hóban, sárban. Naponta, hetente, tervszerűen, alkalomadtán. Egyedül, ketten, többen. Perceket, órákat, napokat. Nekem a futás, nemcsak futás. Nem tudom elválasztani a természettől, a hegyektől, az erdőtől, az illatoktól, a panorámától, a hangoktól, a csöndtől, az évszakoktól, az esőtől, hótól, fagytól, hidegtől, kánikulától, izzadságtól, napsütéstől.
A legkorábbi élményeim egyike az általános iskolásként egy mezei futóversenyen elért helyezés volt. De az első meghatározó elismerés gimnazista koromban ért. Egy jó képű atléta fiú elhívott egyik hosszú távú edzésére, a Pasaréti Vasastól Hűvösvölgyig, majd vissza. Ez a 10 km-es távot 1 óra alatt megtéve semmilyen nehézséget nem okozott, a kísérőm legnagyobb meglepetésére. Az ő biztatására kezdtem futni, amiben tőle ajándékba kapott könyv sokat segített. Ezt a könyvet azóta is őrzöm: Monspart Sarolta: A futás csodálatos világa. Benne dedikálás: „Egy igazi sportsman Lánynak! Sportbaráti üdvözlettel:Csaba 1991.03.21.
Talán innen számolhatom „futó karrieremet.”
Trans-Alp - Verseny a hegyek közt Kezdetben hetente három alkalommal futottam 1-1 órát, az alkalmankénti 20 km-es futás után hihetetlenül büszke voltam, hogy meg tudtam csinálni. A szervezett teljesítménytúrákon még gyalogosan vettem részt, ahol elképedve bámultam a futó teljesítőket. Az első Mátrabérc túrán olvasva a statisztikát, viccesen kijelentettem a barátaimnak, hogy ha már a leggyorsabb teljesítő nem lehetek, de még a legidősebb igen.
Aztán jöttek  a komolyabb erőpróbák, megint másnak az unszolására.. Az első  hosszabb futásom  2002. márciusában volt a Bükkben a Népek Tavaszán. Nagyon jól sikerült, annyira, hogy nekem kellett várnom invitáló futótársamra. Még ebben az évben  márciusban a Julianus 50 túrán ismerkedtem meg a párommal, aki a Trans-Alpon is a futótársam volt.  Innentől kezdve megnőtt a futott kilométereim száma, hiszen volt állandó edzőtársam. Hamar jöttek az eredmények, voltak kiemelt túrák (nekünk versenyek), ahol hol én, hol a Laci küzdött meg a távval. Mikor már az idő lefaragására törekedtünk, egymást segítettük, csak egyikünk nevezett, a másikunk kísért futva vagy kerékpárral. A legelső konkrét tervem a Mátrabérc leggyorsabb női teljesítője címének elérése, ami korábban, mint írtam, még a gondoltomban sem vetődött fel. A hetedik nap vidámanMuszáj volt kitűznöm elérhető célokat, mert a kemény edzéshez már motiváció kellett. Naponta futni megmérettetés nélkül pusztán a futás öröméért, már kevés volt. Tudtam, hogy csak úgy tudok innen fejlődni, ha a mennyiségi edzés mellett a minőség is bekerül az edzésprogramomba. Fél évet készültem rá tudatosan, tervszerűen, elismert futótársak segítettek. Sikerült 2006-ban 6,49-et futnom, ami megnyugtató volt számomra, hiszen 7 órán belül terveztem. A legjobbak biztatására kezdtem el külföldi versenyeken gondolkodni, de sokáig nem volt bátorságom komolyan venni. Míg nem hallottam a Trans-Alp Marathonról, ami elsőre megfogott, mivel páros verseny, végre együtt versenyezhetünk. De a számok megrettentettek: Összesen 240 km, 14 000 m szintemelkedés 8 napon keresztül. Napra lebontva: 30 km, 1700 m  fel és le. Minden nap, 8 napon keresztül. Nagyon-nagyon kemény lesz.
Ez év februárjában dőlt el, ill. döntöttem el. Benevezünk! (tovább…)

Csavargás az Alpokban – 1. rész – Út a nagy hegyekig

Az alapgondolat – hogy kerékpározni kéne az Alpok hágóiban is egy kicsit végre – már régebben meg volt bennem, de az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy na most akkor az ideje is eljött már eme remek tervnek, az egy hétfői tornatermi edzésen jött. Történt ugye, hogy eltelt a kosárlabda, és futottuk a köröket a teremben. Ez egy tájfutónak dögunalmas, ezért persze, hogy beszélgettünk közben. Skuló mondta, hogy ő lehet, hogy nem is megy majd a Adventure Trophy-ra idén, mert más dolga lesz az idő tájt. Mire Bander is megemlítette, hogy tulajdonképpen ennyi pénzért lehet, hogy ő sem szeretne menni. Engem nem is a pénz izgatott igazán, hanem az a 9 nap szabadság, amit mindössze 3 nap szabival nyerhetek azon a héten. Május elseje ebben az évben keddre esett, a hétfőt pedig ledolgoztuk két héttel előtte szombaton, így már csak a szerda-csütörtök-pénteket kellett kivenni, hogy a két hétvégével összesen 9 nap álljon rendelkezésre valamiféle nagyszabású kalandra. És őszintén szólva, én sajnáltam ezt a 9 napot egy olyan túlélő-, és kalandtúrára, amit egyszer már átéltünk, és másodjára szinte biztos, hogy nem fog akkora élményt nyújtani, ráadásul legfeljebb 80 óráig tart. (Bár az a 80 óra elég sűrű, és kemény, azt meg kell hagyni!) Ezért amint Bander említette futás közben, hogy nem akar feltétlenül menni a Trophy-ra, néhány kör után összeállt bennem az új kép: jó, felejtsük el a Trophy-t, de akkor viszont abban az időpontban menjünk fel a Grossglockner Hochalpenstrasse-ra! Hát egy mondatnál többet nem kellett győzködni az útra az útitársamat.

