Kétnapos Élmény-Kerékpártúra a Dunakanyarban

Hétvégén kerékpároztunk a Dunakanyarban. Bander volt az ötletgazda, egy jó kis élménytúrát talált ki, és körbeküldte rengeteg barátunknak a programajánlót, így szombat délelőtt egész szép kis társaság gyűlt össze a Batthyány téren: Laura, Évi, Zsófi, Gergő, Nándi, Balázs, Ádám, Bander, és én. Zsuszi Óbudán csapódott a bandához, így folytattuk az utunk észak felé, át a római parton, ami után rögtön meg is kellett állnunk kicsit, mert nagyon húzta a bringás táskámat az egyik sör, így az épülő M0-ás északi híd látványában elkortyoltunk négyen-öten egy még épp jéghideg sört, hogy aztán még vidámabban folytathassuk az utat.
A Lupai-tavak felé vettük az irányt, egy igen dekoratív pihenőhelyen álltunk meg szusszani, és vizet vételezni, valamint kollektívan elpusztítani Gergő 5l-es söröshordójának tartalmát, amiből igaz, hogy már csak 3l-t hagyott a társaságunkra, de azért így is nagyon szép volt tőle. Önzetlenül segítettünk kiüríteni a hordót, így már nem kell továbbcipelnie Gergőnek. Persze becsiccsenteni sem sikerült, ami nem is baj, mert nem ez volt a cél. Sokan voltunk a maláta-szörpre, és azonnal vérré vált bennünk az arany nedű. Közben még egy arra tévedt kerékpáros leányzó első kerekét is felpumpálták a hős srácok. Aztán találkoztunk holland nyugdíjas kerékpárosokkal, akik immár második nyáron voltak úton, és az idei úti cél Budapest volt. Szép, mi meg még épp szinte el sem indultunk. Ám Szentendréig újabb kalandok vártak ránk, szűk erdei ösvényen bujkáltunk át a kerékpárokkal, hogy aztán a város határában lyukadjunk ki. Itt betértünk egy közértbe szalonnát, és virslit vásárolni az esti tábortűzhöz, majd hajtottunk tovább. Ráálltunk a 11-es útra, öröm volt nézni a szép hosszú kígyót, eddigre már igen kezdett kerekedni a hangulat, és Marci is csatlakozott hozzánk, aki ki tudja merre kóborolt eddig. Megálltunk egy szimpatikus vendéglőnél, letámasztottuk a bringákat a kerítésnek, és mindenkinek kértünk valamit inni, nehogy kiszáradjunk. Jó hangulatban beszélgetett a társaság egy asztalnál, de volt, aki még nem heverte ki a tegnap estét, és a táskáját párnaként használva, ledőlt szunyálni egy padra. Konkrétan Ádám volt az, rá nem jellemző, de most idő előtt megfáradt, ráadásul egyéb programja is volt még délutánra, estére meg randi volt esedékes, így itt fájdalmas búcsút vettünk örökhajtányos barátunktól.
Folytattunk utunkat tovább a Dunakanyar felé. Fölkanyarodtunk a Szentendrei szigetre, ahol Kisoroszit vettük be célpontnak. Irány fel a spiccre! Micsoda tekerés volt, végig azon az egyenes, napsütötte úton… Csodás volt! Méghozzá ekkora csordában, nem győztem eleget fényképezni a rengeteg kerékpárost, öröm volt nézni, ahogy elfoglaljuk az egész utat. Persze, ha autó jött, villámgyorsan libasorba fejlődtünk. Banderral egyszer csak gondoltunk egyet, és irdatlan nagy vágtába kezdtünk, valahol kevéssel 50km/h alatt volt a vége, persze ő nyomta elől az országútival, én a traktor mountain bike-ommal csak a szélárnyékát élvezhettem, és ahogy újra sikerült végre rendesen, nem csak a fülemen levegőt vennem az őrület végén, láttam, hogy Nándi is velünk tartott a hajrában. Úgy kellett visszafordulni a többiekért.
Persze Kisorosziban, a nagy ijedtségre, hogy máris megérkeztünk, egyből meg kellett állnunk egy szimpatikus vendéglőnél, ahol a képernyőn épp a Tour de France ment. Szegény srácok esőben tekertek, ráadásul nem is lassan, és még csak meg sem álltak sehol frissíteni. Komolyan, nem értem az ilyet, akkor minek teker? Ezen a helyen még kitöltöttem Soproni féle üveges komlólével a bringástáskám maradék részeit, majd kigurultunk a spiccre csobbani. Hát jó nagy tömeg volt, meg kell hagyni. Pedig azt hittem, hogy csak mi leszünk ilyen okosak, hogy ide jövünk erre a remek helyre feredni az itt még egész kellemesen tiszta habú Dunába, de nem, emberek tömkelege sátrazott és strandolt a part mentén. Nem véletlenül, ez a hely elég pazar, meg kell hagyni. A Duna nagyon kellemes vizű, a túlparton ott figyel fent Visegrád, és az egész helynek nagyon nagy feelingje van. Most értettem meg, miért hozott Bander a hálózsák mellé préselve egy röplabdát az amúgy nagyon kicsi hátizsákjában. Fantasztikusat játszunk a vízben, kár, hogy akkora volt a sodrás, hogy minden elpattant labda után úgy kell utána úszni, nehogy a Ráckevei Dunánál fogja ki valamelyik szerencsés fürdőző.
