Terepfutó Világbajnokság

La 11ème Merrell Sky Race
2nd IAU World Trail Challenge

Azt hiszem nagy hiba lenne csak a versenyre korlátozni az élménybeszámolót, tekintve hogy a megelőző napok eseményei is igen fontos részét képezték a mentális felkészülésnek.
Csütörtökön valamivel este 6 után vágtunk neki a nem éppen rövid útnak Ispi, Zoli (a sofőrök és segítők legjobbika) anyukám, apukám és jómagam. Köszönhetően az Ultrabalaton óta hordozott és azóta csak tovább fokozott alváshiánynak, a magyar határtól a francia határig egy cappuccinot (a mélyebb alvás elősegítése érdekében muszáj volt) kivéve semmire nem emlékszem. Reggel 7-kor érkeztünk meg Monétier városkába, a számunkra kiszemelt szállodába.  Egy kiadósnak nem mondható reggeli után, mivel frissek és kipihentek voltunk, célba vettük a versenyközpontot. Hát még igen berendezés alatti állapotában volt minden, így némi türelemre kértek bennünket, melynek jutalmaként végül megkaptuk az Hongrie csapatnak összeállított információs dossziét. Áttanulmányozva rögvest szembesültünk az első problémával: nemzeti mez viselete kötelező a nyitó- és záróünnepségen. Gyors telefon haza, hátha… A csapat egy része már Mariborban, a másik meg nem veszi fel a telefont.  Gyors újratervezés: a frissítő állomások megtekintésébe beiktatjuk a brianconi pólókeresést. Irány a Galibier, az első csúcs, az első frissítővel. Már autóval is elborzasztó volt, nem is igen akartuk végiggondolni Ispivel, hogy gyalogszerrel milyen lesz. A turistaháztól (itt volt a frissítőpont) kocsival mentünk a csúcsig, így nem láthattuk a vízszintes sziklafalat, amit vasárnap mind az összes érzékszervünkkel megtapasztalhattunk.  A csúcson a dermesztő szélben kis télidéző hógolyózást produkáltunk, majd az útjelző rózsaszín pöttyöket felfedezve, letekintettünk a mélybe, az egy nyomsávos, sziklás ereszkedésre.  A következő két frissítőpont előtt kifejezetten jól esett a kis brianconi kitérő. Rendkívül kedves, szívélyes, segítőkész franciák, gyors címer és betűforma keresés, kisméretű póló nincs, fehérből pedig csak 4 db, de legalább másfél óra múlva kész. Ez alatt irány Nevache a 2. és 3. frissítők közös támadáspontja. Hát nem a szomszédban van, de tán valahogy belepaszírozható az időbe mindkét pont. Az eredményes nap zárása pizzával és roséval.
Mivel a technikai értekezletre a kiírás szerint csak egy fő mehet, a megnyitó pedig du. 5-kor kezdődik, én pedig soha nem futok egy hétig a verseny előtt, Ispi marad Monétier-ben, fut, technikai értekezik, fogadja a többieket, mi pedig brianconi kirándulunk. A vár után még a telefericet is kipróbáltuk, megmásztuk a Prorel (2566 m) csúcsát, üzentünk a brianconi Notre Dame vendégkönyve által az utókornak.  