Kollégák beszéltek rá, hogy nekem is itt a helyem ezen a „maratonon”, rögtön rábólintottam, aztán gyorsan el is felejtettem az egészet, hogy akkor majd novemberben visszatérünk rá. Pár hete még azt se tudtam, hogyan vannak a távok, csak annyit, hogy nem egyben kell lefutnunk a 42km-t, ezzel meg is nyugodtam. :) Aztán, ahogy teltek a hetek érdeklődni kezdtem, hogyan is lesz ez a bizonyos BSI évadzáró futás a Balatonnál, megkerüljük váltóban a Balatont, vagy mi?! A verseny Siófokon lesz, szombaton az első rajt 10:30-kor, itt 14 km a táv, majd délután fél 4-kor van a második rajt, ekkor már csak 7 km-t futunk. Vagy ahogy a már jól megszokott, kedvenc szpíkerünk, Péter Attila mondja: 2/6-od maraton, 1/6-od maraton, majd végül, vasárnap 11-től 3/6-od maraton, azaz 21 km, így jön ki a teljes maratoni táv, a 42 km, vagy ha egészen pontosak akarunk lenni 42,195 km. :)Eljött a hétvége, pénteken meló után utaztunk le, Szabó Árpád kollégám már a munkahely előtt várt, felvettük a barátnőket, Livit, és Violát a városban, és már útban is voltunk Siófok felé. A BCN üdülőben volt a szállásunk egy nagyon frankó 2 emeletes házban Siófok. Ez azért vicces, mert 1 éve még konkurenciánk volt a BCN, de azóta már az egyesülés felé evezünk, így még a nevezési díjamat is kifizették. Reméljük ez később is így lesz a nagy új cégnél! ;) Na, de térjünk vissza a versenyhez. A péntek további pihenéssel telt, bevásároltunk a helyi hipermarketben, aztán este megérkeztek Norbiék is: Norbi, a barátnője Szilvi, Zoli, és barátnője Nóri. Reggel aztán újra összeverődött ez a társaság, és átautóztunk ahhoz a bizonyos Hotel Aranyparthoz, a verseny helyszínéhez. Péter Attila már nyomja a szokásos vakert: „Aki egy órát szeretne melegíteni, az már elkésett elkezdeni”, vagy: „Néhány futó rongálja a szállodát, megpróbálják betolni a Balatonba!”, persze csak a vádlinkat nyújtottuk. Az időjárás nem volt túl bíztató, 1-2 fok, még a hó is szállingózik. Magyarul gempa hideg van! Nem baj, anno edzettünk fagyban is, még örültünk is neki, hogy nincsen sár – mert megfagyott. Aztán rajt előtt még betértünk egy házba közvetlenül a rajt mellett, amit egy az egyben kibéreltek „A Fórumosok”! Érdekes volt bent lenni kicsit köztük, ez a társaság úgy verődött össze az int
ernet által, méghozzá a nevükből ítélve, nyílván egy fórumon, írja meg valaki hozzászólásban, ha tudja, melyiken, most nincs türelmem előkeresni – írnom kell. Szóval voltak köztük érdekes arcok, meg az egész légkör érdekes volt. Emberek, akiket összeköt a futás, és ezt az összekötést az internetnek köszönhetik. Volt ott egy bizonyos OJ, aki kijelentette, hogy most csak kocog, azaz 3:40-es tempóban fog futni. Aha, jó, akkor nem futunk együtt, az nekem gyilkos, jó ha ezer métert bírnám. Persze a társaság vegyes volt, nem csak ilyen „kocogókból” állt, a lényeg a móka volt, legtöbben mikulás sapkában, és piros felsőben tolták, de volt aki szarvasnak öltözött. Na mindegy, a lényeg, hogy egy jó bandának tűntek, látszott hogy a futásért, és a buliért vannak itt, Péter Attila is jól ismerte már őket, be is mondta a hangosba, hogy 2-kor Fórumosok fürdése a Balatonban, aki akar csatlakozzon. Azt mondták, tavaly 15 fok volt, akkor fürödtek, de idén… Hááát, mondjuk kinézem belőlük. Na, de most már térjünk rá tényleg a futásra.