Fontos még megyjegyeznem itt az elején, hogy ezen írás címe – Csavargás az Alpokban – nem tőlem származik, hanem Benedek Istvántól. Írt ugyanis egy nagysikerű könyvet ilyen címmel, melyben fiatalkorában tett élményeiket osztja meg az olvasóval, fantasztikus stílusban. Szlogenünk volt egy másik kerékpártúrán: “30-as évek, váltó nélkül!” Ő ugyanis a két világháború között tett ilyen, és még ennél nagyobb túrákat az akkori körülmények között. Gondoljatok csak bele, akkoriban még hálózsák sem létezett, mint olyan, nem hogy még váltó a biciklin… Ráadásul Ők – az író, és bátyja – csak közlekedési eszköznek használták a biciklit, az igazi ok, amiért kerékpárra ültek, az nem maga a kerékpározás volt, hanem a hegymászás. A könyv – azon túl, hogy rettenető mód tetszett – nagy mértékben motivált a kerékpártúráim megálmodásában, és megvalósításukban, ráadásul ezen a túrán mi is ketten voltunk Banderral, ha nem is mint testvérek, de mint két jóbarát. Ezért is gondoltam, hogy ezt a címet adom ennek a történetnek. Amit rengeteg fényképpel, és térképekkel fűszerezve, az elejétől a végéig itt olvashattok majd ezen a blogon. Hétről-hétre kedd reggelenként fog megjelenni a következő része az előreláthatólag 6 vagy 7 részes útleírásnak. Amiről elöljáróban csak annyit, hogy fantasztikus kaland, és élmény volt a kerékpártúra – nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ismét billentyűzetet ragadok. :)

Nulladik nap – 2007. április 27. – Péntek

Közeledett az időpont, munka mellett elég küzdelmesen, de végül április 27-edike reggelére készen állt a kerékpár is, csomagtartóstul, táskástul, csomagostul. Ráálltam indulás előtt a kertben a mérlegre, 119kg-t mutatott. Na, aki nem ismerne, nem kell megijedni, ez nem csak az én súlyom, hanem a bringáé, és rajtalévő cuccoké is. Már csak be kellett tekernem a munkahelyemre, ahol ledolgoztam az aznapi dózist, felpakoltam a bringára a munkahelyre már előzőleg bevitt sátrat, majd kitekertem a Délibe, ahol Bander már várt. Megvannak a jegyek is, megvan a vonatunk is, felraktuk a bringákat a végébe, Bander szerez két újságot ülőalkalmatosság gyanánt, és már helyet is foglalunk a gépmadarak mellett. Füttyszó, felszáll egy jókedvű, kommunikatív kaller, és indulááááás! – Ma nem csak nektek lesz kalandos a napotok, egyedül vagyok 10 vagonra. – szól hozzánk. A lámpák kapásból nem lettek felkapcsolva. Erre rögtön kérdeztük Tőle, hogy akkor ugye visszakapjuk a jegyár felét, hiszen nem lesz világítás az alagútban, ami ugye a szolgáltatás része lenne. A bringák jók lesznek így a vonat végében, az se baj, hogy a bal oldali ajtót bezártuk. – mondja nekünk a kalauz. Ez remek, köszönjük! – válaszoljuk – Figyu, és a bringákért kell valamit külön fizetni? – Heccelünk vele, mire a válasz: Na, ne idegesítsetek fiúk, drága bringaút lesz ez így nektek! Aztán persze előkaptuk a jegyeket, a bringákra is, na meg a pogácsát, a sört, a túlélőszendvicset, a térképeket, szóval jól eltelt a vonatút. A vége felé kiürült az utastér is, így le tudtunk ülni rögtön az ajtó mellé, ahonnan a bringákat is láttuk. Szombathely előtt szóba elegyedt velünk egy gyanús fickó, segítőkész volt ugyan, bár a szombathelyi pályaudvaron aztán nem arra kellett kikerülni a bringákkal az aluljárót, amerre ő mondta, hanem épp az ellenkező irányba. Lehet, hogy azóta is ott vár ránk egy vascsővel, hogy elvegye a cuccainkat.

Szombathely nyugis volt este 11 órakor. Szépen kitekeregtünk belőle a határ felé. 10 km-t haladtunk, mikor végre lekanyarodtunk a kerékpározni tilos útról Torony felé. Itt találtunk egy szimpatikus templomkertet, felállítottuk a sátrat néhány fa szomszédságában, bepakoltuk a bringákat az előtérbe, és nyugovóra tértünk. Bander a sátorban levette a zokniját, azt hiszem, eszméletlen jól fogok aludni! És még ő kérdezi meg tőlem: Te Árpesz, mi ez a szag? – Fingom sincs…

Mai megtett táv: 10 km
Max. sebesség: 27 km/h
Nettó átlagsebesség: 15 km/h
Nettó idő: 42 perc

(tovább…)