Mire visszaértünk a szállásra Carlossal, Gergővel, Balázzsal kiegészülve a fiúk kiokítódtak a technikai ismeretekből. Csodásak voltunk a hófehér egyen pólónkban, de Ildi még mindig hiányzott. Az ünnepségre végül sikerült teljes létszámban pózolni a sajtónak.  Mivel  a hivatalos tészta partyhoz a szokásos sorban állás társult, a kajajegyeinket a szülőim nyerték meg, ezalatt én nyugodtam bepakolhattam, készülhettem a holnapra. Ja igen, a szövetség Ildivel küldte ki a versenyzős mezeinket, igazi pályaversenyző mezek: használt női top, kis zöld bugyival (más után felvenni az alsóneműt… tiszta, száraz érzés), fiúknak atléta, kifejezetten hátizsákos strapát bíró masszív anyagból.
Az órát hajnali 3-ra állítottam be, de első körben már 1-kor kidobott az ágy. „Kellemes” szembesülés, hogy a női ciklusok megbízhatatlanok, és a legfájdalmasabb megjelenésük kifejezetten a fontos versenyek napjára időzíthető. Mivel felmértem, hogy segédeszköz nincs, a folyamat vissza nem fordítható, gyorsan visszamásztam az ágyba, és még 2 és fél óra alvást szavaztam magamnak. A felkelést követően néma lányrobotként tettem a dolgom, és még az sem dobott fel, hogy a vártnál kellemesebb volt a hajnali hőmérséklet. A rajtban több száz szuperszerkós futó és jó nagy káosz fogadott bennünket. Végül csak sikerült ellenőrizni és az első sorokba elkülöníteni a vb indulóit, hogy majd a start ellövése előtt 5 perccel rájuk engedjék a teljes mezőnyt. Tülekedés, agyament tempó, nagy esések az első pár száz méteres aszfaltút mesterséges bukkanóin, majd irány az erdei szakasz, ahol a hajnali sötétségben csak egy-két fejlámpa fényére és a szerencsére hagyatkozhattunk. A hajnali időpont ellenére több helyen is lelkes szurkolók buzdították a mezőnyt. Az első 10 km szerintem a leghosszabb egyhuzamban futható távja az útvonalnak. Mivel az első szakasz 1179 m szintet tartalmaz, gyakorlatilag a maradék 10 km-en szedtük fel kb. 1000 szintet. Váltogatva másztam, futottam a Galibier-re, szerencsére még élénkek voltak a pénteki élmények, így elfutásról szó sem lehetett. Zoli felvitte anyuéket a frissítőpontra, de szegényeim még meg sem szokták a klímát, már ott voltam. (A tervezettnél egy órával hamarabb, pedig elfutásról szó nem volt, egyszerűen a rossz szintrajz miatt ennyire elszámoltuk.) Gyors evés-ivás és irány függőleges mászásban a csúcs, mosolygós fotó, majd az átok ereszkedés az egy nyomsávos kavicsban, aztán füves, végül kiszélesedő dózerút. Zsebrambó üzemmódra kapcsolok, és élvezem ahogy átszáguldok a férfisporttársakon, egészen addig, míg egy rossz mozdulattal, arccal végigszántom az utat. Percekig mozdulni sem bírok, a franciák nagyon segítőkészek három mögöttem futó megáll, segíteni próbál, én moccanni sem bírok, érzem vérzik a szám, látom lezúzva mindkét