Fürdés után kiültünk a napra száradni, és hogy ne száradjunk ki túlságosan, a naphoz bontottunk egy sört is, mert úgy kerek. Ráadásul barnít is, tudtátok? Különösen, ha napon issza az ember, bizony! ;) Itt önkéntes masszás vonat alakult a polifoamon, aminek Bander volt a fő élvezője, ugyanis ő nem masszírozott senkit, csak őt masszírozták. Persze a vagonok váltakozó sorrendjét szigorúan betartottunk, a fiú-leány-fiú-leány sorrend megvolt. Kár, hogy nem állt be mindenki a vonatba, még a végén a farkába is haraphatott volna a kígyó, és akkor mindenki jól járt volna, nem úgy, mint most Zsuzsi, aki az utolsó „vagon” volt, és így nem masszírozta senki.
A part után elindultunk sátorhelyet keresni, először egy irtózatosan nagy csalános kellős közepéből fordultunk vissza, majd áthajtottunk egy réten, és kilyukadtunk egy igen kellemes kis kocsma mellett. Volt itt tábortűz, nyugágyak, csocsó asztal, és aminek igazán örültünk, strandröplabda pálya. Mindjárt el is kezdtünk játszani két csapatot alakítva, nem is hittem el, hogy máris újra játszhatom a strandröplabda eme oly vidám alfaját. Persze sokan még teljesen amatörök voltak, ezért Zsuzsinak megengedtünk, hogy két kézzel szerváljon, és a szabályokat sem a mai modern röplabda szerint szabtunk meg, hanem a jó öreg Commorode röplabdás játékprogram szabályai szerint játszottunk. Hiába, a kisgyerekkori élmények Banderben mélyen megmaradtak. Balázs közben, jó szokásához híven ledőlt aludni a fűbe. Ki is vettük a kezéből az ottmaradt sört, nehogy veszteség érjen minket, ha arra pattan a labda. Egy-két meccs után egy társaság csapódott hozzánk, vagyis egész pontosan kihívtak minket egy játékra, amiből aztán 3-4 meccs is lett. Közben Zsuzsi öccse is csatlakozott hozzánk, Tamás, a régi jó tájfutó barát az országúti paripáján érkezett hozzánk, hogy csatlakozzon a társasághoz, és a röplabdajátékhoz. Az első meccset még hoztuk, de aztán belejött az ellenfél, és lemostak minket a pályáról. Persze ekkor már a fele társaság a csocsó asztal köré gyűlt vagy nyársat készített a közeli akácmezők ágaiból, tönkretéve ezzel anyuka kedvenc konyhai nagybökőjét.
Este a tábortűzn
él doboltak, és furulyáztak, nem mondom, hogy rossz volt, mert nem volt az, nagyon is odatették a fiúk magukat, csak épp egy csendes, beszélgetős, tűznézős tábortüzet képzeltem el ma. Hát nem ezt kaptuk, de ha már így, hát ezt kell élvezni. Csak közben le ne essen az a virsli a nyársról, mert mérges leszek. Á nem, mégsem, nem ér annyit, a hamu egye meg, van másik… No, csak elhallgatnak ott szemben a sok hangszerrel, és hallani a tűz pattogását és a mellettem ülő szavát, előkerülnek régi szép, és új történetek, Tamás nem érti, hogyan is képzeltük azt, hogy kitekerünk Athénba. Mindenkinek kell, hogy legyen valami heppje. A csocsó asztalnál is megy a játék, és sikerül eladnom fél kiló szalonnát, és ugyanennyi kenyeret egy későn érkező, éhező párnak. Nem akartam kérni értük semmit, mert bőven túlszámítottuk magunkat az ennivalót illetően, de erősködtek, hogy kifizetik, hát kaptunk cserébe 3 sört. Erre elkezdtek bíztatni a többiek, hogy adjam el a többi kajánkat is, de nem találtunk több éhes szájat.
Valamikor, talán éjfél körül megsült a szalonna, megbeszéltünk mindent, és sör helyett már vizet ittunk, szépen lassan elkezdett visszaszivárogni a társaság a röplabda pálya szélére, ahol a bringák és a cuccok voltak, leterítettünk a polifoamokat, és nyugovóra tértünk a millió csillagos szállodában, az Open Sky Hotel földszintjén.
Reggel korán ébredtem, nem tudtam rendesen aludni, elhívott a természet a röplabdapálya túlsó sarkába a bozót széléhez. Ha már így, hát magammal vittem a hálózsákomból kikelve a fényképezőgépet is, és jól lefényképeztem az alvó bandát. Ami aztán felébredt és röplabdázni kezdett, igaz, kicsit fáradtabban, mint tegnap. Nem is erőltettük sokáig a dolgot, inkább összepakoltunk, és továbbálltunk. A kishajó ára kerékpár+embere számára 500 Forint a túlpartra. Néhányunk evett egy-egy hambit a közeli sarki vendéglőben a hajó indulásáig, majd felpakoltunk a gépeket a csónakra. Mire megvette mindenki a jegyet, már a túlparton is voltunk. Hamar a visegrádi elágazásnál találtuk magunkat, ahol úgy döntöttünk, felhajtunk a hegyre, ha már itt vagyunk. Jó kis kaptató volt, meg kell hagyni. Alig akart véget érni, aztán mégsem. Végül csak ott voltunk a nyári bobpályánál, mindenki kipróbálta ezt a mókát, talán csak én maradtam ki belőle, valahogy nem kívántam ezt most, elég nekem a bringán való száguldás. Inkább egy Bob burgert toltunk be Balázzsal, füstöltsajttal. Mindenesetre jó mókának tűnt ez a bobos száguldás, különösen a vályús, kötetlen pályás, de majd talán legközelebb.
