Kalandjaink a Lengyel-Tátrában


Szeptember első hétvégéjén kirándulni voltunk a Tátrában. A két naphoz hozzácsaptam a pénteket szabadságból, így már csütörtök este  autóba pattantunk a barátnőmmel, hogy levágtassunk a Lengyel-Tátrába, Zakopane környékére, kirándulni egy kicsit. 3 éve több ízben jártam már a Tátra északi oldalán, és akkor fantasztikus élményekkel tértünk haza, így várakozásokkal teli néztem elébe ennek az útnak is.
Valamivel éjfél előtt érkeztünk meg a Zakopane déli részén található Pod Krokwia kempingbe. Szakadt az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy nem állítunk sátrat, hanem a kombi hátuljában alszunk. Ledöntöttük a hátsó ülést, előrepakoltuk a cuccokat, majd megágyaztunk magunknak az így nyert helyen. Nem is volt olyan kényelmetlen, mint vártam.
Reggel sajnos még mindig lógott az eső lába, ezért némi délelőtti extra szunyókálás után csak várost nézni indultunk. Zakopane sétálóutcája még mindig gyönyörű és érdekes; a füstölt sajtok mellett megjelentek az óriási, magas gépfagylaltok is. Aki csokis ízt várna a fehér-barna színű fagylalttól az csalódni fog. ;P Egy ebédnek szánt kebab, egy templomlátogatás és egy kávézás után úgy döntöttünk, most már elég lesz a városból, elindulunk kirándulni, ha esik, ha fúj.
Esett… :) Hol kicsit, hol kevésbé, de szinte végig áztunk, de azért ennek ellenére élveztük az estébe nyúló kirándulásunkat. A Sarnia Skala hegyet néztük ki célpontnak. A völgyből majdnem visszafordultunk, mert sikerült egy kicsit elmennünk rossz irányba, amivel időt veszítettünk, aztán még az eső is egészen rákezdett, de végül nem futamodtunk meg, amit nagyon nem bántunk meg. Bár a csúcs „csak” 1377 méter magas, de mivel a tetején egészen szép sziklás, igazi csúcs-élménnyel ajándékozott meg minket. Az sem volt baj, hogy közben esett, élveztük, hogy fent vagyunk egy hegycsúcson, ahová a saját lábunkon jutottunk fel. Lefelé egy alternatív útvonalon, a sárga jelzésen mentünk le, egy nagyon szép, sziklákkal, vízesésekkel és zubogókkal tarkított völgyecskében. Sajnos ekkor már igencsak sötétedett, ezért nem tudtunk fényképeket készíteni, pedig lett volna miről…
Este megérkezett a társaság java, merthogy ez egy nagy, össznépi kirándulásnak indult, csak mi Zitával lejöttünk egy nappal előbb – ha már lúd, legyen kövér alapon. A kemping éttermében egy közös vacsorázás, sörözés keretében jót beszélgettünk a javában volt kollégákból álló rég nem látott baráti társasággal. Persze a beszélgetések a következő két nap túrái alatt is folytatódtak, aminek nem kicsit örültem, hiszen volt, akit idén még talán nem is láttam, holott anno együtt jártuk az OKT-t, a Fátrát, a Gyergyói Havasokat és még sok-sok mindent… :)
Másnap korán keltünk és megpróbáltuk elérni az első felvonót a Kasprowy Wierch-re. Ez majdnem sikerült – részben miattunk, részben a kisebb sor miatt -, de a tervezettnél kicsit később, olyan 9 körül voltunk fent az 1987 méteres gerincen. Odakint 3 fok volt, és esett… Négyen a társaságból lent maradtak, lehet, hogy nekik volt igazuk, hogy a Krakkó közeli sóbányát választották? Leültünk a felvonó felső állomásán található vendéglőbe egy kicsit, hogy megvitassuk, hogyan, s mint legyen most, ilyen cudar időben. Úgy döntöttünk, hogy nem kelet felé, a Sas-út irányába indulunk a gerincen (ahogy eredetileg terveztük), hanem nyugatnak. Így a Sas-utat elhalasztottuk vasárnapra, mert akkora valamivel jobb időt jósoltak.
Elsétáltunk a gyönyörű gerincen a sárga jelzésig, azaz a 2004 méter magas Kondracka Kopa-ig. Közben kaptunk esőt, szelet, de még egy kis havazást is. Mindez persze nem szegte jókedvünket, készültek vidám levegőbe felugrós és ott pózolós fényképek, és aztán egy pillanatra még a nap is kisütött. Néha-néha kiláttunk az amúgy legtöbbször sűrű felhőzetből, és elcsodálkoztunk a gyönyörű kilátáson. A sárga jelzésen nagyon megtépett minket a szél, de mindez megérte, mert nem csak minket fújt, hanem a felhőket is odébb, így gyönyörű kilátás tárult elénk a szemközt keresztet viselő Giewont csúcsra és a környező felül sziklás, alul fenyőerdős völgyekre. Leereszkedtünk 1725-re a nyeregbe, majd folytattuk a kéken, szembe fel a Giewontra, 1894m-re. Bár a turistatérképen nem látszik, de az út utolsó szakaszát egyirányúsították. Itt már láncok segítségével kapaszkodtunk fölfelé a meredek sziklákon. A csúcson elidőztünk majd fél órát, ettünk, pihentünk és fényképeztünk, mert volt mit: végre egész szépen kitisztult az idő. Kicsit sajgott is a szívem, mert ahogy elnéztem, a Sas-út felé is egész szépen kitisztult az ég, éppen csak a legmagasabb csúcsok maradtak felhőben. Na de majd holnap! Azonban a hegymászás a csúcson még nem ér véget, épp csak félúton voltunk, még le is kellett ereszkednünk. A piroson folytattuk az erdő széléig, hát megküzdöttünk a sok lefelével rendesen, mire visszaértünk Zakopane-ba. Vacsora és alvás, ismét autó
ban, mert minek is felállítani a sátrat erre az egy északára, amikor hajnalban kelünk megint?!

