A Trans-Alp Marathon-om története

Második napon a start előtt Futni sokféleképpen lehet.  A városban, az erdőben, a téren, a szigeten, a pályán. Betonon, földúton, műanyagon, homokban, hóban, sárban. Naponta, hetente, tervszerűen, alkalomadtán. Egyedül, ketten, többen. Perceket, órákat, napokat. Nekem a futás, nemcsak futás. Nem tudom elválasztani a természettől, a hegyektől, az erdőtől, az illatoktól, a panorámától, a hangoktól, a csöndtől, az évszakoktól, az esőtől, hótól, fagytól, hidegtől, kánikulától, izzadságtól, napsütéstől.
A legkorábbi élményeim egyike az általános iskolásként egy mezei futóversenyen elért helyezés volt. De az első meghatározó elismerés gimnazista koromban ért. Egy jó képű atléta fiú elhívott egyik hosszú távú edzésére, a Pasaréti Vasastól Hűvösvölgyig, majd vissza. Ez a 10 km-es távot 1 óra alatt megtéve semmilyen nehézséget nem okozott, a kísérőm legnagyobb meglepetésére. Az ő biztatására kezdtem futni, amiben tőle ajándékba kapott könyv sokat segített. Ezt a könyvet azóta is őrzöm: Monspart Sarolta: A futás csodálatos világa. Benne dedikálás: „Egy igazi sportsman Lánynak! Sportbaráti üdvözlettel:Csaba 1991.03.21.
Talán innen számolhatom „futó karrieremet.”
Trans-Alp - Verseny a hegyek közt Kezdetben hetente három alkalommal futottam 1-1 órát, az alkalmankénti 20 km-es futás után hihetetlenül büszke voltam, hogy meg tudtam csinálni. A szervezett teljesítménytúrákon még gyalogosan vettem részt, ahol elképedve bámultam a futó teljesítőket. Az első Mátrabérc túrán olvasva a statisztikát, viccesen kijelentettem a barátaimnak, hogy ha már a leggyorsabb teljesítő nem lehetek, de még a legidősebb igen.
Aztán jöttek  a komolyabb erőpróbák, megint másnak az unszolására.. Az első  hosszabb futásom  2002. márciusában volt a Bükkben a Népek Tavaszán. Nagyon jól sikerült, annyira, hogy nekem kellett várnom invitáló futótársamra. Még ebben az évben  márciusban a Julianus 50 túrán ismerkedtem meg a párommal, aki a Trans-Alpon is a futótársam volt.  Innentől kezdve megnőtt a futott kilométereim száma, hiszen volt állandó edzőtársam. Hamar jöttek az eredmények, voltak kiemelt túrák (nekünk versenyek), ahol hol én, hol a Laci küzdött meg a távval. Mikor már az idő lefaragására törekedtünk, egymást segítettük, csak egyikünk nevezett, a másikunk kísért futva vagy kerékpárral. A legelső konkrét tervem a Mátrabérc leggyorsabb női teljesítője címének elérése, ami korábban, mint írtam, még a gondoltomban sem vetődött fel. A hetedik nap vidámanMuszáj volt kitűznöm elérhető célokat, mert a kemény edzéshez már motiváció kellett. Naponta futni megmérettetés nélkül pusztán a futás öröméért, már kevés volt. Tudtam, hogy csak úgy tudok innen fejlődni, ha a mennyiségi edzés mellett a minőség is bekerül az edzésprogramomba. Fél évet készültem rá tudatosan, tervszerűen, elismert futótársak segítettek. Sikerült 2006-ban 6,49-et futnom, ami megnyugtató volt számomra, hiszen 7 órán belül terveztem. A legjobbak biztatására kezdtem el külföldi versenyeken gondolkodni, de sokáig nem volt bátorságom komolyan venni. Míg nem hallottam a Trans-Alp Marathonról, ami elsőre megfogott, mivel páros verseny, végre együtt versenyezhetünk. De a számok megrettentettek: Összesen 240 km, 14 000 m szintemelkedés 8 napon keresztül. Napra lebontva: 30 km, 1700 m  fel és le. Minden nap, 8 napon keresztül. Nagyon-nagyon kemény lesz.