Inkább guruljunk le vissza a Duna mellé, mert Visegrád után ott vár ránk az Üvegtigris kocsma Lalival, és Yodával. Na jó, Lali igazából Csaba, csak előbbi olyan jól hangzik, jobban megy a helyhez. És még ki tudja mivel-kivel. Érkezésünk után egy lóháton állított be egy fickó, Mérő nevű paripáját kikötette Lali motorja mellé, majd kért egy sört. Szegény paci szemmel láthatóan rosszul tűrte a hőséget, lehet, hogy ő is örütl volna egy sörnek. Mi sültkrumplit ettünk, és közben megtudtunk, hogy a lovak nem csak állva alszanak, feküdni is tudnak, csak 2-3 óra után újra felállnak, mert különben kimenne a lábukból a vér. Annyira csúszik a krumpli, hogy kérünk még egy kört, és cserébe azt is meg tudjuk, hogy Csaba kisfia, Milán már 11 hónapos, és már csajozik. Bizony, nem hiába, zajlik itt is az élet. És Yoda-kutya még mindig szeret horkolni a büféskocsi alatt.
Dömös előtt úgy döntöttünk, hogy csobbanunk egyet a Dunába, mert az jól fog esni. Annyira nem gondoltuk jól, mert csak ötünknek esett jól, csak Zsófi, Gergő, Marci, Nándi, és én mentünk be a vízbe, mi is csak hosszú percek után. A legfájdalmasabb a hőmérőt beleengedni a hideg Dunába. A feredés után nem volt más hátra, mint felkeresni Gabesz bá barátunkat, aki többet között már arról is híres, hogy Esztergom mellett van hásziendája fent a Szamár-hegyen. Konkrétan már a telek egy része is vízszintes, pedig hegyoldalban van. A tereprendezést fék nélküli traktorok, és markolók végezték, hogy aztán olyan legyen a telek, amilyen Gabeszbá álmaiban. Mindenkinek kell valami hepp. :) És Gabesz barátunk heppjéban még lakni is lehet, és még befektetésnek sem utolsó. Csapatjuk talán 10km-t is Esztergom felé, mikor végre Gabesz ott vár ránk egy bekötőútnál. Olyan lelkesen hajtunk fel a kis úton a házhoz, hogy Zsófit, és Gergőt sikerül is elhagynunk, úgy kell leszaladnia értük a házigazdánknak. Aki hideg ásványvízzel kínálja a kitikkadt társaságot a nem direkt, de retró stílusú kis házban. Én közben felfedezem, hogy a kisszobában 5 fokkal hidegebb van, így már csak 30 fokban izzadok tovább. Közben azt is észrevesszük, hogy az Esztergomi Bazilikát rossz szögben húzták fel, nem pont szembe áll Gabeszbá telkével. Enyje no, semmi sem lehet tökéletes.
Legurulunk a hegyről, és immár Gabeszbával együtt folytatjuk az utat, most már a kerékpárúton Esztergomig. Áthajtunk a Mária Valéria hídon, majd a határátkelő állomáson is, jó 30km/h-s tempóban, megállás nélkül. Hát ezt sem gondoltam volna pár éve. Pedig jó móka. Hát még a juhtúrós sztrapacska Arany Fácánnal, kifáradt, kitikkadt, fáradt, de jókedvű barátok társaságában, akikkel már másfél napja toljuk együtt az outdoort. Talán Gabeszbát látom közülük a legritkábban, ettől aztán úgy megilletődök, hogy el is felejtem megkérdezni tőle, hogy mi újság a csajokkal?
A vacsi után még egy fagyi is belefér, Banderon úgy látszik látni, hogy nagy nőcsábász, mert női mell alakú fagyit kap. A gombóckebleken apró kávészemek a mellbimbók, Bander fülígérő szájjal nyalja el a fagyiját. Lassan visszagurulunk Esztergomba, a vasútállomást vesszük célba. Itt még elengedünk egy vonatot, hogy még tovább lehessünk együtt. A resti előtt sörözünk, beszélgetünk a peron mellett egy kis asztalon, vagy épp odabent csocsózunk, merthogy van csocsó asztal! Na meg negyvenöt fok. Két kör után észrevesszük, hogy ablak is van, így már mindjárt jobb a 32 Celsius. A vonaton még előkerül egy elfelejtett karton ropi, és néhány régi, és új vidám történet, amitől könnyesre nevetjük a szemünket. Aztán befut a kis piros peremvárosi a Margit hídhoz, puszi-pacsi, és szétszéled az időközben viharossá vált ég alatt a társaság. Viszlát egy következő hasonló vidám túrán, ahol nem a 100 kilométerek, és a soha nem látott gyönyörű tájak, hanem a társaság, az együttlét a lényeg.

