Spartathlon 2008 (Bódékat építünk, bódékat rombolunk)

Az úgy volt, hogy 2005-ben lefutottam a Spartathlont.

Aztán Ákibácsi azt mondta, hogy „cö cö, egyszer véletlenül is sikerülhet.”

Én pedig ahelyett, hogy új barátok után néztem volna, visszahúztam a futócipőt.

A 2005-ös versenyt megszenvedtem. Utána sokáig nem találtam magamra és talán egy fél év kellett ahhoz, hogy ismét szívesen, jókedvűen menjenk ki futni. Akkor döntöttem el, hogy még egyszer így, ilyen görcsösen, ilyen feszülten nem futhatok. Majd belepusztultam és a célban csak sírni tudtam, mosolyogni, örülni nem.

Tekerés előre 2008 februárig. Ekkor állt feje tetejére a kis világom. Megszületett Boldizsár és Dániel, az ébrenléti állóképességi tréning csapatom. Egyik nap azt gondoltam, hogy Ők tették a legtöbbet a 2008-as sikerért, másik nap azt, hogy pillanatokon belül öngyilkos leszek. De az biztos, hogy átrendezték az életem, és a futás a prioritási sorban sokkal hátrébb került. Világossá vált, hogy ha Spartathlonra készülök sokkal céltudatosabb kell, hogy legyek mert a babák mellett nincsenek lyukak a naptárban. Nincsenek végtelen hétvégék, estébe nyúló hosszú futások. Annyi idő van amennyi feltétlenül szükséges mert minden percet a fiúktól veszem el. Visszanézve, nem futottam kevesebbet mint korábbi években de minden lefutott kilométert komolyabban vettem és magasabbra értékeltem.
Köszönet jár még Gabinak azért, hogy támogatta ezt a kalandot. (Támogatta? Követelte, hogy nevezzek be.) Sok türelem kellett hozzá és sok segítséget kaptam.

Tekerés előre 2008 szeptemberig. Amikor megérkeztem a rajthoz, évek óta először éreztem azt, hogy mindent megtettem egy futás sikeréért. Leültem egy sarokban, becsuktam a szemem és végiggondoltam az elmúlt egy évet. Arra jutottam, hogy a saját szerény mércémmel mérten nem voltak hibák. Egy kerek történet végére értem amit már csak be kell fejezni. És hosszú idő óta először nem féltem a Spartathlontól.

Ennek a topiknak vannak előnyei és hátrányai. Az előnyöket kár ecsetelni. Még most is libabőrös leszek, ha a közvetítésetekbe beleolvasok. Ezt ezúton is szívből köszönöm. De a topikból sugárzó kultikus tisztelet a verseny iránt akaratlanul is szorongást ébresztett bennem. Nehéz nem túlhergelni magam miközben a környezetem, magamat is beleértve, áhítattal, feltétlen tisztelettel és néha félelemmel néz erre a versenyre.

A Spartathlon egy kőkemény futóverseny. De nem megcsinálhatatlan. Biztosra senki nem mehet, de szorongani sincs ok. Harmadszor kellett eljönnöm az Akropoliszhoz, hogy ezt ne csak megértsem, de a gyakorlatba is át tudjam ültetni. Idén úgy álltam rajthoz, hogy a cél maga a Spártába vezető út, nem a szobor. Az út végén pedig vagy vár egy érem, vagy nem, de akárhogy is lesz, jó lesz. Ha tudom élvezni az utat, elnyerem a jutalmam. Ha Lőw Andrástól csak annyit tanulok, hogy nincs az a futás amiért érdemes görcsölni, már megérte közösen Szopó Körözni.

Persze kár hitegetni magam, hogy 246 kilométert fájdalom nélkül le lehet futni. De nem mindegy, hogy mikor fáj, hol fáj és hogy fáj.

Három éve befelé fordulva, bezárkózva futottam. Így is célba tudtam érni. De talán lehet másképp is. Idén próbáltam kifelé is tekinteni. Figyeltem a tengert, a hegyeket, a többieket. Beszélgettem és ha kellett sétáltam. Nem féltem beugrani egy boltba hideg üdítőt vásárolni és nem sirattam az így elvesző perceket. Megtanultam nem félni az úttól. Európa legszebb tájain futottunk át. És nekem nem volt semmi más dolgom mint egyik lábam a másik elé tenni.