Merthogy megpróbáltuk vasárnap a Sas-utat! Most korábban érkeztünk a felvonóhoz, de mivel már most láthatóan jobb volt az idő, a sor is nagyobb volt. Azért persze kiálltuk és gyorsan fent is voltunk, 9-kor már kelet felé tartottunk a 2000 méteres gerincen, Szlovákia és Lengyelország határán. A 2012 méteres Beskid csúcsot több hasonló követte, amíg meg nem érkeztünk egy igazán nagy falathoz, a 2301 méter magas Swinica-ig. Ide már igazán komoly láncos részeken tudtunk csak feljutni. Ez az a hely, ahol a határvonal délnek fordul, itt egy kis kitérőt kellett tennünk, hogy felmásszunk a csúcsra. Készítettünk néhány csúcsfotót az időközben visszatért ködben, majd ugyanazon a rövid, de hajmeresztő láncos szakaszon, ahol jöttünk, visszamásztunk az elágazásig, ahonnan folytattuk tovább a piroson, immár a határt elhagyva, Lengyelország „testében”. Nagyon komoly láncos ereszkedések következtek, néhol egy kicsit várni is kellett, mert mások is voltak ugye a hegyek, köztük sokan szembe jöttek velünk. Egészen a Zawrat nevű hágóig, ahonnan már csak egyirányú volt a turistaút. Innen sajnos a fiúk holmi városnézésre meg hazautazásra hivatkozva bepuhultak és letértek a kék jelzésen a völgybe, de engem Zita addig unszolt, amíg bele nem mentem, hogy folytassunk még egy szakaszt a gerincen a következő hágóig.
Sejtettem, hogy durva rész következik, mert a térképen pár száz méteres szakaszra 1 órát írtak. Ekkor jött el az a rész, amikor elmúlt a félelmem és kezdtem igazán élvezni a történetet. Persze óvatosnak még óvatosak maradtunk mind a ketten, nem felejtettük el, hogy egy nagyon kitett, magas, csipkézett gerinc tetején sétálunk, még ha közelről nem is tűnt olyan meredeknek és veszélyesnek. Mert ami távolról hajmeresztő sziklafal, az közelről már nem olyan vészes, a kapaszkodós részek között sokszor akadt olyan kisebb-nagyobb placc, ahol még táncolni is lett volna elég hely. Sajnos közben már ismét felhőben voltunk, túl egy kisebb hóviharon is, így a kilátás a közeli sziklatornyokra korlátozódott. Amit egyrészt nagyon sajnáltam, mert biztosan eszméletlen lett volna a kilátás innen fentről, másrészt viszont talán éppen ezért tudtam kicsit kevésbé remegő végtagokkal mászkálni és kapaszkodni a sziklákba és a mindenütt jól kiépített láncokba és létrákba, mert nem láttam, mi van alattam. :) Volt egy rész, ahol egy jó 8 méteres függőleges sziklafalon kellett leereszkedni egy létrán, no, ez nagyon félelmetes volt. Először nem értettem, miért megy mindenki olyan lassan rajta, aztán amikor rám került a sor, egyből világos lett: itt első az óvatosság és a megfontoltság, különben ki tudja, hány métert zuhansz… Merthogy alattunk csak a nagy semmi, a szürke köd volt.
Végül elértük a sárga jelzésünk, amin letértünk a gerincről, lecaplattunk egy köves moréna lejtőn, el a tengerszemek mellett, egészen a sípálya alatt, 1500 méteren található turistaházig. Ittunk egy teát, összefutottunk az társaságunk legmerészebb, 3 fős csapatával, akik majdnem végigjárták az egész Sas-utat, csak az időhiány miatt fordultak le a gerincről az utolsó előtti leágazásnál. Folytattunk a maradék másfél-két órás szakaszt vissza Zakopane-ig, ahol beszálltunk az autóba, és bő 5 óra alatt hazahajtottunk az éjszaka alatt. Nagyon fáradtan, éjjel kettőkor dőltem ágynak, telis-tele fantasztikus élményekkel. A rohanó hétköznapokban nem is gondolná az ember, hogy mennyi csoda belefér 3 napba. Nem kell hozzá más, csak elhatározás: Megyek, mert várnak a hegyek, ahol jól érzem magam!

