Amíg még könnyen megtehetjük, még mielőtt letelepednénk és családot alapítanánk, körbenézünk a nagy világban. Az üzenet: kerékpározni (még mindig) jó. Fontos a család, mint a társadalom alappillére, és fontos, hogy figyeljünk a környezetünkre, éljünk együtt vele, fenntartható módon. Követni minket a http://360fokbringa.hu oldalon tudtok.

Egy kis ízelítő videó az első csomagos elindulásról a fekvőbringával:

Kövessétek nyomon a velünk következő 17 napot és 1400km-t Rómáig.
A cél élvezni az utat, hasznosan tölteni a szabadidőt, együtt lenni a természetben, az úton. A honlap célja mindezt megmutatni. Hogy lehet kerékpárral is utazni, nyaralni, környezettudatosan, olcsón, és nagyszerűen. Reméljük sikerül másokat is inspirálnunk a kerékpártúrázásra.

Június elején volt szerencsém vendégül látni otthonunkban a két “szimpatikus idiótát”. Henry és Jamie két angol srác, akik a fejükbe vették, hogy elkerekeznek Londonból Sydney-be. Couchsurfing-en találtak rám, én persze – fekvőgipsz ide vagy oda – egyből kaptam az alkalmon és fogadtam őket, nem minden nap találkozhat két ilyen őrülttel az ember.

Balról jobbra: Henry, Árpi(gipszben), és Jamie

Ha már ilyen szerencsés voltam, gondoltam másokra is, és rögtön az első budapesti estéjükön készítettem velük egy interjút:

Röviden mutassátok be magatokat! Hogyan találkoztatok a kerékpártúrázással?
Jamie King: Ez az első nagyobb túrám. Olvastam néhány könyvet, melyek nagyban motiváltak. Ezek közül kiemelném Alastair Humphreys Moods of Future Joys című könyvet, amely nagyon nagy hatással volt rám. Ezelőtt volt már néhány kisebb túrám Wales-be és az angol partokra pár alkalommal, de egyik sem volt ilyen mértékű.

Henry Bydon: Mielőtt rászántam magam erre az útra, semmilyen kerékpártúrát nem tettem még. Elolvastam Alastair Humphreys két könyvét, a Moods of Future Joys és a Thunder and Sunshine-t, amelyek hatalmas mértékben inspiráltak rá, hogy csináljak valami nagyot. Nem akkorát, amekkorát ő, de valami “epikus”-at. Majd találkoztam Jamie-vel, tettünk néhány próbakört, összesen talán 400km-t, aztán májusban elindultunk London-ból…

Mióta ismeritek egymást, és hogyan találkoztatok?
Egy közös barát által találkoztunk. Már bennem volt a menés, de csak abban az esetben akartam útra kelni, ha van útitársam. Aztán egy közös ismerősön keresztül hallottam Jamie-ről. Leültünk párszor dumálni, egyeztettük a terveinket, aztán eldöntöttük, hogy megyünk! Ez kb. egy évvel ezelőtt volt. Egy évig csak terveztünk és pénz gyűjtöttünk az útra.

Londontól Sydney-ig bringával… Elsőre totál őrültségnek hangzik! Mégis, alapjában véve, miért csináljátok?
Azon túl, hogy “Látni a világot!”, talán azért, hogy kiszakadjunk a megszokott hétköznapokból, és megtapasztaljuk a korlátainkat. Megtapasztalni egy más életformát, egyszerű életet élni.

Miért választottátok a kerékpártúrát, miért nem utaztok csak egyszerűen hátizsákkal, vagy autóval?
Alastair Humphreys tehet róla! :) Ahogy ő leírta a kerékpározást, mint utazási formát, az nagyon megragadott. Na és persze olcsó! De ami még fontosabb, hogy a táj része vagy, látod az embereket, nem vagy elválasztva egy üvegfallal mindentől. És amikor csak akarod, letérsz a főútról. (“off the beaten track”) Így el tudunk jutni olyan helyekre, ahová hagyományos turisták nem.