Azért kellettek kilométerek is a lábamba, anélkül nem megy. Március 1-én indult a kapmány és augusztus 31-ig 1850 kilométert futottam. Volt benne 4 napos Balaton kör, sárvári 128,9 kilométeres 12 óra, privát Kinizsi Százas, privát 75-ös a Szentendrei Szigeten és Lőw Andrással egy éjszakai Tata-Budapest futás. És persze sok-sok rövidebb edzés. Külön-külön egyik futásnak sincs jelentőssége, de összességében, a rajtban üldögélve, volt okom úgy érezni, hogy a fizikai impulzusokat megkaptam és a siker nem ezen múlik. Erősen triviálisnak tűnik, de mégis megnyugtató biztonságot ad, hogy a fizikailag felkészültem és a fizikai tudásomon nem múlhat ez a verseny.

A pszichés tényezőt azonban kár diszkontálni és ezen a téren kaptam egy jó kis figyelmeztetést az utolsó hetekben. Bő egy hónappal a verseny előtt felhívott ákibácsi, hogy fáj az Achillesze és bajban van. Tárgyaltunk majd amint letettem a telefont, belenyilalt a fájdalom az én Achilleszembe is. De hát nem is csináltam semmit! Az állapotom időnként javult, időnként romlott, de az utolsó két hétben, az intenzív kezelés és szinte nulla futás mellett, katasztrofálissá vált. Ahogy hergeltem magam, egyre jobban sántítottam. Heteken keresztül mondogattam magamnak, hogy ezt a fájdalmat nagyájból csak beképzelem és mire kiérek Athénból, nem is fogom érezni. Nem mindig hittem el ezt a mantrát de a végén így lett. Kevés alkatrészemmel nem volt baj a másfél nap alatt, de az Achilleszem ezek közé tartozik.

A versenynek kisérő nélkül vágtam neki. Még az utolsó hetekben sem voltam biztos abban, hogy ez egy jó döntés volt, de visszanézve talán ez volt a kulcsa mindennek. Kisérő nélkül nincsenek várakozások, nincsen kire figyelni saját magamon kívül és legfőképp, nincsen kinek panaszkodni és hisztizni. Amikor az ember csak magára van utalva, céltudatosabb és következetesebb. Gabi bár nem vevő a hisztimre, de meghallgat, esetleg még próbál egy-két jó szót is szólni. A görög rendezőket ellenben egyáltalán nem érdekli milyen gyatrán nézek ki és mennyire nincs kedvem tovább menni. Hozzám hasonló alakból már több tucat toppant elő a sötét éjszakából és még több tucat várható. Ha nem megyek tovább, na bumm, nem én leszek az első. Ha felpattanok, észre sem vesznek. Ha senki másra nem számíthatsz, jobban figyelsz saját magadra.

Spartathlon, Korányi Balázs

A rajtban összeálltunk egy csapatképre és ekkor jutott eszember Larzen ’gyenge horror prológja’ hozzászólása. Ez az a nap amikor a világ 300 legerősebb, legmakacsabb futója indul neki Görögörszágnak. Sokan, talán a többségünk elvérzik az úton és aki be is ér, összetörten, fáradtan, sebzetten fut be. Hogy ki ér célba és ki nem, ennek csak a mi szubkultúránkban van jelentőssége, de valójában nem tudom, hogy számít-e. Csató Józsi, Farkas, Fendrik Laci, Frank Úr, Móni, Ispi, Levi, Kasz Feri, András, Méreg Józsi, Attilosz, Németh Zoli, Remó, Sándor Csabi, Szitó Ervin, Tóth-Urbán Tamás, Végh Attila, Zahorán János, akár beértetek, akár nem, kiváló sportemberek vagytok és köszönöm, hogy együtt futha
ttunk.

Athénon átsuhantunk, a szokásos reggeli nyüzsi és morgolódás alig tűnt fel. Előzgettek, előzgettem. A városi zajt próbáltam kizárni amennyire csak lehetett. Fura, de én csöndben tudok a legjobban futni és a zaj kifejezetten terhel. De ez is csak pszichés. Ha akarom megzakkanok az autópályán ahogy robognak el mellettünk a teherautók, ha akarom nem. És most a nem mellett döntöttem.

