Erdélyben kirándultunk egy pár napot, csak szolidan, mert már jómunkásemberek vagyunk, és így ősz felé már kevés a szabi. :) Péntek délután indult a vonatunk a Keletiből Gyergyószentmiklósra. Ákos, Zozesz, Balázs, és én, így négyen kollégák, plusz a barátnőm Viola. Alvófülkés utazás, román idő szerint hajnali fél 4-kor érkezünk majd meg. Biharkeresztesnél lépünk majd át Romániába, addig be kell tolni a söröket, na meg a virslis kroásszánt, hogy aztán, ha megvolt a határőr, és a pöcsét az útlevélbe, nyomhassuk a durmolást. A kabin zárható, tanácsolják is nekünk, hogy zárjuk be. Lehajtjuk az ágyakat, kapunk ágyneműt is. Elaludni nem könnyű, mert a vonat zakatol ahogy illik neki errefelé. Azért persze sikerül, hisz már bennünk van 1-2-3… sör :) Gyergyóban már vár ránk Ákos ismerőse, Székely Gábor, aki arról híres, hogy székely, és hogy fuvarozást vállal Erdélytől egészen Európában bárhová. Minket csak a Gyimesekig visz el, pirkadatkor megnézzük a Rákóczi-várat és a vámházat az un. ezer éves határnál, majd vissza Gyimesközéplokig. Itt még találunk egy tájházat is, fogadnak minket a művészlélek üzemeltetők, a falak tele szép festményekkel, minden évben járnak erre festőcsoportok, egy-két itthagyott festményért cserébe eltölthetnek itt egy hetet. Fent a szobákat is megnézzük, régi ágyakon alhat az idelátogató. A tájház után irány megkeresni a turistautunk elejét. Egy jó darabig még a mikrobuszunkkal hajtunk be a völgybe, aztán ahol már nagyon szutykos az út, ott kitesz minket a jófej székely sofőrünk, készít rólunk még így a túra előtti állapotban egy csoportképet, aztán ágyő… Ha minden jól megy 3 nap múlva, hétfőn este találkozunk a Gyilkos tónál. Na de addig még mi minden vár ránk!? Hohóóó! Ha ezt akkor már tudtuk volna… De nem tudtuk, és ez a legszebb az egészben.
Először is érdemes tudni, hogy a környékről csak 1:60000-es méretarányú térképünk volt, 50m-es alapszintközzel. Ez azt jelenti, hogy a térképen 1mm a valóságban 60m, illetve, hogy két szintvonal között 50m különbség van függőlegesen. Magyarul egy 10 emeletes ház magasságú dombocskát ez a térkép nemes egyszerűséggel még csak nem is jelöl. Ehhez nem szoktunk hozzá, ezért aztán nem volt könnyű a tájékozódás, ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy itt nincsenek olyan sűrűn a jelzések, mint ahogy azt otthon megszoktuk.Szóval elindultunk abban a völgyben, ahol a jelzést véltük. Amiről aztán kiderült, hogy nem is jelzés, csak egy útvonal. A jelzés csak később következik majd. Sebaj, van domborzat, és növényzetrajz is a térképen, ezeket is tudjuk követni. Egy völgyben haladunk, patak csordogál mellettünk, jobbra domboldal, balra mező, állatok legelnek. Minden nagyon zöld. Apró faházak mellett haladunk el. A szemközti gerinc még félig ködben, pedig alig 100m magas. Esik az eső. Mi lesz így velünk? Még jó, hogy ráadtam Violára a bakancsomat, az én sportcipőm most ázott be. Nem jó úton haladunk, már a gerincen kéne lennünk, elvétettük. Vissza már nem megyünk, majd csak találunk egy utat, ahol fel tudjuk csapni jobbra. Egyelőre nagyon meredek, úgyhogy erről szó sem lehet, haladunk tovább a völgyben. 
Nagyon rákezd esni, előkaparom a táskámból az egyetlen zárható fóliatasakomat, ezt használjuk térképtartónak, hogy ne ázzon ronggyá rögtön az elején az egyetlen térképünk. Na szépen, vagyunk, szakad az eső, pedig még csak most indultunk el. Átmászunk egy kerítésfélén, majd végre találunk egy mellékvölgyet, amin már érdemes felcsapatni a gerincre. Jó meredek, Violám megszenved vele. A közepén utolérjük a többieket, akik itt pihenőt tartanak, húzzuk felfelé magunkat a nagy fenyvesek mellett a mezőn. Itt-ott egy lombhullató fa sárgába borítja a füvet. Felérünk a gerincre, útnak éppen nem hívnám otthon ezt a dolgot itt a gerinc tetején, de itt határozottan az. Házak is vannak, vagy inkább kunyhók, és néhol egy-két állat legel. Balázs is felér, már csak Ákos, és Zozesz maradtak le, valami baj lehet, mert ez nem szokásuk. Zoli megcsúszik, visszacsúszik pár métert a vizes füvön. Mikor felérnek, megtudjuk, hogy Ákos táskájának szétszakadt a hátánál a szíja. Már csak ez hiányzott. Még jó hogy van nálunk a jó öreg Leukoplastból. Ez mindenre jó! Amíg Balázs és Ákos ragasztgatnak, mi Violával előremegyünk, úgyis utolérnek majd minket. A házaknál kerítés, kapu, átmegy rajtuk az út. Valószínű csak az állatok miatt van. De lelket nem látunk sehol, bár mintha füttyszót hallanék a völgy felöl. 
Lehet, hogy csak Balázsék. Viola talál egy csipkebogyó bokrot, szatyrot veszünk elő, és lelegeljük. Mindezt fantasztikus háttér mellett, a szemközti völgyben egész hosszan elterülő Felsőpataka látványa elképesztő. Ilyet se lát sehol máshol az ember, csak Erdélyben. A Nap is kisüt egy pillanatra a felhők mögül, az eső már csak szemerkél, ami nagyot dob a hangulatunkon. Kicsivel tovább egy kutyával is találkozunk, be van zárva. Úgy látszik mégis vannak idefent emberek. Egy éles jobbra kanyart vesz az út, követi a gerincet. Itt lemaradunk Violával a többiektől, tetőtől talpig átöltözik, mostanra teljesen átázott. Továbbmegyünk a többiek után, felérünk egy dombtetőre, majd még egyre, és még egyre, nagy mezőkön, és kerítéseken keresztül visz az út. És megint újabb dombok jönnek. Az ott már talán a Háromkő! Aztán jön egy Kondra-kereszt nevű hely, majd a Naskalat! A Naskalaton eleredt az eső! – Szól a vers, amit anno Balázsék feldolgoztak a zenekarával, innen tudjuk, hogy létezik ilyen. Én egy kicsit átköltöttem itt most a hegyen; Kisüt a Nap a Naskalaton! Ezt skandálom itt rengetegszer, mert pillanatnyilag mindennél jobban szeretném, hogy kisüssön a nap, és megmelengessen, megszárítson minket. Mert időközben újra eleredt. Nem nagyon, épp csak szemerkél, de ez is pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Ami nem lenne szerencsés, mert még mindig csak a túránk elején tartunk.
Nagyon rákezd esni, előkaparom a táskámból az egyetlen zárható fóliatasakomat, ezt használjuk térképtartónak, hogy ne ázzon ronggyá rögtön az elején az egyetlen térképünk. Na szépen, vagyunk, szakad az eső, pedig még csak most indultunk el. Átmászunk egy kerítésfélén, majd végre találunk egy mellékvölgyet, amin már érdemes felcsapatni a gerincre. Jó meredek, Violám megszenved vele. A közepén utolérjük a többieket, akik itt pihenőt tartanak, húzzuk felfelé magunkat a nagy fenyvesek mellett a mezőn. Itt-ott egy lombhullató fa sárgába borítja a füvet. Felérünk a gerincre, útnak éppen nem hívnám otthon ezt a dolgot itt a gerinc tetején, de itt határozottan az. Házak is vannak, vagy inkább kunyhók, és néhol egy-két állat legel. Balázs is felér, már csak Ákos, és Zozesz maradtak le, valami baj lehet, mert ez nem szokásuk. Zoli megcsúszik, visszacsúszik pár métert a vizes füvön. Mikor felérnek, megtudjuk, hogy Ákos táskájának szétszakadt a hátánál a szíja. Már csak ez hiányzott. Még jó hogy van nálunk a jó öreg Leukoplastból. Ez mindenre jó! Amíg Balázs és Ákos ragasztgatnak, mi Violával előremegyünk, úgyis utolérnek majd minket. A házaknál kerítés, kapu, átmegy rajtuk az út. Valószínű csak az állatok miatt van. De lelket nem látunk sehol, bár mintha füttyszót hallanék a völgy felöl. Lehet, hogy csak Balázsék. Viola talál egy csipkebogyó bokrot, szatyrot veszünk elő, és lelegeljük. Mindezt fantasztikus háttér mellett, a szemközti völgyben egész hosszan elterülő Felsőpataka látványa elképesztő. Ilyet se lát sehol máshol az ember, csak Erdélyben. A Nap is kisüt egy pillanatra a felhők mögül, az eső már csak szemerkél, ami nagyot dob a hangulatunkon. Kicsivel tovább egy kutyával is találkozunk, be van zárva. Úgy látszik mégis vannak idefent emberek. Egy éles jobbra kanyart vesz az út, követi a gerincet. Itt lemaradunk Violával a többiektől, tetőtől talpig átöltözik, mostanra teljesen átázott. Továbbmegyünk a többiek után, felérünk egy dombtetőre, majd még egyre, és még egyre, nagy mezőkön, és kerítéseken keresztül visz az út. És megint újabb dombok jönnek. Az ott már talán a Háromkő! Aztán jön egy Kondra-kereszt nevű hely, majd a Naskalat! A Naskalaton eleredt az eső! – Szól a vers, amit anno Balázsék feldolgoztak a zenekarával, innen tudjuk, hogy létezik ilyen. Én egy kicsit átköltöttem itt most a hegyen; Kisüt a Nap a Naskalaton! Ezt skandálom itt rengetegszer, mert pillanatnyilag mindennél jobban szeretném, hogy kisüssön a nap, és megmelengessen, megszárítson minket. Mert időközben újra eleredt. Nem nagyon, épp csak szemerkél, de ez is pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Ami nem lenne szerencsés, mert még mindig csak a túránk elején tartunk.Ha jól olvasom a térképet, most sétáltunk el a Háromkő mellett, és nemsokára megérkezünk a Kondra-kereszthez. 