Milyen hosszú lesz az utatok? Térben és időben is kérdem.
Nagyon egyszerű a válasz: 18 hónap és kb. 25000km, de minden majd elválik. Hosszabban: Nincsenek konkrét terveink és határidőink, majd meglátjuk. Valószínű sokkal hosszabb lesz. Nem időre megyünk Sydney-be, nincsenek megkötések, Ultimate Freedom!

A srácok útvonala - A kék a tervezett, a piros az eddig megtett. Ha így folytatják, tényleg több lesz, mint 25000km...

Miért Sydney, miért álltok meg ott? Folytathatnátok tovább keletnek, hiszen onnan már majdnem rövidebb arrafelé visszajutni Londonba…
Jó ha van egy cél, amihez tudjuk tartanunk magunkat. Sydney egy jó választás volt ilyen szempontból, mert a világ másik vége, szó szerint. De könnyen megtörténhet, hogy folytatjuk, ezt majd ott meglátjuk, jó lenne egy Föld körüli utat csinálni.

Hogyan engedhetitek mindezt meg? Úgy értem, hogy van minderre időtök és pénzetek? (Ezt szokták tőlem is a legtöbbször kérdezni)
JK: Egyszerű válasz. 10 hónapig úgy spóroltam, ahogy tudtam, nem költöttem semmire, olcsó ételeket ettem, nem jártam el bulizni. Úgy számolunk, hogy 5 Fontból el tudunk majd lenni naponta, ha egyáltalán nem költünk szállása. Ez kettőnknek 18 hónapra számolva 5000 Font, ennek elégnek kell lennie. Úgy gondolom, hogy ezt bárki megteheti, aki igazán akarja. A nagy dolog az, hogy amikor megvan az elhatározás, megvan a bringa, megvan az útitársad, megvan minden, akkor útra kelsz! Ha megvan a motivációd, a pénz nem lehet gond. Ha van munkád, csak változtatnod kell az életmódodon, hogy félre tudj tenni, és előbb utóbb összejön az induláshoz az összeg.

Mi volt a legnagyobb kaland, legnagyobb őrültség, amit ezelőtt az út előtt tettetek?
HB: Egy évig Sydney-be laktam a suli után. Hazafelé menet 3 hetet csavarogtunk, különböző szigeteken, hegyeken mászkáltunk, a helyiek életét éltük, ez igazán nagyszerű volt. Aztán a másik nagy élmény Iránban volt, találkoztunk néhány barátommal és egy hetet töltöttünk el Teherántól északra a hegyekben, snowboardoztunk, buliztunk a helyiekkel.

JK: Néhány évvel ezelőtt egy pár barátommal vettünk egy leharcolt járgány és elindultunk vele Törökországba. Közben persze megálltunk különböző városokban, ez egy igazi őrült túra volt, messze ez volt a legkalandosabb dolog. Ezidáig!

Mit mondtak a szülők, barátnők (vagy feleségek?), amikor előálltatok otthon az ötlettel, hogy Sydney-be bringáztok?
HB: Feleségem nincs, a barátaim pedig először nem hitték el, mire készülök, azt hitték, hogy viccelek. Hónapokba telt, mire elhitték, hogy nem csak viccről van szó. Azóta támogatnak, és nagyszerű dolognak tartják, amit csinálunk, remélem, hogy egy-két alkalommal meg is látogatnak majd az út során.

JK: Szerencsés vagyok a szüleimmel, a kezdetektől támogattak, sose jöttek ilyenekkel, hogy akkor most mi lesz a karrieremmel. Persze édesanyám nagyon félt, de jól titkolja. Barátnő… Hát, az a helyzet, hogy 6 héttel az indulás előtt találkoztam vele, de akkor már nem volt mit tenni, kész volt a terv, biztos volt, hogy megyünk. Most Budapestre iderepül meglátogatni, tehát lesz pár napunk együtt.

Mivolt a legszebb élményetek, amióta úton vagytok?
JK: A vadkemping, egyértelműen! Minden nap más helyen. Nagy tábortűz, sütögetés, zenélés. Hoztunk magunkkal egy harmonikát és egy Ukulelét (apró 4 húros gitár). Ezeken egyértelműen botrányosan játszunk, de élvezzük. Kiemelném még a helyeket, amiket láttunk, na és persze az embereket, az embereket mindenképp! Mindenki nagyon kedves és segítőkész, és ezt nagyon jó megtapasztalni. Szállást ajánlanak az otthonukban, vagy csak meghívnak egy sörre, az egész csodálatos!