 

Címkék: , , , ,

Itt lehet hozzászólni !

8 hozzászólás a(z) “Kalandjaink a Lengyel-Tátrában” bejegyzésre

  1. zit_zit szerint:

    @Gaga77: elég, ha nem szédülsz, meg azért jó, ha van egy jó bakancsod és térképed, hogy tudj tervezni, mennyit és meddig szeretnél menni a Sasok Útja-részből, és igen, baromi jó hely, csak ajánlani tudom! :))

  2. Gaga77 szerint:

    Ezen a részen amerre mentetek kell valami tudás hozzá vagy elég ha nem szédülök a 11 emeletes panel tetején túlságosan? Kurvára jó helynek tűnik, lehet hogy majd mi is kiruccanunk erre once.

  3. zit_zit szerint:

    Est felicibus difficilis miserarium vera aestimatio… (Quintilianus)

  4. @Violettaa: Ez sajna tény. :(
    Nekünk arra sem jött össze eddig, hogy a Bükkbe elránduljunk.
    Valahogy egyik hónapban sincs oda-vissza útnyi pénz. Lehet, hogy ciki, de ez van.
    Így maradunk a bérlettel és bicajjal elérhető távoknál egyelőre…

  5. Violettaa szerint:

    Nos ,ha csak azt a tömeget céloztátok meg akkor oké, szívetek joga…
    A magamfajta embereket meg ,ha jól értem kiküldöd a Budai-hegyekbe jobb híján…?:)
    Nos ezzel nincs is gond, jómagam is sokat járom a Budai-hegyeket a HHH-val az élen, és nem tudom te mikor jársz arra ,de én spec egész sok emberkével találkozom …bringával vagy gyalog…de járják az emberek ezeket a helyeket…jó, nyilván nem hajnali 6-7körül…, de ez meg érthető szerintem….