Találunk is egy keresztet egy nyeregben, fél perc tanakodás után eszünkbe jut megnézni, hogy nincs-e ráírva valami. De van: Kondra Kereszt! Juhéééjjj, jó helyen járunk!!! Hohóóóóó! :) Mert egészen eddig nem voltunk benne biztosak, legalábbis én még sosem tájékozódtam 1:60000-es térképpel, így bizonytalan voltam. De most már minden kétséget itt vagyunk a Kondra-keresztnél, és ha a térkép nem hazudik, innentől van piros jelzés! Irány a Naskalat!
Találunk is egy keresztet egy nyeregben, fél perc tanakodás után eszünkbe jut megnézni, hogy nincs-e ráírva valami. De van: Kondra Kereszt! Juhéééjjj, jó helyen járunk!!! Hohóóóóó! :) Mert egészen eddig nem voltunk benne biztosak, legalábbis én még sosem tájékozódtam 1:60000-es térképpel, így bizonytalan voltam. De most már minden kétséget itt vagyunk a Kondra-keresztnél, és ha a térkép nem hazudik, innentől van piros jelzés! Irány a Naskalat!Nehéz leírnom azt a tájat, amin barangoltunk. Mint valami mesében. Gyönyörű gerinc, csak fű borítja, lapos, széles, oldalt a völgyek szélét pipáló fenyvesek borítják, és Nyugat felől felszakadozni látszik a felhőzet. Ki fog sütni a Nap a Naskalaton! – Én megmondtam! :) Eszméletlen helyeken túrázunk, komolyan nem lehet leírni. Egy hatalmas, széles gerincen haladunk, egy mező az egész, jobbra-balra völgyek, fenyvesekkel. Idefent egy-egy kunyhó és itató szétszórva. Tisztára, ahogy Tamási Áron leírta, pont így képzeltem el. Hatalmas erdők, és mezők. Szóval
itt sétáltunk a világ tetején, a Kárpátok szélén, Erdélyben a Gyimesekben, amikor kisütött a Nap a Naskalaton! Igen, kisütött a Nap, és én ennek annyira, de annyira örültem, hogy nagyon. Tábort verünk a gerinc tetején, levetjük a ruháinkat, és kiterítjük a kővekre. Úszunk a fényben, és a mámorban. Ezt se gondoltam volna egy-két órája, amikor ott lent a völgyben olyan csúnyán rákezdett az eső. Levest főzünk, májkrémes kenyeret eszünk, sört bontunk, és egyszerűen süttetjük magunkat a napon.
A cipőmet is leveszem, hagy száradjon egy kicsit. Papucsban vagyok, polár pulcsiban, és sálban, és sapkában. A végén még le is feküdtünk a fűbe, csak úgy egymás mellé némán. Lehunytam a szemem, és csak élveztem, ahogy a Nap melegíti az arcomat, rettentő mód örültem neki. Pár perc múlva arra ébredtem, hogy többen is horkolnak mellettem. Pakolunk, és továbbmegyünk.
itt sétáltunk a világ tetején, a Kárpátok szélén, Erdélyben a Gyimesekben, amikor kisütött a Nap a Naskalaton! Igen, kisütött a Nap, és én ennek annyira, de annyira örültem, hogy nagyon. Tábort verünk a gerinc tetején, levetjük a ruháinkat, és kiterítjük a kővekre. Úszunk a fényben, és a mámorban. Ezt se gondoltam volna egy-két órája, amikor ott lent a völgyben olyan csúnyán rákezdett az eső. Levest főzünk, májkrémes kenyeret eszünk, sört bontunk, és egyszerűen süttetjük magunkat a napon.
A cipőmet is leveszem, hagy száradjon egy kicsit. Papucsban vagyok, polár pulcsiban, és sálban, és sapkában. A végén még le is feküdtünk a fűbe, csak úgy egymás mellé némán. Lehunytam a szemem, és csak élveztem, ahogy a Nap melegíti az arcomat, rettentő mód örültem neki. Pár perc múlva arra ébredtem, hogy többen is horkolnak mellettem. Pakolunk, és továbbmegyünk.Mire összeszedelődzködtünk, újra rákezdett az eső, most se nagyon, de akkor is, miért esik? Így sokat érnek a megszáradt ruháink. Később egy kis köd is lesz. Csupasz dombok, egy-két erdős rész, majd egy nagyobb lefelé, ahogy a nyeregbe érünk, újra eláll. A következő dombon már újra süt a Nap. Hiába, 1500m környékén mászkálunk, itt ilyen az időjárás. A Dánfalvi Naskalatot elhagyva egy nagyobb lefelé jön, ahol ismét csodálatos kilátás tárul elénk. Szemben a domboldalban sűrűn váltja egymást a mező, és a fenyves, pont ez a rész kilátszik az amúgy mindenfelé pipáló tájból, balra csak feltételezni tudjuk, hogy mélyebb völgy van, látni nem látjuk az alját, mert felhőben van. Elhaladunk a Tolvajkő, és az Őrkő mellett, balra tőlünk a sziklaperem szélén van egy csúcs, amit a térkép úgy hív, hogy Ködlátó. Beszédes nevek… 
Sajnos mind ki kell hagynunk őket, estére az Egyeskői menedékházba kell érnünk.
Sajnos mind ki kell hagynunk őket, estére az Egyeskői menedékházba kell érnünk.Elhagyjuk az Ördöghágót, és már a Terkőre kapaszkodunk. 1,2,3 szintvonal, az annyi, mint 150m szintemelkedés. Fáradt már a társaság, jócskán a délutánban járunk már, 5-6 óra lehet talán. Engem is csak a lelkesedés hajt, pedig nagyon nehéz a táska, mocskosul húzza a vállam, vagy a derekam, attól függően, hova állítom. Felérünk lassan a Terkőre, rövid laposabb rész jön, majd újra emelkedő, még 5 szintvonal, az annyi, mint 250m. Az Öcsém-tető, az 1707m magasságával. Mire felérünk rá, egészen ránkereszkedik a köd. Éppen ezért, csak hittük, hogy felértünk, de tévedtünk. Pontosabban tévedtem, mert nálam volt a térkép, és én navigáltam. Gondoltam képes vagyok finomdomborzatot olvasni róla, de nem így volt. Lecsúsztunk a gerinctől jobbra, elvesztettük a jelzést, és rátértünk egy vadcsapásra. Ez persze így leírva furcsának tűnhet, hogy voltunk képesek erre, de ott először nem volt az. A térkép szerint kb. erre kellett menni, út volt, legalábbis annak tűnt, mentünk ma már úttalanabb utakon is ma, ez pedig határozottan ment valahová. Bele a hegyoldalba, a nagy semmibe! Persze azt nem vártuk meg, amíg odaértünk rajta. Amikor már újra beértünk az erdőbe, és egy jó kilométert haladtunk a hegyoldalban, egy nagyobb kőomlásnál ledobtam a táskámat, és felmásztam rajta. Kicsivel feljebb véget ért, és meredek alpesi erdő következett. Ezen is tovább kapaszkodtam, de olyan jellegtelen ligetesben másztam, és annyira nem látszott a gerinc teteje, hogy jobbnak láttam visszafordulni hamar, nehogy aztán ne találjak vissza a többiekhez. Meg aztán, itt úgysem jöttünk volna fel táskákkal. Lent aztán kijelentettem, hogy nincs mese, vissza arra, amerre jöttünk, és kint a mezőn, ahol úgy véltük, hogy az Öcsém-tető közelében vagyunk, majd megkeressük a jelzést.