HB: A vadkemping nekem is mindenképpen. Ha mást nem, ezt nagyon várom, hogy a nap végén tábort verjünk, megsüssünk egy csirkét a tábortűznél. Az egész szuper, tudom, ez most viccesen fog hangzani, de ettől egy kicsit alfa-hímnek érzem magam, amit ezelőtt még nem éreztem. Na és persze az emberek, hogy mindenki ilyen kedves és barátságos.

…és a legrosszabb dolog?
HB: 3 napja felkeltünk, az éjjel rengeteget esett. Egy lapos helyen állítottuk fel a sátrat. Amikor kinéztem a hálófülkéből hajnalban, minden cuccunk úszott a vízen.

JK: A mai reggel. Miután felébredtünk, azt vettük észre, hogy semmi élelmünk, csak két üres szalvéta.
Ja nem, volt még egy rázós élményünk, A Minotaurusz! Miután elhagytuk Belgiumot, azon az estén egy erdőben sátraztunk, és éjjel nagyon furcsa zajok voltak, egész közel a sátorhoz. Egész rémisztő volt, csak lapultunk a sátorban, és kussoltunk. Aztán rájöttünk, hogy kint hagytunk némi kaját a sátor előtt, ami nagy hiba volt. Valószínű egy vaddisznó volt, de Henry szerint inkább egy vérszomjas dinoszaurusz.

Mondjatok néhány szót a bringákról és a felszerelésről! Vannak spéci cuccaitok?
HB: Nem vagyok egy műszaki zseni, ezért egy Thorn Nomad kerékpárt választottam, Rohloff agyváltóval. Ez nem igényel szinte semmi karbantartást. Igaz, nem is tudom, mi folyik odabent az agyban, de tény, hogy végzi a dolgát, és ezt nagyszerűen teszi! Csak 5-10 ezer kilométerenként olajat kell cserélni, és egy életre kiszolgál. Szerintem igazán megéri az árát. Pláne így, hogy használtam vettem aBay-en, táskákkal és csomagtartóval együtt volt 1500 Font. Acélvázas bringa, Ortlieb táskák, a legjobb, amit kívánhat az ember. Laptoptunk nincs, minden este a sátornál egy füzetbe írjuk le címszavakban az aznap este történteket, illetve az aznapi tanulságot. Például az egyik ilyen kedvencünk: mélyre kell túrnod az eperlekvárban, ha egy egész epret szeretnél találni! Vagy: Esős időben jobb ha egy dombtetőn sátrazol!

JK: Az én bringám sokkal egyszerűbb, vettem egyet a legolcsóbb mountain bike acálvázak közül. Ez egy Genesis Altitude 00, egy belépő szintű váz. Ezt felvérteztem a hagyományos váltórendszerrel és tárcsafékekkel. 26-os kerekeink vannak, ami nagyon fontos, hiszen rengeteg helyen csak ilyet kapni. Az acél is ezért fontos, ezt is bárhol meg lehet heggesztettni. Ja és ne felejtsük el a kis gitárt és a harmonikát. Indulás előtt egyáltalán nem tudtam játszani rajta. Ez igazából a búcsúajándék a kollégáimról. Nézzük a táskákat: Az egyik első táska tele ruhákkal, a másikban a konyha. Az egyik hátsótáskában csak kaja, a másikban minden egyéb, szerszámok, könyvek, személyes dolgok stb. Hátul közében egy “Drybag”, amiben a sátor, hálózsák, matrac. Ja és van egy kosár a kormányon, ami jobb híján tépőzárral van a kormányra szerelve. Ez egy igazi “nagymamás” biciklis kosár, de nagyon jól megteszi, bármikor bármit bele lehet hányni, és hatalmas, abszolút király!