Spartathlon, Korányi BalázsElefszína környékén sokat beszélgettem egy amerikai lánnyal és megbeszéltük, hogy milyen szomorú, hogy idén nem voltak kint az iskolások a főtéren. Korábbi években kint pacsiztak a futókkal.

5:30-on belüli ezreket futottam és az órám szerint a frissítést is sikerült egész pofásra összehozni mert sehol nem álltam 11 másodpercnél többet.

Bár kisérőm nem volt, mégis olyan jó dolog, amikor gondol valaki az emberre. Ha ezt más nem teheti meg, hát gondolok saját magamra. Összeállítottam 13 szeretetcsomagot és előre küldtem őket, hogy megörvendeztessenek a másfél nap alatt. A szokásos ruhán, vazelinen és fejlámpán túl elcsomagoltam egy kis őszibarack befőttet, ananász befőttet, aszalt áfonyát, aszalt sárgabarackot, kesudiót, fenyőmagot, libamájkrémet, sűrített tejet, chipset, olajbogyó pasztillát, tonhal pástétomot, Power Gelt, sajtot és olajbogyót. (Ezeken túl a másfél nap alatt fogyasztottam még vízet, kólát, izotóniás italt, üres teát, kávét, levest, őszibaracklevet, jeges teát, őszibarackot, dinnyét, almát, körtét, joghurtot, mézet, gyümölcs rizst, kekszet, mazsolát, zöldséges rizst, üres riszt, parmezanos spagettit, mézes kenyeret és lekváros kenyeret. Meg még egy tucat dolgot amit időközben elfelejtettem.)

A korintosz előtti kilométerekről keveset tudok mesélni. Elvágtam az ujjam az egyik barack konzerven. Picit mélyebbre süllyedt az évekkel ezelőtt felborult hajó. Kizöldült a tavaly leégett növényzet. A korintosz előtti finomító ezúttal tényleg kicsit sok volt a gyomromnak és szépérzékemnek.

Gyorsabban mentem mint szerettem volna de az gondoltam, hogy az a 4-5 fok amivel hűvösebb volt mint tavaly, erre feljogosított. András hamarabb előzött meg mint számítottam rá és ez is erősítette bennem, hogy nem vagyok túl gyors. Az emelkedőkön bátran gyalogoltam a többit futottam. Amikor kezdett túl meleg lenni, beugrottam egy boltba kóláért. Nem engedte az árus, hogy kifizessem. Meglepődtem, de jól esett.

Spartathlon, Korányi Balázs40 kilométerhez 3:41-re értem. 50 kilométer magasságában, amikor Kazuárnak említettem, hogy jól vagyok, vígasztalt, hogy ez majd elmúlik. Azért bemutattam neki egy Usain Bolt utánzatot. Hátha később már tényleg túl rosszul nézek ki.

Meleg lett és bőségesen locsoltam magam. Állandóan a szervezetem visszajelzéseit figyeltem és vártam a bajt. A két évvel ezelőtti feladásom során hibát hibára halmoztam ezen a szakaszon. Legfőképp azt gondoltam, hogy Korintosz előtt nem lehetnek nehézségek és nem is vártam őket. Pánikba estem, hogy ha ilyen korán gond van, akkor nyílván esélytelen, hogy a későbbieket túléljem. Pedig a holtpont az olyan, mint Lenin: volt, van, lesz. (élt, él, élni fog.) Mindenhol. Igen, az első 81 a beugró. De az nem azt jelenti, hogy nem kell megdolgozni érte. Egy dupla maratont nem lehet kisujjból kirázni.

Korintoszhoz 8:21 alatt értem, Ispivel nagyjából egyszerre. 9 óra volt a terv. De tervek azért vannak, hogy felülírjuk őket. Teljesen egyben voltam. A ponton fél percet álltam. Kazuár és Takács Gyuri adogatták a kezembe a frissítőket, én pedig mentem tovább mielőtt esélyem lett volna meglátni az árnyékban a padokat és a székeket. A rizst magamba erőltettem, majd felhívtam Gabit és elújságoltam neki délelőttöm történetét. (Helló, képzeld, lejöttem a tengerpartra sétálni egy kicsit. Közben eszegetek, iszogatok…) Gabi megérezte, hogy a szimpátia gyengítheti az akaraterőmet és elrontotta a telefonja mikrofonját. Vagyis Ő hallotta, amit én mondok, de válaszolni nem tudott. Trükkös.