Így is lett, visszamentünk a mezőre, és elindultunk rajta Nyugat felé, azaz felfelé. Hát, ami azt illeti, a felfeléből volt még bőven, mászhattam volna még rendesen az előbb a dzsungelben, 
mire kiérek a gerincre. Kereszteztünk egy utat, de nem teljesen stimmel az iránya, arra visz, amerről jöttünk, és jelzést sem látunk rajta. Tovább felfelé, majd csak lesz valami! Az a valami először egy félelmetes gödör volt az oldalban. Egy lyuk a földben, függőleges, sziklás falakkal, kb. 3 méter átmérőjű. Nem láttunk le az aljára, mert nem mertünk közel menni a széléhez. Utasítottam is többieket mögöttem, hogy távolról kerüljék el, beleborzongtam a gondolatba is, hogy valaki a fáradtságtól, és a nehéz táskától megszédülve belezuhan a hegy gyomrába. Ilyen persze nem történt, de kicsivel később nagy örömünkre megleltük a piros jelzést! Hurrá, újra jó úton vagyunk. Ennek sajnos nem tudtunk sokáig örülni, mert hamarosan akkora köd szállt le ránk, hogy keresnünk kellett benne a következő jelzést. Ugyanis a ködben 10-20 métert lehetett látni, a jelzések között viszont sokszor 50-100m is volt. Na most képzeljétek el… Hát nem volt egy vicces feladat. Mindig szétszóródni, keresni, és várni a képet, az örömöt okozó piros jelzés képét egy kövön, vagy egy fatörzsön. Vagy a hangot, ahogy az egyik társad kiált, hogy megvan, itt a piros. Hol a piros, már megint nincs meg… Szép kis játék, idefent a ködben, estefelé, dögfáradtan. Út persze semmi, csak úgy megyünk a mezőn. A térkép szerint hamarosan erdősebb rész jön, és lejtő. Itt végre van valami út szerű, és talán egy kicsit jobban is látni, végre nem abban az idegörlően lassú tempóban haladunk, mint az előbb. Jönnek sorra a jelzések, lent a nyeregben kész kis csapás van a magas fűben, jön a piros, még egy piros, kész öröm megpillantani őket.
mire kiérek a gerincre. Kereszteztünk egy utat, de nem teljesen stimmel az iránya, arra visz, amerről jöttünk, és jelzést sem látunk rajta. Tovább felfelé, majd csak lesz valami! Az a valami először egy félelmetes gödör volt az oldalban. Egy lyuk a földben, függőleges, sziklás falakkal, kb. 3 méter átmérőjű. Nem láttunk le az aljára, mert nem mertünk közel menni a széléhez. Utasítottam is többieket mögöttem, hogy távolról kerüljék el, beleborzongtam a gondolatba is, hogy valaki a fáradtságtól, és a nehéz táskától megszédülve belezuhan a hegy gyomrába. Ilyen persze nem történt, de kicsivel később nagy örömünkre megleltük a piros jelzést! Hurrá, újra jó úton vagyunk. Ennek sajnos nem tudtunk sokáig örülni, mert hamarosan akkora köd szállt le ránk, hogy keresnünk kellett benne a következő jelzést. Ugyanis a ködben 10-20 métert lehetett látni, a jelzések között viszont sokszor 50-100m is volt. Na most képzeljétek el… Hát nem volt egy vicces feladat. Mindig szétszóródni, keresni, és várni a képet, az örömöt okozó piros jelzés képét egy kövön, vagy egy fatörzsön. Vagy a hangot, ahogy az egyik társad kiált, hogy megvan, itt a piros. Hol a piros, már megint nincs meg… Szép kis játék, idefent a ködben, estefelé, dögfáradtan. Út persze semmi, csak úgy megyünk a mezőn. A térkép szerint hamarosan erdősebb rész jön, és lejtő. Itt végre van valami út szerű, és talán egy kicsit jobban is látni, végre nem abban az idegörlően lassú tempóban haladunk, mint az előbb. Jönnek sorra a jelzések, lent a nyeregben kész kis csapás van a magas fűben, jön a piros, még egy piros, kész öröm megpillantani őket.Itt éles balkanyart veszünk, majd meredek lefelé következik, le kell ereszkednünk 150-200m-t 1505-re, a Lósósdis-nyakba, ez egy nyereg (Errefelé Nyak-nak hívják amit én otthon nyeregnek). 
Viola lassan tud csak haladni lefelé, újra lassan haladunk, de legalább vígasztal a tudat, hogy mindjárt ott vagyunk. Lent a nyereg túloldala már az Egyeskő sziklája, ami mögött pedig már ott van a menedékház. Nagy nehezen leereszkedtünk, mire a nyeregbe értünk, már tök sötét volt. Ahogy jöttünk az erdőben lefelé, gyerekek hangját hallottuk a távolból, a Székely himnuszt énekelték. Nem vagyunk már messze! Ám ekkor jött csak a fekete leves! A nyeregben szintén hatalmas köd volt, és immár kukk sötét is. Lámpáink ugyan voltak, de azokkal sem láttunk messzebb 10 méternél. Egy-két jelzést még megtalálunk a nyereg után, de aztán semmi. A térképről lehetetlen bármit is leolvasni, ahhoz nem elég részletgazdag. Van egy fotó a szélén, ami az Egyeskőt ábrázolja, egy nagy sziklatorony, aljában a menedékházzal. Ez van a szikla DNY-i oldalán, a nyereg pedig a keletin. Mi pedig valahol a kettő között, benne a ködben – a pácban! Nem igaz, hogy itt vagyunk a közelében, és nem találjuk meg! Kiabálok, de semmi válasz… Valamerre el kell indulnunk. Hosszan tanakodunk, sokat nézzük a térképet, a tájolót, de hiába, lehetetlen kitalálni belőle, merre lehet a ház. Istenem, ha világos lenne, és nem lenne köd, csak egyszerűen felnéznék az égre, meglátnám a sziklát, és elindulnék a helyes irányba. Most viszont még arra is figyelni kell, hogy el ne hagyjuk egymást ebben a sűrű ködben… Nem hogy még helyes irány… 
Elindulunk arra, amerre úgy véljük, hogy talán az a jó irány, de egy idő után túlsá
gosan lejt. Autókerék nyomokat látunk. Visszamegyünk a nyereg felé, ahol az utolsó jelzést láttuk. Én is előtúrok kis fejlámpákat, és hozzá AAA-s elemeket. Túl kicsik a lámpába, kontakthibásak, az egyik még használható, de a másik így nem működik. A fenébe, még ez is, kellett nekem 100 Forintos boltban elemet vásárolnom! Ákos tanácsára a pánik helyett egy koncepciót dolgozunk ki; elindulunk a kocsinyom mentén a sárban, az biztos, hogy visz valahová, ha más nem, le a faluba, Balánbányába. Zozó már iszonyatos kész lehet szegény, már fent az öcsém-tetői eltévedés előtt is nagyon fáradt volt, aztán meg mindig csak leült egy kőre, amíg mi a jelzést kerestük. Most meg… Lehet, hogy még 4-5km is caplatnunk kell, lefelé a sárban, ha nem találjuk meg a menedékházat. Ugrálunk jobbra-balra az út két szélére, hogy kevésbé legyünk sarasak, de reménytelen, bokáig csupa sár leszek. Viola talán megússza a bakancsban, a botokkal. Most milyen jó lenne a botokra az elhagyott tányér. De leszedtem még a másikról is a párját. Vajon fogok kapni rá otthon tányérokat külön?! Kit érdekelnek most a túrabotjaim, felőlem el is törhetnek, csak találjuk meg a menedékházat!!! Ó, ez nem lehet igaz, itt vagyunk valahol a közelében, és nincs meg! Meleg, száraz szobára vágyom, ágyra, menedékre. És lehet, hogy egészen a faluig kell caplatnunk, amikor itt vagyunk valahol a menedékház közelében. Borzasztó tudat… Ó, csak találjuk meg, találjuk meg! Itt kell lennie valahol! Hopp, egy kék kereszt jelzés! Nézzük csak a térképet! Közel, s távol nincs kék kereszt sehol, csak piros háromszög, kék vonal, és piros vonal. Mindegy, ez valamit jelent, az iránya is jobb, mint ennek a saras útnak volt, amin eddig jöttünk, ráadásul felfelé megy, ami megint bíztató, mert már igen csak lejjebb jöttünk a nyereg óta. Alig teszünk meg pár száz métert, amikor egy piros jelzést találunk, nyíllal! Na, ez meg mi?! Újra elővesszük a térképet, és a tájolót Ákossal. Feltételezek egy helyet rajta, ahol vagyunk, nem messze a háztól, de nem merek bízni benne, mert ma már egyszer becsapott ez a borzasztó méretarányú, és alapszintközű térkép. Csak remélem, hogy ott vagyunk, ahol hiszem. Egy meredek mezőn mászunk felfelé, biciklikeréknyomot látok.