A szállást hogyan oldjátok meg?
80-85%-ban vadkempingezünk, amit nagyon szeretünk és ami igazán kalandossá teszi az utunkat. Na és nem utolsó sorban teljesen ingyen van. Couchsurfing-ről csak az indulás előtt hallottunk, aztán kb. egy hete regisztráltunk Ausztriában egy netcafé-ban, rákerestünk a budapesti vendéglátókra, téged dobott ki az első oldal tetején, írtunk neked, és most itt vagyunk. (kell nekem annyit online lógni, azért dobott ki elsőnek :) ) Illetve egyszer aludtunk szállodában is. Jamie ötlete volt, hogy Nancy-ben próbálkozzunk be szállodáknál egy ingyen éjszakára. Nincs mit veszteni alapon, megkérdeztük, nem kaphatnánk-e egy ingyen éjszakát, elmondtuk, hogy hová tartunk és hogy jótékonyságból tekerünk, ami hát, végül is igaz. Az első 6 helyről elhajtottak. Vicces volt, mert egy 5 csillagos szállodánál is próbálkoztunk, persze onnan hajtottak el a leggyorsabban. Végül a 7. szállodában, a recepciós lány rendes volt velünk. Felhívta a főnökét, aki szintén felhívta a főnökét, és végül megszántak minket. Így történt, hogy Nancy-ben ingyen szálltunk meg egy szállodában egy éjszakára. Ez nagyon jó volt, mert akkor már 10 napja nem zuhanyoztunk.

A pénzügyekről vezettek nyílvántartást? Átlagban mennyi költség jut egy főre egy nap és azt mire költitek el?
Valószínűleg már túl vagyunk a túránk legdrágább szakaszán, ami Nyugat-Európa volt. Úgy számoltunk, hogy napi 5-10 Euróból ki kell jönnünk mindenhol. Néha veszünk pár sört, ez még belefér. De ha nem számoljuk a sört, 5 Euróból meg kell, hogy legyen a napi betevő, és ez általában sikerül is. Pedig iszonyat sokat eszünk, egy fél kenyér elfogy minden nap, egy kiadós reggelivel kezdjük a napot, aztán ebéd, és mindeközben pedig annyi sütit eszünk, amennyi csak belénk fér, a napot pedig este egy masszív vacsora zárja. Mindemellett valószínű mind a ketten fogytunk indulás óta. Szóval, ha újra fel akarod fedezni az evés iránti szenvedélyed, ugorj fel a bringádra és irány az út!
(Ezt aláírom, Jamie érkezésük után 7 db sajtos-tejfölös lángost vágott be, nem hittem el!)

Megvan minden tudásotok és szerszámotok a bringákhoz, ha valamit javítani kell majd?
HB: Egyértelműen nincs még meg a tudás, de a szerszámok megvannak… Lássuk csak: a defektjavításhoz megvan minden, valószínű ezt fogjuk a legtöbbet használni. Vannak nálunk tartalék fékpofák és láncok. Törött küllőt még soha nem cseréltem, de van velem egy “használati utasítás” hozzá. Láncot se cseréltem még, de megmutatták, hogyan kell. Nagyjából ennyi, ezekre vagyunk felkészülve.

Mik az elvárásaitok az úttól?
JK: Nehéz ezt megfogalmazni. A legnagyobb talán a kaland, a kitörés a hétköznapi, “normális” életből.. Otthagytam a melót, nincs semmi indítatásom hazamenni, most egy kalandos, élvezetes életet akarok élni. Eddig ez megvan, az út minden várakozásomat felülmúlta már most. Eddig nem bántam meg semmit, vagy ha lennének is ilyen gondoltom, az csak az lehetne, hogy mi a francért nem indultam útnak évekkel ezelőtt. Hogy miért töltöttem ennyi időt gondolkodással, miért nem indultam útnak sokkal korábban.

HB: Szakáll! Szeretnék naaaagy szakállat növeszteni ezen az úton! Komolyra fordítva a szót, hasonlóak az elvárásaim, mint Jamie-nek, élvezni az életet 18 hónapig, megvalósítani egy álmot.