Ez év februárjában dőlt el, ill. döntöttem el. Benevezünk! Fél évünk volt rá, hogy felkészüljünk Laci persze egyből rábólintott. Megkerestük  a bükki csodafutót, immár stílszerűen egy közös futás alkalmával kértem ki tanácsát. Részletes edzéstervet kaptunk, amit napról-napra szigorúan betartottam. A Laci kevésbé, mindig úgy gondolta, amíg jobb nálam, nem lehet baj. Bár néha bepánikolt, amikor tudatosult benne, hogy a versenyen ő fogja cipelni a közös felszerelést, míg az edzéseken többnyire hátizsák nélkül futott. Röviden leírom az edzéstervet: Heti minimum 100 km futás, természetesen kizárólag terepen tudtam ezt elképzelni. Hétfő-szerda-péntek 10-10 km, kedd-csütörtök 15-15 km, míg hétvégén 2*20 vagy 1*40 másnap pihenővel. Ezek a futásokon én mindig pulzuskontrollal futottam, max. 147-es pulzussal. A cél az volt, hogy semmiképpen ne menjen ez fölé, de 130 alá sem. Kezdetben emelkedőn totyogásnak tűnt, viszont síkon ill. lefelé nyomni kellett.
Második nap befutó A Laci persze, hol övet, hol órát nem hozott, ha mindkettő mégis volt nála, akkor az MP3-tól nem hallotta a csipogást. Így ha velem edzett az én pulzusomhoz igazodott, gondolván az jó lesz neki is, hiszen úgyis együtt kell majd futnunk. Csabinak havonta beszámoltunk, én az első hónaptól eltekintve rengeteget fejlődtem. Látványosan gyorsultam síkon ill. lefelé, felfelé pedig 15-tel alacsonyabb lett a pulzusszámom, mint korábban ugyanannál a tempónál. Az első hónapban hihetetlen fáradt voltam, mint utólag kiderült, a heti 100 km-et fokozatosan kellett volna elérni, nem egyik hétről a másikra. Az utolsó két hónapban beépítettünk az edzésbe ún. gyorsító edzéseket, aminek a lényege, hogy viszonylag sík terepen 160 körüli pulzussal fussunk lehetőleg egy teljes órát. A sík terepet nekem a János-hegyre kanyargó aszfaltos út jelentette…  Na ez tényleg kegyetlen volt. Négy hónapos edzés után a pulzusom annyira alacsony volt (reggeli ébredési 34/36), hogy innen hihetetlen nehéz volt feltornázni 160-ig. Nem is sikerült, ill. alkalmanként 35-40 percet bírtam ilyen számomra eszeveszett tempóban futni. Ez kb. 4 perces kilométereket jelentett.
A versenyhez közeledve megkerestem egy tavaly induló futólányt, akit szintén futás közben kifaggattunk. Sok hasznos dolgot mondott, de a lelkesedésemet hamar letörte, mikor pusztán a látszatra hagyatkozva közölte, hogy esélyünk sincs dobogós helyre. Utólag úgy gondolom, talán a 4. helyezettként volt esélyünk…
Első nap a rajtnál Amiről eddig még nem írtam, a krónikussá vált bokaszalag sérülésemről. Mindig is kerestem a magas szárú futócipőket, mivel sokszor kimegy a bokám. Fiatalon ez sosem volt probléma, reccsent egyet, majd futottam tovább. Belilult, bedagadt, de nem gátolt a futásban. Így közel a negyvenhez már nem így van. Tavaly november óta folyamatosan fáj, hol jobban, hol kevésbé. A felkészülés alatt közel duplájára nőtt km-ek persze nem javítottak a helyzeten. Kezdetben csak 15-20 km után éreztem fájdalmat, majd a futás első percétől az utolsóig, sőt már egésznap fájt. De éjszaka nem. Igaz éjszaka nem is futottam Májusban muszáj volt felkeresnem egy specialistát, mivel többször igen élesen nyilaló fájdalmaim voltak, szinte összerogyott alattam a lábam.  Az orvos megerősítette feltételezésemet, hogy a szalagok nagyon meg vannak nyúlva és telis-tele van mikrosérülésekkel. Még volt három hónapom a
szeptember első hetéig (ekkor volt a verseny), amiből legalább hat hetet teljes pihenővel kellett volna töltenem. Vagy pihenek a teljes gyógyulás reményében és nincs verseny, vagy edzek tovább és hiszek a csodában. Én az utóbbit választottam. De azt mindig tudtam, hogy soha semmilyen fájdalomcsillapítót nem fogok bevenni sem az edzésen, sem a versenyen. Még valamit megpróbáltam. Panaszkodni Csabinak a bokámról, aki az átmeneti megoldást hozta. A csoda neve:Aminoerg. Borogatásszerűen éjszakánként használtam és másnap tényleg kevésbé fájt. Azelőtt sok mindent kipróbáltam, futottam fáslival, bottal.