Jobbra-balra fák, de itt középen van egy sáv, talán 100m lehet, ahol csak mező. Magyarul egy sípályaszerű valamin mászunk felfelé. Nagyon bizakodó vagyok, de a csalódástól való félelem is felerősödik bennem. Pedig pontosan stimmel a terep a térképpel! Csak legyen fent a ház!!! És ekkor idegen nevetést hallunk odafentről! Igen!!! Megmenekültünk! Megvan a ház, itt vagyunk! Legalábbis itt van egy ház, egy faház, és emberek a közelében, sokan. A tornácon megkérdezek egy nőt, nem tud magyarul, kérdezem angolul, igen, válaszol, ez az Egyeskői menedékház! Előkerül a ház ura, aki kijelenti, hogy teltház van. Én teljesen kész vagyok, nekünk muszáj itt aludnunk, ezt hamar látja ő is, bemegy egy szomszéd ajtón, majd egy perc múlva visszajön. Van hely, de csak egy 3 fős emelet ágy tetején, ahol elférünk öten keresztbe. Igaz, ha esik kint, pont ránk csöpög, mert ezen a részen lyukas a tető. Nem baj, legalább részleges tető legyen a fejünk felett, az is több, mint a semmi! Megköszönjük szépen az intézkedést, és becuccolunk szépen lassan megilletődve. A menedékház lakói midenféle népek, javarészt magyarul beszélők, de valahogy nem hiszem, hogy mindenki erdélyi lenne. Már félig részegek, tivornyáznak. Egyesek csak csendben félrehúzódnak párokban. Hátul van kályha is, kiteregetek ezt-azt, cipőt, zoknit, kesztyűt, gatyát. Odakint van egy terasz rögtön az ajtó mellett, ott kint főzünk Ákossal egy gyors lélekmelegítőt. A ház egyébként sokkal lepukkantabb, mint vártam, az ajtónkat csak egy szög tartja a helyén, és félig el van rohadva. Bent sem jobb a helyzet, ugye említettem már a lyukas tetőt, az ágyak pedig emeletes ágyak, legtöbbjük fatörzsekből összerakott, de van vaságy is. A mi matracaink alatt pont nagy mulatás megy, kártya-, és fingóparti, részegek… De legalább adtak vizet, nem kell elmenni a forrásig, ami az se tudom hol van. Nagyon nem vágyom ki, a háztól távol ebben a ködben újra. Zozesz a földön alszik, Balázs, Ákos, Viola, és én az ágyon. Befészkelődünk felülre, szűk, kényelmetlen, vizes a hálózsákom. Mégis kellemes bizsergés járja át a lábam, egész nap hidegben volt, most jó neki a meleg hálózsákban. Az előbb persze még olyan volt, mintha ezer tűvel szurkálnák, mert egész nap vízben is volt, a csuromvizes cipőben teljesen szétázott. Az előbb kint a teraszon bekentem valami krémmel, amit találtam magamnál. Most érzem csak, milyen iszonyatosan megviselte a vállam a táskahordás. Odalent még mindig megy a fingóverseny, hál’ isten csak hangukkal emulálják, mert szag nem jön. Mindezek ellenére nagyon hamar elalszom.
Viola lassan tud csak haladni lefelé, újra lassan haladunk, de legalább vígasztal a tudat, hogy mindjárt ott vagyunk. Lent a nyereg túloldala már az Egyeskő sziklája, ami mögött pedig már ott van a menedékház. Nagy nehezen leereszkedtünk, mire a nyeregbe értünk, már tök sötét volt. Ahogy jöttünk az erdőben lefelé, gyerekek hangját hallottuk a távolból, a Székely himnuszt énekelték. Nem vagyunk már messze! Ám ekkor jött csak a fekete leves! A nyeregben szintén hatalmas köd volt, és immár kukk sötét is. Lámpáink ugyan voltak, de azokkal sem láttunk messzebb 10 méternél. Egy-két jelzést még megtalálunk a nyereg után, de aztán semmi. A térképről lehetetlen bármit is leolvasni, ahhoz nem elég részletgazdag. Van egy fotó a szélén, ami az Egyeskőt ábrázolja, egy nagy sziklatorony, aljában a menedékházzal. Ez van a szikla DNY-i oldalán, a nyereg pedig a keletin. Mi pedig valahol a kettő között, benne a ködben – a pácban! Nem igaz, hogy itt vagyunk a közelében, és nem találjuk meg! Kiabálok, de semmi válasz… Valamerre el kell indulnunk. Hosszan tanakodunk, sokat nézzük a térképet, a tájolót, de hiába, lehetetlen kitalálni belőle, merre lehet a ház. Istenem, ha világos lenne, és nem lenne köd, csak egyszerűen felnéznék az égre, meglátnám a sziklát, és elindulnék a helyes irányba. Most viszont még arra is figyelni kell, hogy el ne hagyjuk egymást ebben a sűrű ködben… Nem hogy még helyes irány… Elindulunk arra, amerre úgy véljük, hogy talán az a jó irány, de egy idő után túlságosan lejt. Autókerék nyomokat látunk. Visszamegyünk a nyereg felé, ahol az utolsó jelzést láttuk. Én is előtúrok kis fejlámpákat, és hozzá AAA-s elemeket. Túl kicsik a lámpába, kontakthibásak, az egyik még használható, de a másik így nem működik. A fenébe, még ez is, kellett nekem 100 Forintos boltban elemet vásárolnom! Ákos tanácsára a pánik helyett egy koncepciót dolgozunk ki; elindulunk a kocsinyom mentén a sárban, az biztos, hogy visz valahová, ha más nem, le a faluba, Balánbányába. Zozó már iszonyatos kész lehet szegény, már fent az öcsém-tetői eltévedés előtt is nagyon fáradt volt, aztán meg mindig csak leült egy kőre, amíg mi a jelzést kerestük. Most meg… Lehet, hogy még 4-5km is caplatnunk kell, lefelé a sárban, ha nem találjuk meg a menedékházat. Ugrálunk jobbra-balra az út két szélére, hogy kevésbé legyünk sarasak, de reménytelen, bokáig csupa sár leszek. Viola talán megússza a bakancsban, a botokkal. Most milyen jó lenne a botokra az elhagyott tányér. De leszedtem még a másikról is a párját. Vajon fogok kapni rá otthon tányérokat külön?! Kit érdekelnek most a túrabotjaim, felőlem el is törhetnek, csak találjuk meg a menedékházat!!! Ó, ez nem lehet igaz, itt vagyunk valahol a közelében, és nincs meg! Meleg, száraz szobára vágyom, ágyra, menedékre. És lehet, hogy egészen a faluig kell caplatnunk, amikor itt vagyunk valahol a menedékház közelében. Borzasztó tudat… Ó, csak találjuk meg, találjuk meg! Itt kell lennie valahol! Hopp, egy kék kereszt jelzés! Nézzük csak a térképet! Közel, s távol nincs kék kereszt sehol, csak piros háromszög, kék vonal, és piros vonal. Mindegy, ez valamit jelent, az iránya is jobb, mint ennek a saras útnak volt, amin eddig jöttünk, ráadásul felfelé megy, ami megint bíztató, mert már igen csak lejjebb jöttünk a nyereg óta. Alig teszünk meg pár száz métert, amikor egy piros jelzést találunk, nyíllal! Na, ez meg mi?! Újra elővesszük a térképet, és a tájolót Ákossal. Feltételezek egy helyet rajta, ahol vagyunk, nem messze a háztól, de nem merek bízni benne, mert ma már egyszer becsapott ez a borzasztó méretarányú, és alapszintközű térkép. Csak remélem, hogy ott vagyunk, ahol hiszem. Egy meredek mezőn mászunk felfelé, biciklikeréknyomot látok.
Jobbra-balra fák, de itt középen van egy sáv, talán 100m lehet, ahol csak mező. Magyarul egy sípályaszerű valamin mászunk felfelé. Nagyon bizakodó vagyok, de a csalódástól való félelem is felerősödik bennem. Pedig pontosan stimmel a terep a térképpel! Csak legyen fent a ház!!! És ekkor idegen nevetést hallunk odafentről! Igen!!! Megmenekültünk! Megvan a ház, itt vagyunk! Legalábbis itt van egy ház, egy faház, és emberek a közelében, sokan. A tornácon megkérdezek egy nőt, nem tud magyarul, kérdezem angolul, igen, válaszol, ez az Egyeskői menedékház! Előkerül a ház ura, aki kijelenti, hogy teltház van. Én teljesen kész vagyok, nekünk muszáj itt aludnunk, ezt hamar látja ő is, bemegy egy szomszéd ajtón, majd egy perc múlva visszajön. Van hely, de csak egy 3 fős emelet ágy tetején, ahol elférünk öten keresztbe. Igaz, ha esik kint, pont ránk csöpög, mert ezen a részen lyukas a tető. Nem baj, legalább részleges tető legyen a fejünk felett, az is több, mint a semmi! Megköszönjük szépen az intézkedést, és becuccolunk szépen lassan megilletődve. A menedékház lakói midenféle népek, javarészt magyarul beszélők, de valahogy nem hiszem, hogy mindenki erdélyi lenne. Már félig részegek, tivornyáznak. Egyesek csak csendben félrehúzódnak párokban. Hátul van kályha is, kiteregetek ezt-azt, cipőt, zoknit, kesztyűt, gatyát. Odakint van egy terasz rögtön az ajtó mellett, ott kint főzünk Ákossal egy gyors lélekmelegítőt. A ház egyébként sokkal lepukkantabb, mint vártam, az ajtónkat csak egy szög tartja a helyén, és félig el van rohadva. Bent sem jobb a helyzet, ugye említettem már a lyukas tetőt, az ágyak pedig emeletes ágyak, legtöbbjük fatörzsekből összerakott, de van vaságy is. A mi matracaink alatt pont nagy mulatás megy, kártya-, és fingóparti, részegek… De legalább adtak vizet, nem kell elmenni a forrásig, ami az se tudom hol van. Nagyon nem vágyom ki, a háztól távol ebben a ködben újra. Zozesz a földön alszik, Balázs, Ákos, Viola, és én az ágyon. Befészkelődünk felülre, szűk, kényelmetlen, vizes a hálózsákom. Mégis kellemes bizsergés járja át a lábam, egész nap hidegben volt, most jó neki a meleg hálózsákban. Az előbb persze még olyan volt, mintha ezer tűvel szurkálnák, mert egész nap vízben is volt, a csuromvizes cipőben teljesen szétázott. Az előbb kint a teraszon bekentem valami krémmel, amit találtam magamnál. Most érzem csak, milyen iszonyatosan megviselte a vállam a táskahordás. Odalent még mindig megy a fingóverseny, hál’ isten csak hangukkal emulálják, mert szag nem jön. Mindezek ellenére nagyon hamar elalszom.