Spartathlon, Korányi BalázsA következő kilométereken Ispivel kerülgettük egymást. A pálya innentől kezd izgalmassá válni. Elhagyjuk a forgalmas utakat és 100 kilométert kertek alatt, csöndes falvakon, kanyargó utakon át megyünk. Ez a Spartathlon varázsa, ezt kell kiélvezni. A csatorna után előbb nyugat-észak nyugatnak megyünk és egy ponton csodásan látni az Iszthmoszon túli Korintoszi öblöt.

A lámpámat a nemeai völgybe küldtem. Kicsit korán kaptam meg, 2-3 ponton keresztül kézben vittem. Vajon bírja az éjszakát. Talán 3 éve is elmélkedtem már ezen, de éjjel végtelenül kiszolgáltatottnak érzem magam. Három apró elem és egy led adja az összes biztonságérzetet.

Nemea előtt két angol beszélgetett. Az egyikük azt találta mondani, hogy lassan féltávhoz érünk. Nem akartam más beszélgetésébe beleszólni de ekkora marhaságot még az életben nem hallottam. Oké, lehet, hogy számszakilag a 124 kilométer tényleg kb. a fele a 246 kilométernek de aki ezzel hitegeti magát, 40 kilométeren belül az árokparton fog heverni. Az én szubjektív szemembern a verseny fele vagy Nestani 172 kilométernél de lehet, hogy inkább Zevgolatio 186 kilométernél van. Hogy lehet az 5:15-re kocogott kilométereket a megszenvedett, elgörcsölt 11 perces kilométerekkel összehasonlítani?

A telefonom egész nap csörgött, tucatjával jöttek sms-ek. A verseny végére 92-t kaptam. Amikor jó kedvem volt, egy-egy gyaloglós szakaszon elővettem és olvasgattam. Amikor nehezen ment, volt, hogy fél napig kezembe se vettem. Lúdtalptól kaptam egy sms-t, ami arra bíztatott, hogy élvezzem az éjszakát. De már hogy ne élvezném? Az éjszaka a legfinomabb falat. Csönd van, nyugalom van, a kísérők zöme is lefekszik aludni, autó is alig jön az úton. Vissza is írtam, hogy az én két legjobb barátom az éjszaka és Leonidász.

Nemea után kicsit pihegtem. A földúton alig tudtam futni, de a következő frissítőn várt egy szeretetcsomag. Sokra nem emlékszem belőle csak arra, hogy az egy napja aszalódó sajtom még mindig fenséges ízű volt.

Malandreniben megemlékeztem a két évvel korábbi feladásomról és elmélkedtem azon, hogy mennyit tud változni a világ ilyen kis idő alatt. Akkor már 40 kilométertől szenvedtem és 60 kilométernél döntöttem el, hogy feladom. Ettől a döntéstől még 80 kilométeren át vertem magam és lelkileg belepusztultam. Most még eszembe sem jutott, hogy akár ki is lehet szállni, és nem kell magam szívatni. Biztonságérzetet adott, hogy az első ilyen érzéstől még van bennem legalább 80 kilométer. Vagyis ha Sangasig épségben eljutok, talán nincs ami utamat állja.

Malandrenib
en elbúcsúztam Leventétől aki szomorúan üldögélt a kávéző lépcsőjén. Majd nem sokkal később, még az emelkedő lábánál üdvözölhettem Sándor Csabit és Zahorán Janit, amint elfutottak mellettem. Én kicsit lassulóban voltam. 3 éve Lyrkiában 2 órával a szintidő lejárta előtt voltam. Most ezt a 2 órát 30 kilométerrel korábban összeszedtem de Lyrkiában csak 2:14-nél jártam. Tudtam, hogy kezd fordulni a trend. Lassulok, és innentől már nem tudok hozni a szintidőn. A kérdés csak az volt, hogy mikor kezdek ebből az előnyből visszaadni. Azt tudtam, hogy olyan bőséges az előnyöm, hogy a maradék 100 kilométernek elég csak a harmadát futnom. De ugye ez nem lehet cél!?