A felkészülésünk második felében már külföldi versenyeket is bevállaltuk, hogy lássuk, hol a helyünk. Csabi javasolt a fő verseny előtt három erőpróbát. Az első júniusban megrendezett Alacsony Tátra Transfutás volt, Trangoskától Donovaliig, 50 km, 2300 m szintemelkedéssel. 6,18 lett a vége, a nőket megvertem, Laci a korosztályában lett a legjobb. Dobogó, pénzjutalom, kevésbé hasznos ajándékok, taps, gratuláció. De teljesen lenulláztam magam. Na így nem lehet! Legalábbis a Trans Alpon. Másnap erős bokafájás, bakancsos séta a Téry házig.
Már megint esik A júliusi megmérettetés az Ötscher Marathon volt, kétnapos, az első nap 50 másnap 20 km. Tök jól ment 30 km-ig, de megkívántam a colát, kár volt. Kiütött, mint még soha semmi. A maradék 20 km több mint 3 órámba került. Nem a terep volt nehéz. Hánytam, szédelegtem. Az utolsó ponttól (43 km) nem akartak tovább engedni. Gyors pulzusmérés, homlokérintés (van-e lázam), 15 perc kényszer pihenő a hűvös, lombos fák alatt. Kánikula volt. Magamhoz tértem. Nagyon rosszul sikerült 6,19 . Nők között 4. voltam. Holnap javítok. Így is volt, igaz összetettben nem léptem előre, de aznap 2. lettem. Vissza kell mennem! Sok magyar induló volt, magyar lány lett az abszolút első. De sebaj! A Trans Alpon ők is ott lesznek. Majd meglátjuk…
Az augusztusi verseny az utolsó erőpróba. Kanaichban klasszikus maratoni táv 2000 m szinttel. Jól ment, jót mentem, de így is csak a 4. lettem a nők között. Már ekkor úgy éreztem, hogy tőlünk nyugatra a 4. hely a bérelt helyem.
A Trans Alp előtti héten teljes pihenőt iktattunk be, majdnem. Nagyon jó kondiban voltunk, de még volt egy félelmem. A versenyen mindennapos 2000 m feletti magasság, sőt a legmagasabb hágó 3000 m lesz. Ezt szoknom kell, a Lacinak persze ez sem gond. Neki nincs az a szélsőség, amit egy vállrántással el nem intézne. A verseny szombattól szombatig tartott, annak a hét elején elmentünk a Hochkönigre, engemet szoktatni. 800m-ről fel nagy zsákkal 3000-ig, ott alvás lágerszálláson, másnap fergeteges klettersteigezés, majd harmadnap vissza a kocsihoz. De lefelé egy rossz lépés, sérült bokám kibicsaklik. Sírás, elkeseredettség, vívódás. Menni vagy nem menni. Már beneveztünk, de én nem tudok úgy elindulni, hogy még a teljesítés is kétséges. Van még 3 napunk. Jobb lett, el kell indulnunk. Veszek egy bokarögzítőt egy ortopédiai segédeszköz boltban. Előtte nem jártam még ilyen helyen, nem is hiszem, hogy futóknak nyitottak ki. Első nap a célbanDe most mindenben hiszek. Viszünk botot, bokarögzítőt, Aminoerget. Ott leszünk.
Ott vagyunk. Péntek este eligazítás, németül és angolul. Hiába tanulunk nyelveket, nem tudjuk követni az eseményeket. Vittünk kísérőt, ők a tolmácsaink is. Hatalmas sportcsarnokban 400-500 versenyző,  100 rendező, sokan vannak még rokonok, barátok szurkolók. Itt van nekem az egész világ. Szó szerint 27 országból, az összes kontinensről jöttek, minden nemzetséget felsorolnak egyenként, mindenkit megtapsolnak. Még nem csináltunk semmit, de máris megtisztelnek minket evvel. Közös vacsora, üdvözöljük egymást a másik magyar vegyes páros csapatával.  Jól alszunk a hatalmas hodályban, de már reggel 5-6 órakor mocorgásra ébredünk. Minden reggel. 6-tól reggeli, 8-kor start. Nem tudok se korán kelni, se reggelizni. Így fussak 8 napon keresztül!? Erre nem készültem…
De a reggeli rajtnál mindig gondoskodtak a rendezők, hogy magamhoz térjek. Közös bemelegítés táncos elemekkel tarkítva, taps az induló zenére. Tényleg fergeteges volt. Minden reggel. Start pisztoly, motoros felvezetés, az egész falu kint az utcákon. Ha esik, ha fúj. Ez elég gyakori volt.A hangulatomat az állandó eső később hó sem tudta elrontani.