Második nap – Egyeskőtől a Gyilkostóig
Reggel már világos van, mikor felébredek, nincs már mellettem senki az emeletes ágyon. Lemászom, kimegyek, a többiek kint vannak a teraszon. Én is kirámolók, nehéz összeszednem magam, és a gondolataim. Főzni is nehéz, még szét vagyok csúszva. Hoppá, itt az Egyeskő felettünk. Ma is köd van, de most már látszik a szikla teteje is, pár száz méterre ellátni, meg itt-ott lefelé a völgybe is. Szemben az Egyeskővel, a ház túloldalán van egy kisebb, pár méter magas szikla, ki lehet mászni rá, innen készítették a képet ami a térképen van. Ezt én is ki fogom próbálni. Most éppen egy sereg kislány foglalja el, újra felcsendül a Székely himnusz. Biztosan tegnap este is innen énekelték. Kezdek feléledni. A budi jobbra hátul van, pont ahogy elképzeltem, egy tipikus budi, egy etalon budi, elmehetne a mesékbe, mondjuk a Shrekbe. Fenyőfák alatt a domboldalban a ház mögött. Van itt egy fél focilabda formájú bunker is, állítólag ez a menedék télen, amikor a ház zárva van. Felmászom az időközben felszabadult sziklára, és csodás fényképeket készítek a házról és az Egyeskőről. Már csak úgy lehetne tökéletesebb, ha a háttér nem szürke felhő lenne, hanem kristálytiszta, kék ég. Na de ne legyünk telhetetlenek! 
Örüljünk, hogy nem esik, és nincs rosszabb idő, mint tegnap. Kedvet kapok felmászni az Egyeskőre, mondom a többieknek, hogy megpróbálom, elvileg a másik oldalról egészen fel lehet mászni a tetejére. A mászásból aztán csak megkerülés lesz, az a túloldali rész is elég masszív, meredek, hosszú, és nem veszélytelen, úgyhogy már csak azért is kihagyom, hogy ne várakoztassam meg vele a többieket. Meg hogy legyen miért visszajönni erre az eszméletlen helyre. Megtalálom a tegnapi nyerget is, kb. 300m-re volt a háztól, az utolsó jelzésnél jobbra kellett volna továbbjönnünk szintben, apró csapások valamelyikén az erdőben. Pont ahogy az érzékeim mondták tegnap este. Csakhogy addigra egyszer már csúnyán becsaptak, és szóba sem akartam állni velük, nehogy újabb cigányútra vigyem a holtfáradt cimboráimat a veszedelmes ködbe. Most is köd van, de nem akkora, na és persze sötét
sincs.
Valahogy így százszorta barátságosabb, sőt, egyenesen csodaszép. Meg is állok, és csak csodálom egy percig, majd készítek 2-3 panorámaképet a környékről. Felismerek egy jellegzetes alakú fát tegnap estéről. Úristen, mennyi minden történt már velünk, pedig még csak félúton vagyunk. Micsoda kaland volt ez a tegnapi, a végén ezzel a keresgéléssel. Ezt, biztos, hogy nem felejtjük el jódarabig.
sincs.
Valahogy így százszorta barátságosabb, sőt, egyenesen csodaszép. Meg is állok, és csak csodálom egy percig, majd készítek 2-3 panorámaképet a környékről. Felismerek egy jellegzetes alakú fát tegnap estéről. Úristen, mennyi minden történt már velünk, pedig még csak félúton vagyunk. Micsoda kaland volt ez a tegnapi, a végén ezzel a keresgéléssel. Ezt, biztos, hogy nem felejtjük el jódarabig.Befejezem a kört az Egyeskő körül, és visszatérek a barátaimhoz. Megkeresem a házigazdánkat, hogy kifizessem a szállásunkat. Azt mondja, 15 Lej lesz! Oké, ötször 15 az annyi, mint 75! Nem, 15 összesen, ötötökre! Micsoda?! Ennyi, 3 Lej fejenként… Hát ez szép, tényleg szerény volt a szállás, de ennyire?! Ennyire! :) Persze adtam Neki 20-at, a maradék 5-ért cserébe kaptam jó tanácsokat a mai útvonalunkra. Az eredeti tervnek – hogy továbbmegyünk a piroson, majd áttérünk a kékre a Gyilkos kilátója felé – nem sok értelme van ilyen ködben, hanem inkább menjünk le hamarjában a műútra a kéken a Fehér-mező után, onnan már egyenesben leszünk. A tudat, hogy 10 km múlva műúton lehetünk, meggyőz minket, ellentétben a ködös gerinccel, ahol újfent eltévedhetünk, hallgatunk János tanácsára. Összepakolunk, és újra útra kelünk. Rögtön a forrásnál megállunk vizet tankolni, gyönyörű kis fenyves-ligetes részen visz itt át az út, nincsenek most hatalmas távlatok, nagy kilátás, de mégis ez a kis részt itt valahogy csudaszép. 
A Kurmatura-nyak után felfelé következik, mászunk felfelé a Nagy-hagymásra! Úgy 150m-el feljebb egy laposabb részen rögtön el is veszítjük a szeretett piros jelzésünket, botorkálunk kicsit, majd továbbmegyünk a gerincen. Csak bátrabbnak kellett volna lennünk 3-400m után újra előkerül a piros jel a köveken. Hiába, a tegnapi nap betett nekünk! :) Erdő és mező, mező és erdő, jobb láb – bal láb, jobb, bal… Újra úton. Imádok túrázni! Minden megpróbáltatása, és nehézsége ellenére, minden megpróbáltatásáért, és nehézségéért. És persze szépségéért. Utólag aztán már a nehézségek is megszépülnek. Újra egy jellegtelenebb, lapos, ligetes részre érünk ki, hála az égnek, sok száz méterre ellátni, így most újra kicsit bátrabban megtippelem, hogy már a Bárány-nyak nevű 1535m magas nyeregben vagyunk. Jelzést nem látunk, ezért elindulunk arra, amerre a tájoló mondja nekünk, és igen, bejön a dolog, érkezik a völgy, ami a térképen is szerepel, és megvan a piros is a köveken! Jó úton vagyunk, a völgy aljában ott lesz a Fehér-mező a kalyibáival, és a Kübü-forrással. Ez a völgy pedig egyszerűen fenomenális! Érintetlen, vad, csodálatos! Nem látni rajta ember nyomát. Itt csak a természet van, csak a fenyvesek, csak a vízmosta árkok, a fű, a tehénszar, és a sziklák! Na jó, nem áradozom ennyit… 
Leérünk a Fehér-mezőre, kalyibák jobbra, pont ahogy a térképen. Már látjuk is a forrás környékét, ott fogunk tábort verni, és egy jó nagyot lakomázni. Találunk egy kis sziklás dombot keresztel a tetején, ez lesz az ebédlőasztalunk! Itt aztán előkerült minden jó, megtudtuk Zozesz miért volt annyira ki tegnap. Hát mert 3 sört cipelt fel a hegyre, és egy 7dl-es Becherovkát, az eredeti üvegben, nem laposban! Na ezt aztán most mind csapra vertük, fogyott is rendesen a kenőmájas-sajtos-kolbászos kenyér mellé. Jött is belém a hangulat, aminek ilyenkor, ilyen meseszép tájon barangolva, a barátnőm, és a barátaim között törvényszerűen jönnie is kellett, pláne, ha rásegít az ember egy kis szesszel. Azt hiszem az alkoholnak szokás szinten már csak érzelem felerősítő hatása van, na ez most nálam bekövetkezett, csak nem szorzó szerűen, hanem inkább a hatványra emelte a kedvemet az a kis Becher meg söröcske. Időközben azt is megtudtuk, hogy egy kisfiú sírján ebédelünk, vagy inkább csak keresztjén, ami persze így is elég morbid, de azért nem csinálunk belőle ügyet, nem látta senki, nem fájt senkinek, és nem direkt csináltuk.