A Sangas felé vezető szerpentinen éltem át a verseny első igazi, kiadós holtpontját. Kaparellibe menet szétestem és közel egy nap óta először ültem le. A leülnit pedig úgy értem, hogy estem, de pont egy szék volt alattam. Két bögre levessel és Zahorán Jani társaságával vigasztaltam magam. Ahogy forgott a világ, kevéssé hittem, hogy a székből fel tudok állni. Aztán hirtelen jött egy lehelet erő amikor átfutott az agyamon, hogy ehhez a hisztihez még korán van. Lesz még ilyen, főleg Nestani után pirkadat környékén, de ennek itt most még sok értelme nincs.

Kaparelli után 8 kilométer folyamatos emelkedő következett. Azon túl, a hegy túloldalán viszont a világ legfinomabb kávéja várt, szóval volt miért menni. A szerpentinen cikk-cakkban gyalogoltam. Hiányzott belőlem az erő. A leves nem dolgozott benne. Egy srác előttem talán elaludt és legyalogolt az útról, egyenesen a szakadék felé. Egy tüskés bokor fogta meg. Vajon sejtette, hogy mennyire közel került az Út végéhez? Ijedtemben megugrott a pulzusom. Néha lenéztem és inkább a falhoz simulva lépegettem. Kaparellitől belátni az egész hegyoldalt és ismét feldobott a látvány ahogy több tucat apró fénycsóva menetelt imbolyogva az ég felé. 

A pulzusom már egy ideje esőben volt. 140 fölé már nem nagyon tudtam tornázni. Ezek szerint bő 20 órával a rajt után a szabályozó mechanizmus elkezdett dolgozni. 

A hegyi ösvény előtti ponton megint belehuppantam egy székbe. Ez a baj a leüléssel, hogy precedenst teremt. Takarót kértem és engedélyeztem magamnak 7 perc pihenőt. Úgy gondoltam, hogy ilyen leharcoltan, szédülve nem mehetek neki az görgő köves ösvénynek mert sosem érek fel. Egy szeretetcsomagból két libamáj pástétom konzervet vettem elő, amit sajttal, kólával és kávéval öblítettem le. Egy amerikai kísérőt annyira megihletett a vacsorám, hogy három nappal később is visszakérdezett a libamájra. Nem tudom miért, de működik. Az biztos, hogy volt 3 olyan étel, ami a rendkívüli módon feltöltött energiával. Ez a 3 a libamáj, a Power Gel és a mézes joghurt. A második szent étel kategóriába sorolom a kólát, az üres teát és az őszibarack befőttet. 

A hegy tetejére fél négy után pár perccel értem. A bőség tál után tele voltam erővel és eszem ágában nem volt megállni a sangasi kávéig. 3 éve ezen a lejtőn szakadtak fel a talpamon a hólyagok most viszont még ép voltam. Sőt, ahogy ez eszembe jutott a talpam, kicsit számot vetettem állapotomról. Egy kis kidörzsölést leszámítva semmi bajom nem volt. (A vicces Achilleszem jó édes anyját…) 

Spartathlon, Korányi BalázsA sangasi kávé és a tudat, hogy túl vagyok a legkeményebb mászáson felszabadított fejben és Nesani-ig (172km) jókat futottam. Itt már elég szellős a mezőny ahhoz, hogy ne lássak körülöttem senkit. Órák óta nem futottam ilyen hosszú egybefüggő szakaszokat. Mindazonáltal éreztem, hogy a 3 évvel korábbi futásomhoz mért előnyöm olvad. Nestaniból kifelé jövet ugyanaz a láthatatlan óriás döngölt a földbe mint 2005-ben. Egy hosszú egyenes szakaszon kell néhány kilométert menni egy éles balkanyarig. Ez az út olyan enyhén emelkedik, hogy máskor talán észre sem venném. De ezt a szakaszt ismét nem tudtam megfutni. Három éve a bal kanyarban ültem le először és mondtam azt, hogy nem megyek tovább. Leülni most is leültem, de inkább egy tubus tonhal pástétommal küzdöttem. Ettől még a görögök is megsajnáltak és segítettek szétvágni a tubust. 24 órára értem 180 kilométerhez. Csupán egy kilométer előnyöm volt a 2005-ös önmagamhoz képest.