Címkék: , , ,

Itt lehet hozzászólni !

4 hozzászólás a(z) “Kétnapos Élmény-Kerékpártúra a Dunakanyarban” bejegyzésre

  1. Viola szerint:

    Árpi,
    ZSófi kéri ennek a túrának a fotóihoz a linket, ha van már olyan, kérlek tudasd vele, mert más többször kérte tőlem!
    Köszi,V.

  2. bander szerint:

    A kovetkező túrát aug 30-31-re időzítem és a programon még gondolkodom.. Mindenki készüljön, szerezzen addig biciklit és mondja le az Ötvös kupát :) / vagy szóljatok ha inkább oda akartok menni, akkor megtekerjük azt is .. :)

  3. örökhajtányos barát szerint:

    Gabesz hasziendája SÚLYT! nem akar rajta bort termeszteni? beállnék vincellérnek.

  4. örökhajtányos barát szerint:

    kár, hogy elhagytam a csapatot Szentendrénél. biztos nagyon jó móka volt a hátralevő rész is, a képek és a beszámoló alapján hibát követtem el. mindenesetre 55-el verettem egészen soroksárig a Yearly Annual Beach House nevű baráti rendezvényre, ahol többek között részeg gitárosok adták elő a Fületlen Fiút vörösboros marhapörkölt kíséretében. természetesen ott is outdoor szállás volt, mert a ház belépésre alkalmatlan rom. na, majd legközelebb.