Na, hol vagyunk? 1. nap. Ez volt a legnehezebb. Igaz nem volt a leghosszabb táv, nem volt a legmeredekebb emelkedő, de mégis. Nem tudtuk, mire jöttünk. Nem volt lazítás a frissítő pontokon, mint ahogy én gondoltam. Nem lassult a nekem igen erős kezdés a táv vége felé. Mindenki nagyon nyomta. Bár tudtuk, nyolc napot kell végig futnunk, de azért a tömeg nagyon húz. Hátul végeztünk, 8.-ként. Jobbra számítottunk, de a bokám rendben van. Botot nem vittünk, de a rögzítés tuti. Zitáék előttünk értek célba, ők tavaly másodikok voltak, szép eredmény. Idén győzni jöttek, ezt tudtuk. Vígasztaltak, hogy a tempó őrületes, tavaly az első vegyes páros rosszabb időt futott még nálunk is. Kicsit megnyugodtam.

2. nap. Ugyanolyan heves indulás, nem merem a pulzusmérőt figyelni. Zitákat felfelé utolérjük, de lefelé ránk vernek 4 percet a vége előtt. A lefelé a gyengém, már az első napon kiderült. Nem merek kockáztatni. Nagyon nehéz terep, sziklás, gyökeres, vizes, csúszós Észnél kell lennem! Egy rossz lépés és fel kell adnom. Lacinak is el kell magyaráznom, többször. Vagy futunk lefelé óvatosan és fölfelé próbálunk előnyhöz jutni, vagy kockáztatok és bármikor vége lehet számunkra ez a versenyen. Megérti, akkor még igen. Még hátrább csúsztunk, 10.ként értünk célba.

3. nap. Egyre jobban megy. Zitákat sehol sem látjuk. Ennyire nem húzhattak el, az elején viszont nem előztük meg őket. Hegymenetben nagyon jól állunk, harmadiknak értünk fel. Trans-Alp Marathon - Futók a hegy tetejénDe jön 2000 m szint lefelé. Nagyon ránk vertek. Öt csapat előzött meg. Lacinak fogytán a türelme. Nem csodálkozom, engem is kínoz, de tudom jól csinálom. Célban leülve sajog a bokám. A leghosszabb lemenetel volt aznap, nehéz terepen. A bot nem volt nálunk, nagyot hibáztunk. Kellett volna. Pihentetni kell a bokám, nyugalomban, vízszintesen. Zitáék megtudjuk feladták. Máig érthetetlen indokkal:”nem jó a hangulat”.