Ekkor írtam Gabinak, hogy nyűgös vagyok. Már egy ideje nem olvastam üzeneteket. Néha életjelet adtam de már rég nem érdekeltek a bejövő üzenetek. A hajnal leharcolt. Időnként belebóbiskoltam a futásba. Szenvedtem. Kezdett kifogyni a nafta. Minden frissítőnél ettem valamit. Tudom, ez részben pótcselekvéssé vált és ürügynek használtam, hogy ne kelljen tovább menni. 1:40-re csökkent a szintidőhöz mért előnyöm. Az azért még elég lesz valamire, gondoltam. 

Még volt bennem futás de egyre kevesebb és egyre lassabb. A világosság sem hozta meg azt a felfrissülést, amire számítottam. A reggel eddig mindig minden gödörből kihúzott. Ezen a versenyen azonban délig az elalvással küzdöttem. Vajon ez a gyereknevelés ára? 8 hónapja kialvatlan vagyok és már az is ajándék, ha 4 órát egyhuzamban tudok aludni. 

Második Zevgolatio előtt beért Kazuár. Korintosz óta először. Tudtam, hogy ez csak azt jelentheti, hogy lassulok, méghozzá jelentősen. Talán idén sem lesz semmi a mosolygós célbaérésből? Még kicsit hűvös volt de már nem kívántam a meleg ruhát és levetkőztem. Jól esett fázni. Annyi minden fájt, hogy jól esett valami egész más fajta fájdalom. Ezt később, a spártai országúton is így volt, amikor jól esett úgy elsétálni a szúrós bokrok mellett, hogy végigkarcolták a lábam. Jó volt, hogy valami más fáj és másképp. Látens mazochizmus? Tegeához (195 km) 2 órával szintidőn belül értem. Ezek szerint hoztam egy kis időt? Ezen meglepődtem. Hisz már oly régóta csak vonszoltam a beleimet. 

Valahol Tegea magasságában fogyott el végleg a futóakarókám. Talán tényleg kifogyott a kakaó. Talán elkényelmesített az a tudat, hogy innentől egy lépést sem kell futnom, és úgyis beérek. Talán szétcsúsztam fejben. Mindenesetre az utolsó 50 kilométerből talán 6-7 kilométert futottam és csodás lejtőket hagytam ki. Egy pillanatig nem kételkedtem abban, hogy be fogok érni, bár tudtam, hogy 2 órás előnyöm zömét vissza fogom adni. 

Picit elkeseredtem. Nem ilyen Spartathlont szerettem volna. Ilyen már volt egyszer. Akkor végsőkig kifacsartam magam az utolsó 50-en. Talán most féltem ennyire odatenni magam. Egészen idáig nem néztem a hátralévő távot. Elég volt tudni, hogy mennyi a következő pont. Most ez a rendszer is szétesett. Hirtelen csak az
t láttam, hogy hány kilométer és hány óra van vissza. Néztem az órám és számoltam vissza a perceket. Nyugtatgattam magam, hogy semmi mást nem kell tennem csak még 9 órán át lépegetni. Mégis, picit csalódott voltam. Én be akartam futni Spártába. 

Közben meleg lett. Kegyetlen meleg. Talán 30 fok. Égetett a nap. És nem izzadtam. Folyamatosan ettem sót, kálciumot és magnéziumot. Mégsem izzadtam. Ugyanakkor folyamatosan pisilnem kellett. Talán negyedóránként. Éreztem, hogy valami nagyon felborult a szervezetemben. Fel akartam hívni a háziorvosomat tanácsért de nem ért rá, mert egész nap sms-eket írt. :-) Amúgy is, vagy azt mondja, hogy feküdjek be egy mentőbe vagy azt, hogy romboljam a bódékat, és ne törődjek semmivel. A kettő közt már nincs másik út. 

Az a halucináció sorozat ami 3 éve hajnalban jött, most délután a spártai országúton ért. Legmókásabb az volt amikor egy kidobott papírdobozt néztem útpadkán térdelő manónak. És közben régi amerikai filmekből ugrottak be bizarr képkockák. Ez már a vég, tessék mondani? 

Sorban jöttek az SMS-ek. Tesóm az egyikben azt fejtegette, hogy biztos nagy a baj, ha fél napja nem reagálok a trágár üzenetére. Gabi egy másikban azt kérte, hogy adjak életjelet. Biztonságérzetet adott, hogy nálam a telefon, de undorodtam a gondolattól is, hogy ezzel babráljak. 