ernet által, méghozzá a nevükből ítélve, nyílván egy fórumon, írja meg valaki hozzászólásban, ha tudja, melyiken, most nincs türelmem előkeresni – írnom kell. Szóval voltak köztük érdekes arcok, meg az egész légkör érdekes volt. Emberek, akiket összeköt a futás, és ezt az összekötést az internetnek köszönhetik. Volt ott egy bizonyos OJ, aki kijelentette, hogy most csak kocog, azaz 3:40-es tempóban fog futni. Aha, jó, akkor nem futunk együtt, az nekem gyilkos, jó ha ezer métert bírnám. Persze a társaság vegyes volt, nem csak ilyen „kocogókból” állt, a lényeg a móka volt, legtöbben mikulás sapkában, és piros felsőben tolták, de volt aki szarvasnak öltözött. Na mindegy, a lényeg, hogy egy jó bandának tűntek, látszott hogy a futásért, és a buliért vannak itt, Péter Attila is jól ismerte már őket, be is mondta a hangosba, hogy 2-kor Fórumosok fürdése a Balatonban, aki akar csatlakozzon. Azt mondták, tavaly 15 fok volt, akkor fürödtek, de idén… Hááát, mondjuk kinézem belőlük. Na, de most már térjünk rá tényleg a futásra. Végül csak eljött a rajt pillanata, az elején a szokásos tülekedés, mígnem aztán pár száz méter után szétoszlik annyira a mezőny, hogy lehet rendesen futni. Túl hátra álltam, az én tempómmal sorra előzöm az embereket, vannak köztük jólöltözöttek, rögtön egy ismerős, Hartmann Misi a tour de flancos piros pöttyös – nem túrórudis, hanem – hegyi szakasz győztes felsőjében és sapkájában. Meg is fogom a vállát, hogy 4:30-as tempóval a 63 percet megcélozva az jó lesz-e neki, megyünk-e együtt? Nem, az gyors… Akkor viszont hajrá, én ezt megpróbálom. Nagyon nem éreztem, milyen iramban futok, utcákon mentünk, aszfalton, és rengetegen voltak körülöttem, órám pedig nem volt. 
Na mindegy, csak jó lesz, futok, aztán meglátjuk. Nézem az emberek hátát, akiket leelőzök, Légierő, Nemzeti Nyomozó Iroda, Balázs és Barátai Biciklis Sportegyesület… Van itt mindenki! A legjobb egy futás közben a kisgyermekét babakocsiban maga előtt toló apuka volt! 30:valamennyinél futok át a célkapun, persze ez még csak az első kör volt. Ez jó is meg rossz is. Jó, mert ha így folytatom, meg lesz a megálmodott 63 perc, rossz, mert van még egy kör, és nem biztos, hogy fogom bírni, mert már most szétszakadok. A két kör ugyanaz, az elején utcákon futunk, aztán rátérünk a partra, itt először egy kis füves rész jön, talán 1 km, aztán újra sétány, kőből. Itt visszaelőznek Balázs és barátai. Ekkor úgy döntök, hogy Velük most elfutok, nem maradok le tovább, hanem csatlakozom a két fős csapathoz, és üvegeljük együtt tovább! Háát, nehezen ment, majd szét szakadtam, a célegyenesben ráadásul elkezdett hajrázni ez a két őrült. Először mentem velük, de aztán, amikor megláttam a kijelzőn a 1:02:22-öt, feladtam, kár rohanni, megvan amit akartam, 1:03-on belül leszek, győztem! Kár szétküldeni magamat az utolsó pár méteren, amikor hátravan még két futás. Magamat legyőztem, elégedett vagyok. A legszebb időszak a befutás utána 1-2 perc, amikor már tudod, hogy túl vagy rajta, vége a „szenvedésnek”, fokozatosan megszűnik a légszomj, kitisztul körülötted a világ, újra kapsz levegőt rendesen, lejjebb megy a pulzusod, iszol valami löttyöt, ami elképesztően jólesik, újra felfogod a körülötted lévő világot, hallod a zenét, a szpíker hangját. Kezet fogtok az arcokkal, akikkel összeverődtél a futás alatt, és együtt futottatok, iszol még és még, leveszed az átázott ruhád, átöltözöl szárazba, megkérdezed a barátaid, ők mennyit futottak, hogyan esett…