Van-e olyan dolog, amitől tartotok?
HB: Azt nem mondanám, hogy félek tőle, de lövésünk sincs róla, hogy milyen lesz Kína. A másik dolog a kutyák. Egy csomószor olvastuk a neten, hogy ezzel szokott a legnagyobb gondjuk lenni a bringásoknak. Ráadásul be sem vagyunk oltva veszettség ellen, de talán ezt Isztambulban még pótoljuk.

JK: A vállam kiment tavaly júniusban, és elég fájdalmas volt. Ha ez ismét megtörténik valami isten háta mögötti helyen ahol a közelben semmi kórház, Henry-nek kell majd helyretenni.

Mi az a dolog, amit a legjobban hiányoltok az út előtte mindennapi életetekből?
Az emberek! A barátok, a család. Persze nem súlyos a dolog, eddig nem sokat gondoltunk erre, és nem is volt gond ebből. Nem is hiszem, hogy ez nagyon változni fog. Az amit az út ad nekünk, sokszorosan kárpótol mindenért, amit otthon hagytunk.

Mi a legjobb dolog, amit eddig az úttól kaptatok?
JK: Messze a legjobb dolog, amit ez az út adott nekem, az az érzés, hogy csodálatosan el tudod tölteni az időd, utazni tudsz, és mindent meg tudsz tenni amit szeretnél 5 Euróból naponta. Ezalatt az idő alatt boldogabb tudsz lenni, mint Londonban, amikor több száz Fontot elköltesz egy héten, bulizni jársz, stb… Egy ilyen úton 5 Euróból naponta sokkal szebben el tudod tölteni az időd, mint bárhogy ahogy eddig képes voltam rá, vagy gondoltam volna.

Hol tudjuk az utazásotokat követni?
http://www.theblazingsaddles.com, itt minden héten, de legalább kéthetente hírt adunk magunkról. Valamint az ennél kicsit interaktívabb Facebook oldalunkon is.

Köszönöm az interjút és további szép útat kívánok Nektek!

Henry és Jamie híresek lettek, még a Blikk is cikkezett róluk...

Majd akkor úgy döntöttem, hogy a klasszikus Everest Alaptábor (Everest Base Camp: EBC) túrát kihagyom és majd meghagyom egy másik útra. Így érkeztem el a gondolathoz 2009-ben, hogy felfedezzem az EBC és a közeli völgyek, hágók rejtélyeit, élményeit és azt összekössem egy jól megérdemelt Everest Maratonnal, ami kicsit furcsán hangzik, de az első hivatalos maratonomnak számított. Aki ismer az tudja hogy én már megannyiszor futottam ennél sokkal hosszabb távokat, de igyekeztem óvni magamat egy hivatalos utcai maratontól… de mindig is indíttatásom volt egy terepmaratonhoz.

Őszintén megvallva nem is tudom miért nem jutott ez az esemény eszembe előbb :-) Szinte a tökéletes kombináció: magaslat, hegyek és terepfutás, valamint az 1953. május 29.-ei első sikeres hegymászó expedíció (Tenzing Norgay és Sir Edmund Hillary) megemlékezéséhez kötött dátumon tartják. Ahogy ez élet úgy hozta (vagy én) ezek az elemek határozzák meg a munkám és a hobbim is… vagy ahogy mások szokták mondani: szerencsés ember – „a hobbija a munkája” :-)

Na de vissza a tényekhez. A munkámból adódóan a tervezés már egy jó ideje elkezdődött és a nevezésemet is leadtam már tavaly júliusban a versenyre, ami tökéletesen beleillet az eléggé sűrű munkarendembe, így egy 7 hetes nepáli utat terveztem bele.

Április közepén utaztam ki Angliából majd június 3.-án repültem vissza Angliába, kifelé és visszafelé is sikerült pár napos munkákat beszervezni a Szigetországban, így azt mondhatom kihasználtam az időt és a helyet is. A versenyt nagyon vártam, de főkent a túra mozgatta a fantáziám és e köré terveztem a „felkészülésem” ha ezt ennek lehet mondani: hisz abban a magasságban a futás átmegy poroszkálásba… Igaz idővel elkezd normálisabban mozogni az ember. Persze 5000m felett ez fehér embernek már nem nagyon megy. A terveim szerint 3 völgyet néztem volna meg, 3 hágón való átkeléssel és több kisebb csúcs megmászásával segítve az akklimatizációt. Terveimbe az is beletartozott, hogy a verseny szakaszait végiggyalogolom és bizonyos részeken futok is. Természetesen benne volt a sérülés és a betegség lehetősége is, ami jelen esetben be is játszott.