Az emlékmű után még mindig voltak illúzióim, hogy a lejtőket majd jól megfutom. Ezt addig gondoltam így, ameddig el nem értem a lejtő tetejét. Akkor mondta a két lábam, hogy „Öreg, Te nem futsz már sehova, max a temetőbe.” Basszus. 3-4 perceket tudtam csak futni és valahol 230 kilométer környékén lerogytam az út menti védőkorlátra. Üveges szemekkel néztem magam elé és gondolkodtam, hogy vajon miként megyek tovább. Jó, 12 perces kilométerekkel is beérek. Oké, van 15 kilométerem. De mégis, hogyan fogok felállni? Minden felállásba belerogyott a térdem és nem voltam biztos abban, hogy végül megtartanak-e. 

Egy nagyobb csapattal lépkedtem lefelé a lejtőn. Néha futottunk, néha gyalogoltunk. Együtt haladtunk mégsem szólt senki a másikhoz. Tudtuk, hogy beérünk de addig még 3-4 órán keresztül cipelnünk kellett ezt a rakás üzemen kívüli csont és izom tömeget. Azzal is hitegettem magam, hogy ha beér a záróbusz, még van erőm futni. De vajon ment volna? 

Spartathlon, Korányi BalázsAhogy lassultam, közelebb kerültem a leghátul futó néhány magyarhoz és a pontokon egyre többet találkoztam a kísérőikkel, illetve a versenyből kiszálló néhány csapattárssal. A 236 kilométeres ponton egész kolónia fogadott én pedig nagyon illetlenül csak egy-két vulgáris szóval tudtam leírni az éppen aktuális lelkiállapotomat. Ispi belém nyomott még egy power gélt de ezen a ponton a morfiumon vagy a ciánon kívül semmi nem tudott volna segíteni. Még 9 kilométer. Csak azt ne mondja valaki, hogy már csak 9. Sándor Csabi húga örvendeztetett meg picivel korábban, amikor bekiabált, hogy már csak 33 kilométer. Hirtelen szétszóródott üvegcserepet kezdtem keresni a padkán, hogy felvágjam az ereimet. Pedig az a 9 km az tényleg ’már csak’ és nem ’még.’. És zömében lejt. Bandukoltam. Nem énekeltem, mint 3 éve. Csak néztem az utat és tettem az egyik lábam a másik elé. Hátra néztem és épp beért Farkas. Rég nem láttam magyar futót és jól esett ismerős arcot látni. Lépegettem, de Farkas csak nem előzött meg. Párszor még hátra néztem és láttam, hogy jön mögöttem. Aztán egyszer csak eltűnt. Sajátos. Vajon beugrott egy bokorba dolgát végezni? 

A tűző napot felhők takarták el és erős, hűvös szél jött helyébe. A felhevült, átégetett testem még futás közben kezdett reszketni a széltől. Ahogy vacogtam, arról álmodoztam, hogy a szobornál majd jól összeesem és csak egy kórházi ágyban térek magamhoz. Nem lehetne most is valami ilyesmit? Hogy én picit kiszállok, a testem lépeget tovább, aztán este megnézem felvételről, hogy mi lett a vége? Spárta határában elbandukolt mellettem Mark Williams. Sokat látott ember. Azt mondta, hogy ez volt élete leggyötrelmesebb napja. Vajon miért? Nekem is, de nekem ugye csak kettőből kell választani. 

Ahogy lépkedtünk Spártában, a körülöttem levők meglódultak. Mindenki futotta az utolsó kilométerket. De én nem tudtam rávenni magam. Néztem az órát és láttam, hogy időben vagyok, még egy gyrosra is betérhetnék valahová. Nem tudtam magam rábeszélni a futásra. A spártán belüli kör óriási. Tudom, hogy ez elsősorban értünk van, hogy megmutathassuk magunkat a városnak. De nem akart véget érni a főút. Aztán mégis és lekanyarodunk a főtér felé. A sarkon Farkas várt. Előző nap kiszállt. Bele sem mertem gondolni abba, hogy egy órája a szelleme üldözött a lejtőn. 