4. nap. Reggel nem fáj a bokám. Igen, így kell csinálni! De visszük a botot. Bocsánat, a Laci viszi, én csak használom, ott ahol kell, felfelé ritkán, lefelé is, aznap. Jó a terep, jól futható. Laci hőbölög, fölöslegesen cipelte. De neki ez sem számít. Bírja. Időnként itatni, etetni kell, mert elfelejt, de nyomja töretlenül. Keveset beszél, sokat fényképez. Idegeimre megy, én kivagyok, Ő meg mintha egy városnéző túrán lenne…Az aznapi 7.hely, az én eredményem.

5. nap. Erre a napra  hegyi sprintet terveztek. Csak fel, 900m-ről 2000m-re, a táv 7 km. Végre Laci kitombolhatja magát, nem kell együtt futnunk, a két időeredményt összeadják. Próbálom meggyőzni, nem kell hajtani, hiszen csak perceket nyerhetünk. Így visszafogott
an is négy percet ver rám.

Téli táj a hegyi sprinten 6. nap. Kirobbanó formában vagyok. Most már ismerjük a hozzánk hasonló eredményeket elérő párokat,  látjuk a futás során már többször őket, tudjuk kik vannak a kategóriánk élén. Sokat tudunk velük, menni, egyre többet. Egyszerre érünk fel velük, de tudom lefelé jobbak lesznek. Így is volt, de végre dobogósok lettünk. Harmadikként szólítanak, most már tényleg büszkék lehetünk a Hungary-t hallva. Taps,  kézfogás, mosoly, villanó vakuk. Megérte, bármi történik már, megérte eljönni. Büszkék voltunk, nagyon. Jövünk felfelé az összesítésben, erre számítottunk.

7. nap. Jó kedvem van. Már csak két nap, és mi egyre jobbak vagyunk. Mindenki fárad, de mi még nem. Akkor, még ezt gondoltam. De a  szervezők megvicceltek minket. Olyan utat jelöltek ki 3000 m-ig, ahol nemhogy túristaút, de ösvény sem volt. Járhatatlan, és megint nem volt nálunk a bot. Nem ment jól, nem számítottam ilyen kegyetlen terepre. Azt hittem, túl vagyunk a nehezén. Számokban ez volt a legnehezebb nap, a legrövidebb távon a legtöbb szintemelkedés. Aznap megint visszacsúsztunk a 6. helyre.

8. nap az utolsó. Kockáztatni fogok, nem spórolok az erőmmel. Együtt megyünk a vegyes páros győzteseivel. Mindenáron. Végig látjuk őket. Vérbeli profik, tavaly is ők nyertek. Náluk is a férfiak vittek mindent, a frissítőknél a nő meg sem áll, a férfi utoléri. Jól csinálják, összeszokott páros. A Lacival ezt nem lehet. Mire odaér a frissítőhöz már elfelejti, mit kértem, mit hozzon. Pedig nem kéne sokat, banánt, izo italt. Neki is vannak hibái, de futni azt tud. Végre dobogónLassan közeledik a hegy teteje. Ott vagyunk a nyomukban. Együtt az első három vegyes páros. Csodálkoznak, a legjobbak bíztatnak nemzetközi kézjelekkel, a másik páros női tagja méltósággal küzd felfelé. Ő a gyengébb. Le-lemarad. Lefelé megelőzzük, a térde be van kötve, de már szinte  mindenkinek van kisebb-nagyobb sérülése. Nekem is, nem tudják, én nem ott szereztem. Már látjuk a falut, gyümölcsös közt futunk, aszfalton, meleg van. Nem szeretem az aszfaltot.  Lassulok, nem bírom velük. Nincs már bennem annyi erő, motiváció, hogy elsők legyünk az utolsó nap. Tudjuk összesítésben 4. leszünk, mert most más nincs előttünk. Laci is belenyugszik, hogy nő a távolság köztünk. De így is egy percen belül beértünk a kategóriánk győztesei mögött. Örülök. Együtt tudtunk futni a legjobbakkal. Legalábbis az utolsó nap. Erre fogunk emlékezni!