A Kurmatura-nyak után felfelé következik, mászunk felfelé a Nagy-hagymásra! Úgy 150m-el feljebb egy laposabb részen rögtön el is veszítjük a szeretett piros jelzésünket, botorkálunk kicsit, majd továbbmegyünk a gerincen. Csak bátrabbnak kellett volna lennünk 3-400m után újra előkerül a piros jel a köveken. Hiába, a tegnapi nap betett nekünk! :) Erdő és mező, mező és erdő, jobb láb – bal láb, jobb, bal… Újra úton. Imádok túrázni! Minden megpróbáltatása, és nehézsége ellenére, minden megpróbáltatásáért, és nehézségéért. És persze szépségéért. Utólag aztán már a nehézségek is megszépülnek. Újra egy jellegtelenebb, lapos, ligetes részre érünk ki, hála az égnek, sok száz méterre ellátni, így most újra kicsit bátrabban megtippelem, hogy már a Bárány-nyak nevű 1535m magas nyeregben vagyunk. Jelzést nem látunk, ezért elindulunk arra, amerre a tájoló mondja nekünk, és igen, bejön a dolog, érkezik a völgy, ami a térképen is szerepel, és megvan a piros is a köveken! Jó úton vagyunk, a völgy aljában ott lesz a Fehér-mező a kalyibáival, és a Kübü-forrással. Ez a völgy pedig egyszerűen fenomenális! Érintetlen, vad, csodálatos! Nem látni rajta ember nyomát. Itt csak a természet van, csak a fenyvesek, csak a vízmosta árkok, a fű, a tehénszar, és a sziklák! Na jó, nem áradozom ennyit… Leérünk a Fehér-mezőre, kalyibák jobbra, pont ahogy a térképen. Már látjuk is a forrás környékét, ott fogunk tábort verni, és egy jó nagyot lakomázni. Találunk egy kis sziklás dombot keresztel a tetején, ez lesz az ebédlőasztalunk! Itt aztán előkerült minden jó, megtudtuk Zozesz miért volt annyira ki tegnap. Hát mert 3 sört cipelt fel a hegyre, és egy 7dl-es Becherovkát, az eredeti üvegben, nem laposban! Na ezt aztán most mind csapra vertük, fogyott is rendesen a kenőmájas-sajtos-kolbászos kenyér mellé. Jött is belém a hangulat, aminek ilyenkor, ilyen meseszép tájon barangolva, a barátnőm, és a barátaim között törvényszerűen jönnie is kellett, pláne, ha rásegít az ember egy kis szesszel. Azt hiszem az alkoholnak szokás szinten már csak érzelem felerősítő hatása van, na ez most nálam bekövetkezett, csak nem szorzó szerűen, hanem inkább a hatványra emelte a kedvemet az a kis Becher meg söröcske. Időközben azt is megtudtuk, hogy egy kisfiú sírján ebédelünk, vagy inkább csak keresztjén, ami persze így is elég morbid, de azért nem csinálunk belőle ügyet, nem látta senki, nem fájt senkinek, és nem direkt csináltuk.
Továbbindulunk a Fehér-mezőn, megint csak érzésre, irányba, mert jelzést azt már egy ideje nem láttunk. De itt nem is nagyon tudjuk eltéveszteni a dolgot, jelenleg szétlátni az egész mező széltében, és hát amit lát az ember, az valami… valami amit már nem tudok leírni, mert rég kifogytam a jelzőkből, és nem akarom ismételni magam. Egy hatalmas legelő, körben dombokkal, fenyvessel, sziklákkal. Idelent pedig csak mező, mező, és egy-két itató tavacska. 
Az én lelkem meg tele boldogsággal… Micsoda hely! Nem győzöm készíteni a panorámaképeket. Fényképezés közben persze tudom, hogy ezt semmilyen fénykép nem fogja tudni visszaadni, ezért jól elraktározom idebent is. Úgy kell utánuk rohannom a többieknek, egészen lemaradtam tőlük. A mező után egy szép forrás következett, szemerkélő eső, és egy nagy-nagy útelágazkodás, ahol hamar meg is találtuk a mi utunkat, a kéket. Valahogy most már nem tudtam izgatni magam az eső miatt, éreztem, hogy hamarosan el fog állni. Mező jött, lovakkal, és meglepetésünkre emberekkel! Bár a lovak után az embereken már nem kellett volna meglepődni. Láttunk egy hatalmas villámcsapda kidőlt, kiégett tuskójú fát is, majd bevettük magunkat az erdőbe, a domboldalba. Ez az erdő már nem volt olyan, mint odalent, nem volt az a tiszta szép fenyves. Ahhoz már túl alacsony volt, belevágott az ember, traktorral járta az útjait. Kellemesebbre váltottuk a tempót, beszélgettünk. Leértünk a mező tetejéhez, itt már tehenek legeltek, és újra lombjukat hullatták a fák, itt-ott sárgával terítve a rétet maguk alatt. Volt, amelyik a tetején már teljesen lehullajtotta a lombját, de lent és középen még sárgállott. Na meg maga alatt nagy körben a gyep, nagyon jól nézett ki.
Az én lelkem meg tele boldogsággal… Micsoda hely! Nem győzöm készíteni a panorámaképeket. Fényképezés közben persze tudom, hogy ezt semmilyen fénykép nem fogja tudni visszaadni, ezért jól elraktározom idebent is. Úgy kell utánuk rohannom a többieknek, egészen lemaradtam tőlük. A mező után egy szép forrás következett, szemerkélő eső, és egy nagy-nagy útelágazkodás, ahol hamar meg is találtuk a mi utunkat, a kéket. Valahogy most már nem tudtam izgatni magam az eső miatt, éreztem, hogy hamarosan el fog állni. Mező jött, lovakkal, és meglepetésünkre emberekkel! Bár a lovak után az embereken már nem kellett volna meglepődni. Láttunk egy hatalmas villámcsapda kidőlt, kiégett tuskójú fát is, majd bevettük magunkat az erdőbe, a domboldalba. Ez az erdő már nem volt olyan, mint odalent, nem volt az a tiszta szép fenyves. Ahhoz már túl alacsony volt, belevágott az ember, traktorral járta az útjait. Kellemesebbre váltottuk a tempót, beszélgettünk. Leértünk a mező tetejéhez, itt már tehenek legeltek, és újra lombjukat hullatták a fák, itt-ott sárgával terítve a rétet maguk alatt. Volt, amelyik a tetején már teljesen lehullajtotta a lombját, de lent és középen még sárgállott. Na meg maga alatt nagy körben a gyep, nagyon jól nézett ki. Lent vagyunk a völgy aljában, itt a murvás út, 
Balázs és Zoli éppen gátat építenek a vízfolyásnak forgácsból, és figyelik, ahogyan a víz szépen-lassan szétmossa. Ezzel szórakoztatták magukat, amíg megvártak minket Violával. A völgy már csúnyább volt, a civilizáció valahogy nem jött be ezután a magasban töltött másfél nap után. Szépen lecsorogtunk az aszfaltozott útig, egy-két szebb vízesés, ami említésre méltó ezen a szakaszon. Az aszfalt mentén elsétáltunk a Gyilkostóig, ahol szállást kerestünk. Az első helyet kicsit drágáltuk, a második már olcsóbb volt, még megnéztünk pár helyet, aztán úgy döntöttünk, visszatérünk ide. Azt hiszem 60 Lej volt egy két ágyas szoba. A fiúk összehúzták magukat egy szobába, és mi is elfoglaltunk egyet Violával. Egy elég szűk szobát. A fürdőszoba részét nem nevezném szobának, inkább lyuknak, melegvíz hál’ isten volt, de a WC-re csak leülni lehetett a tetőtér miatt, és még ezt is csak úgy, hogy az arcod a mosdókagylóba lógott. Fürdés után főztem nyitott ablak mellett, aztán átmentünk a többiekhez dumálni egy kicsit. Először azt beszéltük, elmegyünk a közeli étterembe meginni pár sört, átbeszélni az elmúlt két nap kalandjait, de aztán a fáradtság miatt hamar leszavaztuk ezt. Ma se kellett nagyon altatgatni bennünket.