Na mindegy, csak jó lesz, futok, aztán meglátjuk. Nézem az emberek hátát, akiket leelőzök, Légierő, Nemzeti Nyomozó Iroda, Balázs és Barátai Biciklis Sportegyesület… Van itt mindenki! A legjobb egy futás közben a kisgyermekét babakocsiban maga előtt toló apuka volt! 30:valamennyinél futok át a célkapun, persze ez még csak az első kör volt. Ez jó is meg rossz is. Jó, mert ha így folytatom, meg lesz a megálmodott 63 perc, rossz, mert van még egy kör, és nem biztos, hogy fogom bírni, mert már most szétszakadok. A két kör ugyanaz, az elején utcákon futunk, aztán rátérünk a partra, itt először egy kis füves rész jön, talán 1 km, aztán újra sétány, kőből. Itt visszaelőznek Balázs és barátai. Ekkor úgy döntök, hogy Velük most elfutok, nem maradok le tovább, hanem csatlakozom a két fős csapathoz, és üvegeljük együtt tovább! Háát, nehezen ment, majd szét szakadtam, a célegyenesben ráadásul elkezdett hajrázni ez a két őrült. Először mentem velük, de aztán, amikor megláttam a kijelzőn a 1:02:22-öt, feladtam, kár rohanni, megvan amit akartam, 1:03-on belül leszek, győztem! Kár szétküldeni magamat az utolsó pár méteren, amikor hátravan még két futás. Magamat legyőztem, elégedett vagyok. A legszebb időszak a befutás utána 1-2 perc, amikor már tudod, hogy túl vagy rajta, vége a „szenvedésnek”, fokozatosan megszűnik a légszomj, kitisztul körülötted a világ, újra kapsz levegőt rendesen, lejjebb megy a pulzusod, iszol valami löttyöt, ami elképesztően jólesik, újra felfogod a körülötted lévő világot, hallod a zenét, a szpíker hangját. Kezet fogtok az arcokkal, akikkel összeverődtél a futás alatt, és együtt futottatok, iszol még és még, leveszed az átázott ruhád, átöltözöl szárazba, megkérdezed a barátaid, ők mennyit futottak, hogyan esett…Rövid konzultáció után úgy döntöttünk, visszamegyünk a házhoz a két futás között. Norbiék elmennek vásárolni, mi addig feltesszük a vizet, tészta készül, sajtos-tejfölös-ruccolás-szalonnás. Ez gyorsan lecsúszik, és tiszta szénhidrát, ez kell most nekünk. Ebéd után rövid pihenés, szűk egy óra szunyóka, édes álom, aztán már újra a rajtban találom magam. A futóruhám részlegesen megszáradt, így már újra elviselhető. Mivel délelőtt végig előttem futott 100m-el, és csak éppen volt gyorsabb nálam, ezért Norbival megbeszéljük, hogy most együtt futunk, és megcélozzuk a 4:15-ös tempót, azaz 30 percen belül lefutni a 7 km-t. Hát ez nem sikerült, már rögtön az együttfutás sem, a második kilométertáblánál már 10m-el előttem futott Norbi, aztán fokozatosan el is távolodott. Gyors volt a tempó nekem, még így is szétszakadtam. Aztán mikor kiértünk a Balaton partjára, jött a pofaszél is, én mondjuk ezt nem éreztem, csak futottam, a többiek mondták utólag, hogy szép lesz ez így holnap. 30:29 lett végül, nem sikerült fél órán belül. 
Pedig így is nag
yon megfutottam. Még Norbinak sincs meg, pár másodperccel kicsúszott. Pont ennyit veszítettünk az elején a tolongásban. Mindegy, az ilyesmin kár problémázni, egy másodpercig is, nem múlik rajta semmi. Különösebb csalódottságot sem érzek, hogy nem jött össze 30-on belül. Így is nagyon megkészültem, nem tudom mi leszel velem holnap, nagyon elfutottam a mai távokat. Este az üdülő szaunáját élveztük, majd kellemes beszélgetések mellett megvacsoráztunk a Fehér Ló Steakházban. Vacsi után autó helyett a sétát választottuk a házig, sőt odaérve Violával még egy kört rátettünk a part felé, megpróbáltam készíteni egy képet hosszú záridővel, ha jól saccolom a záridőt, és szerencsém van, egész érdekes fotókat össze lehet így hozni.