Megcsináltuk, vége. Mindenki ott tolong a cél körül. Falubeliek, családtagok, barátok. Idegenek jönnek vállat veregetnek, gratulálnak. Akik átélték már ezt, tudják milyen érzés.
Könnyek, összeölelkezések, most mindenki szeret mindenkit, Te vagy az egész világ. Nincs különbség köztünk. Mindegy honnan jöttél, hányadik lettél. Megcsináltad. Senki sem siet haza. Mosolygunk, próbáljuk legyőzni a nyelvi nehézségeket. Megható, felejthetetlen képek pörögnek előttünk. Párok akik a célban jegyzik el egymást, férfiak akik ölükbe kapva partnerüket lépnek át utolsó erejükkel a célvonalon. Idősek, akik a fiatalságot megszégyenítő kitartással küzdenek, hogy életük talán egyik legnagyobb álmát valóra váltsák: A TRANS ALP MARATHON teljesítése. Nekünk már sikerült!

Farkasdi Edina
Juhász László
2007.09.01-08.

Címkék: , , , , , ,

Itt lehet hozzászólni !

6 hozzászólás a(z) “A Trans-Alp Marathon-om története” bejegyzésre

  1. Szántó Gergely szerint:

    Árpi, pokok a bicon voltak. Futas kozben huzatni? :S
    Szerintem ez lukeseg lenne. Nem csak kotelekkel lehet a masik embert huzni :P

  2. Arpesz szerint:

    Én pedig azon gondolkoztam Geri hozzászólását olvasva, hogy miért nem húztátok egymást!? Illetve a társad Téged… Adventure Trophy-n voltunk 2006-ban, és a profi csapatoknál láttuk (3 férfi + 1 nő), hogy a srácok pókkal húztak a lányokat. Szerintem ez Nálatok is működhetett volna…
    Na de majd jövőre! ;) Mégegyszer, grat a teljesítményhez, a versenyhez, a beszámolóhoz!!!

  3. Szántó Gergely szerint:

    Szia!
    Én is nagyon gratulálok nektek. Tetszik a beszámolód!

    Habár a tartalmával néha nem teljesen értek egyet, vagy inkább csodálkozok. Ahogy olvastam nekem azt az érzést keltette, hogy ebben maradt még. Úgy gondolom, hogy egy ilyen csapatversenyen a legfontosabb a csapat, és nem voltatok rendesen összeszokva. Az is lehet, hogy igen, de akkor rosszul fogalmaztál :) Én most nem a társadat szeretném bírálni, csak úgy érzem, hogy nem azon a 4 percen múlt a negyedik hely, amit a felfutáson szerzett. Sokkal jobban jártatok volna, ha Téged segít. Ugyan ezt érzem számos helyen. Lefelében miért nem vitt a hátán? :) Ezt csak viccnek szántam!

    Jövőre is tervezitek? Sok sikert!

    Üdv,
    geri

  4. amat szerint:

    Gratulálok, nagyon szép teljesítmény, jó volt olvasni is!

  5. Lúdtalp szerint:

    Szép volt, nagyszerű beszámoló! Gratula!

  6. Arpesz szerint:

    Tyűű, ez nem semmi! Gratulálok a fantasztikus teljesítményhez, minden elismerésem! Életre szóló élmény lehetett, élvezetes a beszámoló, ehhez is grat! :) 240km, 14000m szint… Azt a mindenit… Nem jutok szóhoz! Gratula mégegyszer! És nagyon jó, hogy leírtad, élmény volt olvasni is!!!