    Arra próbáltam csak utalni (a lehető legnagyobb jóindulatommal,megjegyzem), hogy kicsit árnyaltabban kéne fogalmaznod, hogy, amikor valaki elolvassa a jó kis beszámolót például a tátrai kirándulásotokról. akkor a végén a befejezéskor ne fanyalodjon el ilyen és ehhez hasonló frappánsnak szánt befejezéstől…Ha az embereket célozzátok ezekkel a beszámolókkal és nem csupán naplóbejegyzéseknek szánjátok őket ,akkor adjátok meg nekik a tiszteletet!Különben célt fog téveszteni az egész, és nem fog átjönni az igazi üzenet, amit átadni kívánsz!
    Ha magatoknak koptatod a billentyűzetet, ahogy írtad, azzal sincs semmi baj, de akkor ne kommunikálj mást!
    Remélem én sem hiába nyomogatom ezeket a billentyűzeteket…tudom ez nem lesz népszerű nálad, de nem is azért írom, hanem azért ,hogy jobbítsak valamin…
    Az olyan emberkék, meg nem fognak egy jaja-nál többet írni úgy ahogy én, mert nem akarják e népszerűtlen lépést megtenni…nem veszik a fáradságot, nos én helyettük is megtettem, mert nem vagyok hajlandó a hallgatás spiráljába burkolózni!
    Ha valaki írni akar és másoknak akar írni ám tegye ,de tegye azt jól, vagy törekedjen rá!

    A kritikán meg nem érdemes megsértődni, hanem tanulni belőle…

  6. Arpesz szerint:

    Egyet is értek, meg nem is!
    Oké, vannak emberek, akik a megélhetésükért küzdenek, de nézzük végig 100 család mindennapi bevásárolókosarát! Biztos vagyok benne, hogy 90 kosárban a termékek több, mint 50%-át(az árat nézve) valójában felesleges dolgok teszik ki(túró rudi, fanta, sör, cigi), nem a létszükséglethez fontos árucikkek. Én sem lógok ki ebből.

    De a hegyek gyakorlatilag szinte ingyen vannak. Nem muszáj messze menni, igen önfeledt és relaxáló élményt tud nyújtani a Budai-hegység is! Én ott vagyok fent (teljesen ingyen) heti 2-3x, és alig látok másvalakit rajtunk kívül. Pedig a Hármashatár-hegy túloldalán futva, egy naplemente a Nagykovácsi-medence felett olyan élményt tud adni, hogy attól nagyon helyre tudok kerülni, még egy igen nehéz, stresszes nap után is. Fent béke van és nyugalom. Ilyenkor hirtelen el sem tudom képzelni, mi a fészkes fenét csinál az a 2 millió ember a hegy túloldalán lent a szmogban.

    Ha pedig egy plázába vagy egy hipermárketbe tévedek, ott tömegek tolonganak, és percek alatt vernek el akkora pénzeket értelmetlen dolgokra, amiből egy csodás hétvégi túra kivitelezhető lenne az egész család számára.

    Az outdoor blog ezt a tömeget hivatott megmozdítani egy jobb irányba. Ha már egy embert is rávettünk arra, hogy kitegye a lábát a természetbe, már megérte és nem csak magamért koptattam a billentyűket.

  7. Violettaa szerint:

    Nos a régi túristatársakat én is rég láttam, és talán már nem is fogom soha…sajnos.
    A 3 napos utak valóban fantasztikusan megtölthetők, de abban tévedsz , hogy csak elhatározás kell hozzá, mert ez nem igaz!
    Az nem elég.Pénz is kell az ilyen utakhoz, méghozzá nem is kevés…sok embernek meg nincs annyi ,hogy minden hétvégéjét ilyesmivel töltse!sok embernek annyi sencs ,hogy legalább néhányat ilyesmivel töltsön!