Pedig így is nagyon megfutottam. Még Norbinak sincs meg, pár másodperccel kicsúszott. Pont ennyit veszítettünk az elején a tolongásban. Mindegy, az ilyesmin kár problémázni, egy másodpercig is, nem múlik rajta semmi. Különösebb csalódottságot sem érzek, hogy nem jött össze 30-on belül. Így is nagyon megkészültem, nem tudom mi leszel velem holnap, nagyon elfutottam a mai távokat. Este az üdülő szaunáját élveztük, majd kellemes beszélgetések mellett megvacsoráztunk a Fehér Ló Steakházban. Vacsi után autó helyett a sétát választottuk a házig, sőt odaérve Violával még egy kört rátettünk a part felé, megpróbáltam készíteni egy képet hosszú záridővel, ha jól saccolom a záridőt, és szerencsém van, egész érdekes fotókat össze lehet így hozni.
Nagy alvás, majd másnap 8-kor kelés. Illetve felkelés helyett még egy kicsit a Szundi funkciót használjuk a telefonon, elhúzva az ágyból való feltápászkodást fél 9-ig. Bőséges reggeli, félig már a futócuccban. Na ma mi lesz veled Árpád, 21 km, hogyan fogod ezt bírni, mikor alig bírtál felkelni az ágyból, úgy be vannak állva a lábaid. Hát még amikor kinéztem az ablakon, és megláttam az 5 centis havat, amire még ekkor is csak esett, és esett tovább… Mondjuk én még jobban jártam, a másik Árpádnak, a kollégámnak kiújult a derékfájása, mint utólag kikövetkeztette, valószínű az esti szaunától, így sajnos a félmaratonon már indult. A félmaratonon, ami – ha így megy tovább – szakadó hóban fog megtörténni. A hó látványától, és a tudattól, hogy ez már a második nap, amikor futnom „kell”, régi edzőtáborok édes emlékei törtek elő belőlem. Furcsa, de jó érzés volt. Azt hiszem ezen a télen minden hétvégén fogok hosszúkat futni, legalábbis igyekszem majd. Újra rádöbbentem hogy imádok futni, bármennyire is elfelejtem néha!
A hó iszonyatosan esett, főleg a verseny elején! Nem tudom, mit kellett volna magammal csinálni, hogy jobb legyen… Valószínű edzeni az elmúlt hetekben, illetve nem így elfutni az első két távot, és többet nyújtani, bemelegíteni. 
Valami kegyetlen volt futni, minden egyes lépésnél belehasított a fájdalom mind a két vádlimba, aztán egy idő után már a bal combomba is. A betervezett 5 percest az első néhány kilométer után sikerült elfelejtenem. Csak az a lényeg, hogy végigbírjam, ez már csak túlélésre megy. Zenét vittem magammal, ilyenek jártak a fejemben, hogy 20 zeneszám = 20 km, és már a célban is vagyok. Hát nem ment az ilyen könnyen. Amikor kiértünk a partra… Hát azt nehéz leírni! Ekkor már tudtam, hogy nem mozgok 5 perces kilométerekkel, hanem jó, ha a 6 perces megvan. A hó hatalmas szemekben esett, méghozzá oldalról, a tó felől, mivel itt ma is erős volt a szél. Mire a tóparti szakasz végére értem, teljesen lefagyott a bal oldalam, meg úgy egyáltalán, teljesen átfagytam. Néha megpróbáltam kicsit megrántani a tempót, kicsit térd, és sarok emelgetni, ekkor mintha egy kis ideig jobb lett volna, de aztán újra belefagytam a kocka mozgásba, és a 6 perces tempóba. Valahol 1:01 körül volt az első köröm a 10,5 km-nél, ekkor végképp tudatosult bennem, hogy el van felejtve mindenféle 1:45, meg 100 perc alatti álmok, én most nem vagyok arra képes. Örültem, hogy tudok még mozogni, és reméltem, hogy ez marad is így még 10,5 km-t. Hát maradt, de nem volt könnyű. Az időim szerint még kicsit össze is szedtem magam, mert végül sikerült két órán belül beérnem a célba, de ekkor ez már nem érdekelt, örültem, hogy túl vagyok rajta, és hogy egyáltalán végigcsináltam. Megkerestem a teás pultot, örvendtem az ajándékcsomagnak, amiben nagy boldogságomra egy sör is ott figyelt. Most ezt kortyolgatom, miközben befejezem a beszámolóm. Furcsán nézhettek rám idehaza Budapesten a járókelők, kicsit érdekesen mozgok a lábamban beállt izmok miatt, különösen a lépcsőkön lefelé. A sima séta is nehezemre esik, azt hiszem bekenem magam valami sportkrémmel, és pihenek. A combomat is kidörzsölte a nadrág, tiszta vér lett a gatyám, mintha megjött volna az, ami csak a lányoknak van. De ez a legkevesebb, ezt a verseny közben észre sem vettem. Hiába, a futás még ilyen nagy hidegben is le tudja kötni annyira az érzékeidet, hogy fel sem tűnik, hogy véresre dörzsölted a lábad. Az a durva, hogy még a karomban, és a hasamban is izomláz van. Azt hiszem, egy darabig nem felejtem el ezt az őrült balatoni futós hétvégét, ha más nem, egy hétig legalább fog rá emlékeztetni a testem, amíg el nem múlik mindez.