Balázs és Zoli éppen gátat építenek a vízfolyásnak forgácsból, és figyelik, ahogyan a víz szépen-lassan szétmossa. Ezzel szórakoztatták magukat, amíg megvártak minket Violával. A völgy már csúnyább volt, a civilizáció valahogy nem jött be ezután a magasban töltött másfél nap után. Szépen lecsorogtunk az aszfaltozott útig, egy-két szebb vízesés, ami említésre méltó ezen a szakaszon. Az aszfalt mentén elsétáltunk a Gyilkostóig, ahol szállást kerestünk. Az első helyet kicsit drágáltuk, a második már olcsóbb volt, még megnéztünk pár helyet, aztán úgy döntöttünk, visszatérünk ide. Azt hiszem 60 Lej volt egy két ágyas szoba. A fiúk összehúzták magukat egy szobába, és mi is elfoglaltunk egyet Violával. Egy elég szűk szobát. A fürdőszoba részét nem nevezném szobának, inkább lyuknak, melegvíz hál’ isten volt, de a WC-re csak leülni lehetett a tetőtér miatt, és még ezt is csak úgy, hogy az arcod a mosdókagylóba lógott. Fürdés után főztem nyitott ablak mellett, aztán átmentünk a többiekhez dumálni egy kicsit. Először azt beszéltük, elmegyünk a közeli étterembe meginni pár sört, átbeszélni az elmúlt két nap kalandjait, de aztán a fáradtság miatt hamar leszavaztuk ezt. Ma se kellett nagyon altatgatni bennünket.n="center">Harmadik nap – A Kis-Cohárd
Reggel gyönyörű kék égre, és szikrázó napsütésre ébredtünk. Lementünk szemben a boltba, és jól bevásároltunk. Ami kb. a 1,5-2,5l-es kiszerelés között kapható sörökben ki is merült, mivel még bőven volt otthonról hozottunk, és nem akartuk hazavinni. Ákosék átjöttek hozzánk reggelizni, amiből aztán az lett, hogy az egyik söröcskét rögtön jól meg is bontottuk, amit én nem is bántam most, pedig általában ellenezni szoktam a reggeli ivászatot, de most valahogy olyan jó kedvem volt, hogy nem érdekelt semmi. Tésztás levest főztünk, ami aztán olyan sűrű lett, hogy inkább tészta főzelék lett belőle. De ez nem baj, kell a szénhidrát. Reggeli után összepakoltunk, kifizettük a szállást, és útra keltünk. A Kis-Cohárdot vettük célba. Ez az a hegy, amit Észak felé látni a Gyilkóstótól, egy sziklafal az oldala, de hátulról kiválóan fel lehet kirándulni a tetejére, ahonnan állítólag belátni a Békás-szorosba is. Szóval ezt nem szabad kihagynunk! Valami turistaházat is jelöl a térkép útközben, ott majd letesszük a táskáinkat. Hát turistaházat azt nem találtuk, csak valami épülő szálloda helyét. Szóval a táskák maradtak a hátunkon. Irány fel a hegyre! A táj csodálatos, még mindig, különösen ezzel a szép kék háttérrel, sokkal szimpatikusabb, mint eddig bármelyik. A sziklafal aljában sétálunk, fenyők között egy rét szélén. Már innen is eszméletlen a kilátás, hát még milyen lesz odafentről. Innen jön a meredek rész, sziklás úton, de semmi vészes. Aztán ahogy felérünk a peremre, onnan már kövek sincsenek, csak fenyőerdő. Most már egyenesen a csúcs felé tartunk. Fentről tényleg pazar a kilátás, mondjuk a tavat pont nehézkes fényképezni, mert arról süt a Nap. 
De hol a Békás-szoros?! Menjünk csak egy kicsit el arrafelé. Ledobom a táskám, és rohanni kezdek a szoros felé, lassan előkerülnek a fenyők mögül az ismerős sziklaalakzatok, igen, ez az, csodálatos idefentről, micsoda panoráma! Lejjebb mászom egy köves gerincen, hogy jobban tudjak fényképezni. Egész elmélyedek a tájban, észre se veszem, hogy Ákos mögöttem van, ő is ideért. Kicsivel később a többiek is megjelennek, ámulnak ők is jó pár percig, megvitatjuk, hogy igazán vihették volna az utat a szoroson kívül is, majd visszamegyünk a táskákhoz. Előrekül némi keksz, és egy nagyobb palack söröcske, eltöltünk egy nagyon kellemes, napsütötte órát a csúcson remek hangulatban. Most mindenki vidám, mosolyog, és teljesen elégedett. Ha ezt tudtuk volna ott az első nap elején az esőben… De nem tudtuk! És ez így szép, és kerek. Lefelé nem csökkent az endorfinszint bennem, mikor újra a rétre értünk, ledobtam a táskám, és rohanni kezdtem. Nagyon jólesett átfutni a rét túloldalára, ahonnan aztán belefért az egész hegy a skacokkal együtt egy képbe. Micsoda képek lesznek! :) Imádok fényképezni, nagyon jó dolog elrakni tájakat, pillanatok kép formájában a jövőnek, a jövődnek, másoknak. Remek hangulatban folytatjuk az utat lefelé, én teljesen beteltem az egész kirándulással, elégedett vagyok, és boldog, gyönyörű helyeken jártunk, kalandos volt az utunk, minden várakozásomat beteljesítette ez a túra, sőt felül is múlta azokat.Lent a boltban újra bevásárolunk, ezúttal gondolunk az otthoniakra is. Még van 1-2 óránk, amíg megérkezik Székely Gábor a mikrobusszal. Leülünk a bolt előtti padokra, Ákos hoz mogyorót is, és egy nagyon jóízűt, és vidámat beszélgetünk. Ahogy eltelik az idő, felsétálunk a parkolóba, ahová megbeszéltük a találkát. Még nincs ott Gábor, mikor megérkezünk. Gyorsan elrohanunk Violával WC-re, 
hopp, ez még nem volt itt tavaly, mikor itt jártunk, azóta építettek egy modern WC-t, ahol alkudni is lehet, az amúgy is szerény használati díjból. De csak mert nem volt nálam más apró. Mire visszaérünk a többiekhez, már Gábor is ott van a szürke mikrobusszal. Még gyorsan futok egy kört, hogy legyen képem a hegyről, amit ma megmásztunk, a Kis-Cohárd a Gyilkostó partjáról, igen, ez is megvan.
hopp, ez még nem volt itt tavaly, mikor itt jártunk, azóta építettek egy modern WC-t, ahol alkudni is lehet, az amúgy is szerény használati díjból. De csak mert nem volt nálam más apró. Mire visszaérünk a többiekhez, már Gábor is ott van a szürke mikrobusszal. Még gyorsan futok egy kört, hogy legyen képem a hegyről, amit ma megmásztunk, a Kis-Cohárd a Gyilkostó partjáról, igen, ez is megvan.Hazafelé még megállunk a Pongrác-tető nevezetű hágóban (1255m), ahol épp sikerül készítenem néhány csodás naplemente előtti színvilágú képet. Biztos tudja, aki szeret fényképezni – valamivel naplemente előtt gyönyörű szép képeket tudunk készíteni abban a bizonyos fényben, ami úgy be tud tölteni mindent. Aztán Gyergyószentmiklósra lefelé menet Gábor még sok érdekeset mesélt, például, hogy régebben egy nap ötször is megjárta ezt az utat oda-vissza, amikor még fát szállított teherautóval. Persze ehhez nagyon korán fel kellett kelni, hajnalban. Na nem rendes hajnalban, hanem olyan igazi hajnalban, cigányhajnalban. Az mit jelent – kérdem – három órát? Hát, akörül! És ezt este 10-ig, majd másnap újra… Hát igen, most már azért könnyebb lehet, beérett a sok munka gyümölcse, ennél azért jóval kellemesebb lehet embereket fuvarozni szerte Európában, még akkor is, ha itteni munkásokról van szó, akiket Spanyolországba visz dolgozni.
Gyergyón is megyünk még egy kört, elmondja mi-micsoda, megmutatja a vasútállomást is, aztán kiszállunk egy étterem előtt nem messze a vasúttól. Búcsúzkodunk Tőle, fizetéskor nem fogad el borravalót, sőt, még kicsit le is kerekít az árból. A borravalóval nem is erőlködtünk, viszont biztos vagyok benne, hogy még igénybe fogjuk venni a szolgáltatásait. Mondta is, hogy elvisz minket szívesen bárhová, akár Bukarestbe is, itt van egy köpésre, 6 óra autóút. 6 óra?! Úristen… Az nekünk, magyarországi magyaroknak rengeteg! 
Mire mosolyog, hát igen, Neki Magyarország 4 óra keresztbe, Ártánd – Füzesabony, sutty, már át is hajtott rajta. Sajnos csak bent az étterembe jutott eszünkbe, hogy be kellett volna invitálni őt is vacsorára. Azt talán elfogadta volna, nem sértettük volna meg vele, és biztos vagyok benne, hogy szép történeteket hallgattunk volna tőle még. Na de majd legközelebb! Egy nagyon jóízűt vacsoráztunk, és söröztünk a vonat érkeztéig, a vonaton pedig rögtön megágyaztunk magunknak, és nyugovóra tértünk. TörökTibi-TörökTibi-TörökTibi… Csak ne mondaná folyton ezt a vonat! :) A határőr hajnalban ébresztett minket, majd még pár órát szunyókáltunk, reggel pedig elkérték az ágyneműinket, így az Alföldet már ülve, és beszélgetve szeltük át. A Keletibe 9:47-kor érkezünk. Most csak 10 órát utaztunk, az időzónaváltás most nekünk kedvezett, nem úgy, mint odafelé, amikor 1 órát vesztettünk vele. Romániában ugyanis 7 óra van, amikor nálunk még csak 6. De furcsa lesz holnap újralátni ezeket az arcokat a munkahelyen… Az egy hanyatt-homlok más világ, a kettő között 12 órányi vonatút van. Micsoda kaland volt!