térdem. Átfut az agyamon, hogy kész ennyi volt, aztán meg hogy a mellkasomom a Hungary felirat és miért is vagyok itt. Letekerem a csuklómról a nemzeti szalagot elszorítom a vért, várok míg alább hagy a vérzés, ráhúzom a nadrágot, hogy óvja a portól a sebet, felfogja a vért, és irány. Mese nincs, menni kell. Próbálom visszagyűjteni a lejtőn elhagyott sporttársakat, mindenkinek van egy-egy kedves szava. Mire a lejtő aljára érünk (La Charmette 27 km 1758 m) hozzászokok az óvatos lépésekhez. A síkon viszont futni kell, szerencse csak 1-2 km és indul a mászás. Most ugyan nem megyünk olyan magasra, de jóval kisebb távon szedjük fel a szintet a Col des Rochilles-ig (35 km, 2496 m). Mindenki ütemesen sétál, a nap kezd egyre melegebben tűzni, a következő frissítő majd a csúcs után, 4 km ereszkedést követően. De micsoda ereszkedés, a vége már a 39. km, két hatalmas feladat kipipálva, újra Zsebrambó üzemmódra kapcsolok és gyűjtöm be az ellenfeleket. Itt már lányokat is, nem akármilyeneket, ha ilyen elöl mennek. A frissítőpont egy óriási büfé, azt sem tudom mit tömjek magamba, kár hogy sonkában, sajtban futás közben nem igazán vagyok jó. Így marad a jól bevált narancs, meg a tavalyi francia versenyeken megismert süti (inkább megyek a biztosra), ellenben a friss sárgabarackok úgy kelletik magukat, hogy nem bírok ellenállni. Utólag ajánlom mindenkinek, tuti étek! Miközben töltöm a kulacsom félszemmel az emelkedőt sasolom: hát sokat nem kellesz futni rajta az tisztán látszik. A rajt óta 5 óra 6 perc
telt el, úgy számolok a visszalévőre 4-4,5 óra kell még (már tudom, túl optimista voltam). Az emelkedőn nehezen indulnak be sérült lábaim, egy francia sporttárs bíztat, vele innentől kisebb nagyobb lemaradásokkal együtt megyünk. (Legalább azt az előzetes elhatározást tudjam tartani, hogy összeszedek egy franciát.) Fokozatosan kezd fogyni a növényzet és sziklásodik a terep. Meg-megállok (muszáj) és próbálok feltekinteti hol a vége, azaz a mezőny előbbre tartó része. Nem látom, csak piszok magas sziklás csúcsot a távolban, aztán ahogy átbukok egy kisebb csúcson pazar látvány tárul elém: hatalmas sziklás csúcsok között egy ragyogóan tiszta kék tó.  Na igen, ha most nem versenyen lennénk… ehhez képest irány a meredek sziklafal, egy nyomsávban haladunk, néha hófoltokon csúszkálva, a szívem úgy zakatol majd kiugrik a helyéről, a távolból a csúcsról tangóharmonika hangja hallatszik, de olyan valószínűtlenül messze, magas, távoli hangfoszlányok. Nem értem mit keresek itt, eszembe jut Vígh Kati üzenete: „Te akartad, hát mosolyogj!”. Meg is teszem, mihelyt felérek a csúcsra (Col des Beraudes 42 km 2895 m), leroskadok egy kőre és csak nevetek magamon, a saját nyomoromon, ahelyett hogy otthon békésen kötögetnék…