Valami kegyetlen volt futni, minden egyes lépésnél belehasított a fájdalom mind a két vádlimba, aztán egy idő után már a bal combomba is. A betervezett 5 percest az első néhány kilométer után sikerült elfelejtenem. Csak az a lényeg, hogy végigbírjam, ez már csak túlélésre megy. Zenét vittem magammal, ilyenek jártak a fejemben, hogy 20 zeneszám = 20 km, és már a célban is vagyok. Hát nem ment az ilyen könnyen. Amikor kiértünk a partra… Hát azt nehéz leírni! Ekkor már tudtam, hogy nem mozgok 5 perces kilométerekkel, hanem jó, ha a 6 perces megvan. A hó hatalmas szemekben esett, méghozzá oldalról, a tó felől, mivel itt ma is erős volt a szél. Mire a tóparti szakasz végére értem, teljesen lefagyott a bal oldalam, meg úgy egyáltalán, teljesen átfagytam. Néha megpróbáltam kicsit megrántani a tempót, kicsit térd, és sarok emelgetni, ekkor mintha egy kis ideig jobb lett volna, de aztán újra belefagytam a kocka mozgásba, és a 6 perces tempóba. Valahol 1:01 körül volt az első köröm a 10,5 km-nél, ekkor végképp tudatosult bennem, hogy el van felejtve mindenféle 1:45, meg 100 perc alatti álmok, én most nem vagyok arra képes. Örültem, hogy tudok még mozogni, és reméltem, hogy ez marad is így még 10,5 km-t. Hát maradt, de nem volt könnyű. Az időim szerint még kicsit össze is szedtem magam, mert végül sikerült két órán belül beérnem a célba, de ekkor ez már nem érdekelt, örültem, hogy túl vagyok rajta, és hogy egyáltalán végigcsináltam. Megkerestem a teás pultot, örvendtem az ajándékcsomagnak, amiben nagy boldogságomra egy sör is ott figyelt. Most ezt kortyolgatom, miközben befejezem a beszámolóm. Furcsán nézhettek rám idehaza Budapesten a járókelők, kicsit érdekesen mozgok a lábamban beállt izmok miatt, különösen a lépcsőkön lefelé. A sima séta is nehezemre esik, azt hiszem bekenem magam valami sportkrémmel, és pihenek. A combomat is kidörzsölte a nadrág, tiszta vér lett a gatyám, mintha megjött volna az, ami csak a lányoknak van. De ez a legkevesebb, ezt a verseny közben észre sem vettem. Hiába, a futás még ilyen nagy hidegben is le tudja kötni annyira az érzékeidet, hogy fel sem tűnik, hogy véresre dörzsölted a lábad. Az a durva, hogy még a karomban, és a hasamban is izomláz van. Azt hiszem, egy darabig nem felejtem el ezt az őrült balatoni futós hétvégét, ha más nem, egy hétig legalább fog rá emlékeztetni a testem, amíg el nem múlik mindez.Köszönöm a meghívást a versenyre, és a házba a munkahelyemnek, és gratulálok mindenkinek, aki teljesítette a távot ebben a cudar időben – aminek az ellenére azért nagyon jól éreztem magam, és egy nagyon nagy élmény volt ez a hétvége! Csak tudjak holnap lábraállni… :)
Címkék: balaton, élménybeszámoló, futás