Mire mosolyog, hát igen, Neki Magyarország 4 óra keresztbe, Ártánd – Füzesabony, sutty, már át is hajtott rajta. Sajnos csak bent az étterembe jutott eszünkbe, hogy be kellett volna invitálni őt is vacsorára. Azt talán elfogadta volna, nem sértettük volna meg vele, és biztos vagyok benne, hogy szép történeteket hallgattunk volna tőle még. Na de majd legközelebb! Egy nagyon jóízűt vacsoráztunk, és söröztünk a vonat érkeztéig, a vonaton pedig rögtön megágyaztunk magunknak, és nyugovóra tértünk. TörökTibi-TörökTibi-TörökTibi… Csak ne mondaná folyton ezt a vonat! :) A határőr hajnalban ébresztett minket, majd még pár órát szunyókáltunk, reggel pedig elkérték az ágyneműinket, így az Alföldet már ülve, és beszélgetve szeltük át. A Keletibe 9:47-kor érkezünk. Most csak 10 órát utaztunk, az időzónaváltás most nekünk kedvezett, nem úgy, mint odafelé, amikor 1 órát vesztettünk vele. Romániában ugyanis 7 óra van, amikor nálunk még csak 6. De furcsa lesz holnap újralátni ezeket az arcokat a munkahelyen… Az egy hanyatt-homlok más világ, a kettő között 12 órányi vonatút van. Micsoda kaland volt!
Címkék: élménybeszámoló, erdély, románia, túra, világjáró
2012. február 1-én olvastam el ezt a nagyon izgalmas túra történetet. Csodálatos az írás-technikád. Az első nap története olyan érdekfeszítő, hogy csak úgy habzsoltam a betűket. Még így olvasva is erősödött az adrenalin szintem.
Kötelezővé tenném számodra, hogy minél több útleírást írj. Szerintem még meg is tudnál élni belőle. Nagyon élvezetesen tudod szavakba foglalni élményeidet. Úgy gondolom, ez is egy talentum. Kamatoztatni kellene.
Csak így tovább!
Kati néni
Balanbanya nem falu, hanem varos. Bocsi, szulovaarosom.
DE gratula:)
Ja es ez a mi csapatunk oldala http://www.salvamontgheorgheni.ro itt is kaptok sok infot , ami fontos az orszagos hegyimentok telefoszama 0-salvamont , ez aszt jelenti ha te a sajat telefonodon benyomod ezeket a betuket akkor ez a szam kapod 0-725826668 , o-salvamont – ot konyebb megjegyezni mind a szamot , igy az orszagos kozpont kapcsol ,itt elmondod hogy milyen hegysegbe vagy es ok azt a hegyimento csapatpot kapcsolyak amelyik ahoz a zonahoz tartozik , betudnak merni kb , hogy hol vagy a jelado antennak utan igy jobb ha csak komoly esetekbe csengetitek ezt a szamot mert nagyok a birsagok ha valaki csak szorakozasbol othonrol probal riasztasokat adni :):), infoert vagy baleset eseten lehet hivni , ez a szam Romania teruleten barhol hivhato , vagy a 112 hivod es a hegyimentoket kered .
Szevasztok , gratula a turahoz, ha valakinek gondja van ,vagy infot szeretne e csodalatos tajrol akkor nyugottan irhat a hegyiacsok@gmail.com ra ,vagy a http://www.hegyiacsok.ro oldalon kap telo szamot is , kerhetitek a Dancuras hegyimento csapat segitseget , igy meglehet elozni az eltevedesi lehetoseget es a baleset veszelyeit csokkenteni , szivesen allunk minden hozzank ellatogato turista segitsegere igy elvarjuk ha valaki a Hagymas Hegysegbe turazik vegyen egy annyi faradsagot , hogy jelenkezzen be a hegymentoknel (ez nem kotelezo)de jo ha tudjuk hogy ki hilyen turara ment el (baleset vagy eltevedes eseten)konyebben tudunk segitteni mivel tudjuk az utvonalukat ( ez nem kerul senkinek penzbe) ha bejelenkezik . Kosz a megerteseteket. A BIZTONSAGOTOKA FONTOS EZERT VAGYUNK MI .
GRATULALOK
Huuuuh.. pontosan 10 éve 7-ed magammal jártunk erre 3 hét túrázáson. Gyergyószentmiklósról mentünk a Gyimesbe. Istenem milyen gyönyörű volt, ideje újra útra kelni. Ajánlom mindenkinek.
Az Egyes kőnél éppen le volt égve a menedékház. Jött a nagy vihar szinte kormom feket felhők rohantak felénk, s ami hitetlen de a felhők lecsapodtak előttünk a völgyre és mi megúsztuk vizözönt. Mi láttunk medvét is.. s sok volt a nagy medveölő pásztorkutya is, akiktől jobban kellett tartani mint a medvéktől.
Huh de irigyellek benneteket.
Köszönöm! Az elírást javítottam. Épp most olvasom Wass Alberttől A funtineli boszorkányt, az Istenszéke alatt játszódik :) Gondolkodom rajta, hogy nyáron valami hosszabbat kéne túrázni a környéken… Szép lehet. Mondjuk egy hét, sátorral, messze a fűrészgépektől :) Jó lenne…
nagyon jo leiras,grat,van kis eliras is pl:nem pogany teto, hanem pongrac teto,amugy nem sok mindenki vallalja be ezt a turat, ilymodon.ajanlatosabb viszont valahol megszallni, es mindennapra betenni egy turat ,amelyet reggeltol estig vegig lehet jarni.ilyen egynapos tura pl:csalho,likas,vitt havas sziklaja, sugo barlang,piricske-teto,lapos-teto.ha rovid a szabi, akkor is rengeteg tajat vegig lehet jarni, de akkor szukseges min. egy lada niva, amelyel siman ellehet jutni a legtobb hegy labahoz es onnan lehet turazni,ilyen pl. a kelemen havasok. ahol a pietrosun kivul nagyon szep az istenszeke,a tizenket apostol sziklai.az idopont sem elhanyagolhato,inkabb julius masodik feletol erdemes errefele turazni,mert ilyenkor nyilik a havasszepe, a havasigyopar stb.
felhőőők felett a nap. széép
Remek élménybeszámló! Nagyon irigyeltelek Titeket amíg olvastam, de azért közben rájöttem én is átéltem egypár ilyen túrát és még szeretnék nagyon sokat! Ha tehetem Erdélyországba megyek kirándulni. Tengerpart az Adrián??? Ugyanmár! A hegyek, a fenyvesek, a mezők illata… az az igazi!
A feltöltődés, a teljes kikapcsolódás, az izgalmak, a kiszámíthatatlan időjársá: KALAND! Kéretik még sok-sok ilyen leírást! :-) (kedvet kaptam ehhez a Gyimes-Gyilkos túrához)
Gps: ellene vagyok. Volt amikor használtam, de igazán pont azt a kalandot veszi el az embertől, amikor rá van kényszerülve, hogy az agyát használja, és igenis olvasson térképen, tudjon tájékozódni a csillagokból, iránytűvel, tájolóval. Maximum vésztartaléknak jó, de ahhoz meg drága.
Nagyon orulok hogy ennyire tetszett ez a taly es nagyon szuper a leiras es a sok foto. Igerem hogy, a kovetkezo Gyergyo medence koruli turatokon en is reszt veszek, mert en is imadok baragolni, turazni csak ido es tarsasag hinyban szenvedek.
Gross: Ez a Kelemen-havasok is szép lehetett, ahogy elnézem, Nektek jobb időtök volt :) Ha lesz időd, tényleg írd le az élményeket, tök jó később visszaolvasni! …és megoszthatod a nagyvilág felé is, akár itt az outdoor blogon!
ETP: még nem hallottam róla, de tényleg nagyon jól jött volna. Ha mondjuk meg lettek volna a menedékház koordinátái, és van nálunk GPS, könnyedén odatalálunk… Mondjuk az is igaz, hogy akkor elmaradnak az izgalmak :) Majd talán egyszer beruházok egy GPS készülékre, de addig marad a jó öreg térkép-tájoló páros, annak is megvan a maga szépsége – mondom ezt így utólag, hogy meglett végül az a bizonyos egyeskői menedékház! :)
..és végül köszi a reakciókat, nagyon örülök, hogy tetszett a beszámoló, és hogy még hasznosnak is találjátok!
Vagányak vagytok, kösz az élménybeszámolót, klassz és jó ötleteket adsz másoknak.
Tetszett a leírás. Sajnos én nem hiszem hogy el tudok menni egy ilyen túrára. Pedig jó lenne.
Hallottál már erről?
http://www.etp.hu
Kell hozzá egy térképes kézi gps is persze. És ezzel is el lehet tévedni, de kisebb a valószínűsége.
Nagyon jók a képek és a beszámoló is hiteles ! Csak gratulálni tudok !! Remélem legközelebb én is eljutok egy ilyen túrára..
wow! micsoda tájak! szuper!!! egyszer eljutok én is oda, remélem:))
jó beszámoló… mi idén nyáron a Kelemen-havasokban voltunk, Nagy Pietrosz túrán
flickr.com/photos/lbela76/sets/72157601806636711/
talán majd szövegben is, ha lesz rá időm :)