Az Úr okosan leosztotta a nemek közötti szerepet, és ott bizony ilyen sziklamászós nő szerep nem igen van, valami itt nagyon nincs rendjén. Míg ezen töprengek, lassan nekiindulok az ereszkedésnek. De csak igen lassan, mert futni azt nem lehet, az izgő-mozgó sziklák közé hol a cipőm orra, hol a sarkam szorul be, és ezek a franciák is itt lihegnek a nyakamban. Megelőzni nem tudnak, hiába hagynám, oly’ keskeny az út, hogy egyetlen lábnyom alig fér el rajta. Hiába megyünk utána már szintben jó 2 km-t, a gyaloglást csak pár lépésre lehet futásra váltani. Aztán meg ereszkedés két sziklafal között a köteleken… tuti hogy elnéztük a kiírást, ez nem futóverseny. Végre kiérünk a növényzet borította biztonságos terepre és ereszkedhetünk lefelé a frissítőhöz. Nem készültem tisztességesen az útvonalból, így fogalmam sincs milyen hosszú az ereszkedés, minden egyes chalet tetejét megpillantva megkönnyebbülök, hogy végre kaja, pia, aztán el is szontyolodok, hogy csak délibáb. Időközben a franciámmal is elveszítjük egymást, így egyedül darálom a km-eket. Hihetetlenül sok kiránduló van, és a rajtszámra írt keresztnévnek köszönhetően mindenkit név szerint biztatnak.   Már kezdem magamban feladni, hogy itt tényleg lesz frissítő, mikor tapsot hallok, és valóban, a gyökereken átküzdve magam, ott a víz, a narancs, a süti (Foncouverte 53 km, 1857 m). Kulacsba, pocakba, rendesen töltekezek és nekiindulok az utolsó emelkedőnek. Na erről pontosan tudom, hogy becsapós, felénél van egy házikó (Refuge de Buffere 2076m), de a lényeg éppen dupla ilyen magasan van. Kb. 2-3 km futás után indul is a mászás, megérkezik a franciám, váltakozva húzzuk egymást, a távolban már látszik a nyereg (Col de Buffere 60 km, 2427 m). Innen már csak egy Múzsla lefelé, az meg ugye… Hát nem, mert nagyon más a valóság, mint amit elképzeltünk. Széles dózerút, óvatos rombolás (Zsebrambót nem merem elővenni, itt a végén már nem kellene kockáztatni), de mi az az emelkedő ott, meg valami kanyar tehenekkel, erről nem volt szó. Ez már csak sétálva megy… a fenébe, pedig egyszer már ott voltak a mélyben Monétier házai.  Sebaj, csak jön az a jó kis lejtő, Ispi is mondta, miután bejárta a végét. Ehhez képest vicces kedvében volt pályakitűző, mert soha véget nem érő erdei szerpentin, 100 méterenként visszafordítóval, ha a sok gyökértől végre sebességre kapnék, már lassíthatok is. Végre megpillantom az alujárót amiről Ispi mesélt, de aztán újra erdei ösvény. Befogok egy franciát, kérdezem mennyi  lehet  vissza, de neki sincs még elképzelése sem. Ecseteli mennyire ki van, próbálom érzékeltetni vele, hogy én mit érzek, hisz nekünk hegyeink sincsenek. De nem hat rá ösztönzőleg, csak nem akar velem jönni, pedig akkor már látszik az aszfalt, a végén a jobb kanyar a befutóval. Rákapcsolok, mert az istállószag ha kicsit későn is, de megérkezik. Meglátom aput a magyar zászlóval, boldogan elragadom, széles mosollyal magasba emelem és hallgatom: Andrea Balogh Team Hungary. Úgy terveztem majd a végén bőgni fogok (mindig így tervezem), de nem jönnek a könnyek, egyszerűen mindent kiadtam magamból, erre már nincs energiám.  El sem hiszem, hogy célba értem, valószínűtlenül hosszú volt ez a 10 óra 20 perc.
… ülök az orvosi szobában, mellettem Lizzy Hawker a nagy példakép, hát igen, ők is csak ugyanolyan emberek, ugyanúgy elbotlanak, csak kicsit jobban futnak. A nagy találkozás valójában már a megnyitón megtörtént, igaz én augusztus végére terveztem, de egy cseppet sem bánom, hogy korábban és itt történt, még ha életem legnehezebb futása volt, van és lesz, de fizikálisan és mentálisan is annyit adott, hogy most egy időre bátran lecserélhetem a futócipőket a biciklire.

(Most akkor következhetne egy  Oscar-díj átadásos köszönöm sorozat, de félek, még hosszabb lenne, mint maga az iromány. Így aztán külön nevesítés nélkül nagy köszönet mindenkinek, aki egy kicsiny morzsányit is hozzáadott a fentiekhez,  hitt bennem, és köszönöm, hogy ilyen családom és ennyi barátom van! (még ha a folyamatosan érkező sms-ek miatt állandóan beszóltak kedves útitársaim)

Terepfutó Világbanokság (Serre Chevalie, France)

Férfiak
1. Thomas Lorblanchet FRA 6:38:18
.
12. Gergely Papp HUN 8:12:58
.
19. Tamas Karlowits-Juhasz HUN 8:46:06
20. Zoltan IspankI HUN 8:54:28

Nők
1. Cecilia Mora ITA 7:53:18
.
10. Ildiko Wermescher HUN 10:03:02
.
12. Andrea Balogh HUN 10:20:30

Forrás: http://trekker.hu/terepvb_2009.html; http://www.iau-ultramarathon.org

Írta: Balogh Andrea

Címkék: , , ,

Itt lehet hozzászólni !