A főtér előtt beért Fendrik Laci. Megkérdezte, hogy ellenemre lenne-e ha együtt futunk be. Ellenemre? Számomra lenne a megtiszteltetés. Egy utolsó kanyar után kiértünk a pálmafás főútra. Gabinak telefonon elújságoltam merre járok, majd Andrástól kaptunk egy akkora zászlót, ami még a Parlamentnek is büszkesége lenne. 

Spartathlon, Korányi BalázsHarmincöt óra és negyvennégy perccel az akropoliszi indulás után megérintettük Leonidász szobrát és immáron második alkalommal teljesítettem a Spartathlont. Nem rossz egy nyolcszázastól. Megkaptuk a plaketteket, a koszorút és fotózkodtunk. Végignéztem a pálmasoron. Igen, ez az én napom. Megérkeztem. 

A célban nem volt kedvem és türelmem az orvosi procedúrához. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy belemossák a lábam abba a vízbe amibe már 6 lábat megmostak. Ismét felhólyagosodtak és szétszakadtak a talpaim és nem akartam, hogy piszkálják. Három éve amúgy is kicsit sok volt nekik a látvány. Taxira sem volt kedvem várni és Edit segítségével elsétáltam a Spárta Inn-be. Úgy kalkuláltam, hogy van 10 percem mielőtt beindul a hidegrázás. 

Ahogy lépkedtünk, eszembe jutott, hogy én itt összeesni akartam és a kórházi ébredésre játszottam. Ha még talpon vagyok, akkor tényleg maradt bennem egy kis tartalék? Az Evrotas fölött lépegetve azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire mozgok a határon. Hogy mennyire vagyok a
ttól a fáradtsági szinttől, hogy leálljon a szívem, vagy valami hasonló. De ahogy sétáltam Spártában, plakettel és koszorúval, megnyugodtam, hogy nem sajtoltam ki magamból mindent. 

Edit elintézte a szobámat, míg én az athéni egyetem lábkisérletét csináltam. Azt nézik, hogy a láb illetve a talajfogás és ellépés mennyire torzul ilyen távon. (Nagyon.) A szobában leterítettem egy pokrócok a tiszta ágyra és izzadtan, sósan, mocskosan rázuhantam. Pár órát rázott a hideg de ez kutya füle volt a 2005-öshöz képest. Este még a folyósóra is kimerészkedtem és Andrással megbeszéltük az élet dolgait. 

Szerettem volna aznap este elővenni a számítógépet és megírni ezt a beszámolót. Azt gondoltam, hogy idén egy nagyon más beszámolót fogok írni. Lerántom a leplet a Spartathlonról és elmesélem, hogy ez mekkora egy barbár állatság ahová csak degenerált őrültek mennek, és akinek esze van, távol tartja magát. De nem volt erőm elővenni a gépet. Ezért ez a beszámoló elillant. SMS-ben ugyan leírtam vagy öt embernek, hogy soha többé Spartathlon de mindenki valami olyasmit írt vissza, hogy ’persze, persze.’ 

A banketten megkaptuk a befutó fotókat. Fendrik Laci arcáról le sem lehet vakarni a mosolyt én meg mint aki citromba harapott. Ez a Spartathlon egyetlen csalódása számomra. Nézegetve a képeket, nagyon sokáig tudtam mosolyogni. Vajon lehet tovább is? (Fendrik Laci, járhatok hozzád szemináriumra?) 

Ma már nem mondom, hogy soha többé. Most inkább úgy gondolom, hogy nem kell minden évben. Sokat nőttem, sokat fejlődtem három év alatt, de talán még mindig nem nőttem fel ehhez a versenyhez. Nem baj, menetelünk tovább az úton. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy kalandra fel!

Korányi Balázs

Címkék: , , ,

Itt lehet hozzászólni !

2 hozzászólás a(z) “Spartathlon 2008 (Bódékat építünk, bódékat rombolunk)” bejegyzésre

  1. marky@life szerint:

    ez egy fantasztikus Spartathlon beszámoló.
    Aki kíváncsi a leggrandiózusabb, legalaposabb beszámolóra annak íme:
    forum.index.hu/Article/viewArticle?a=48185114&t=9115721
    szintén Korányi Balázs :)

  2. Susybaby szerint:

    Mindig becsültem a kitartó embereket! Csak így tovább!