A terveimhez hűen haladtam egészen 2 hétig, majd a második hágón való átkelésem után egy eléggé kellemetlen torokfertőzést kaptam el, ami le is döntött pár napra, így ágynak dőltem 4900m-es magasságban… Majd 2 nap pihi után úgy döntöttem, hogy tervet váltok és még a megmaradt hágónak nekiugrok… Eléggé nagy kihívás lett belőle de sikerült. Igaz újabb 2 nap pihi következett, ami után be kellett látnom, hogy ebben a magasságban, gyógyszerek nélkül nem tudok felépülni. Így lesétáltam 3500m-re, a híres Namche Bazarba, ahol egy antibiotikumos kúrába kezdtem. 1 hét után kezdtem helyrejönni és még edzésmunkát is sikerült belevinnem napjaimba. Ekkor már május 17.-e volt…

Namche Bazar – cél az Everest Marathonon

Lassan éppen ideje hogy újra nekilóduljak a túrának. Vissza az alaptáborba, a verseny rajtjához. Ezt május 22.-én meg is tettem és 27.-ére megérkeztem az alaptáborba, ahol csatlakoztam a külföldi kontingenshez, akik kb. 30-an együtt haladtak fel Luklabol. Ők egy programcsomag résztvevőjeként érkeztek ide. A másik opció ha valaki ezen maratonon részt akar venni az az, hogy 2 nappal a rajt előtt csatlakozik, mint ahogyan én is tettem. Ez az opció valamennyi szabadságot adott nekem és tökéletesen beleillett a programomba. Egyébként a csoporttal több helyen is találkoztam és beszélgettem Velük, valamint pár technikai eligazításon én is megjelentem, ami Namche Bazarban volt.

Május 28.-án volt egy próbarajt, amit a média és a sajtó részére szerveztek, hogy legyenek képek és videóanyagok is a rajtról legalább… Kisebb csúszás volt ebben, mert a sajtó képviselőit eléggé megviselte a túra fel az alaptáborba. Így alig éltek amikor 2 óra késéssel megérkeztek :-) A próbarajt eléggé nevetségesre sikerült, hisz 3-szor kellett eljátszani a rajtot, és a nepáli futókon (sherpák és teherhordók) kívül nem sok lelkes futó akadt: főleg sprintelgetni a frissen hullott hóban a Khumbu gleccser jegén 5360m-en… Mindenki egy futásra volt eltervezve: a másnapira.

Rajtterület az alaptábornál

Ami egyébként egyértelműen látszott, hogy a külföldiek közül, ha még voltak is elszántak 2 héttel a maraton előtt erre a napra már az elszántság eléggé alábbhagyott és a legtöbben rájöttek, hogy ez a magasság mindenre jó, csak futásra nem! A legtöbben azt fontolgatták, milyen taktikával teljesítsék az első legkritikusabb 10kmt, hisz óriási oxigénhiányt halmozhatnak fel es annyira elfáradnának az extra erőltetéstől ebben a magasságban, hogy a verseny további részére már csak a túlélésről szólna…

Akit esetleg érdekelne hogy mi is zajlik le a szervezetben a magaslat hatására, annak egy rövidke ismertető:
A magasság hatására oxigénhiányos állapotba kerül az ember (ez valójában a légnyomás csökkenése által jön létre – így a parciális nyomások csökkennek ami megnehezíti az oxigén-széndioxid cserét), amit hipoxiának is lehet nevezni.
Mivel a szervezetnek, főleg az agynak állandó oxigén igénye van, ezért különböző módokon reagál ennek visszaállítására: Rövid távon: szívritmus növekedés, szapora légzés. Ha ezeknek hatása nem elég gyors, akkor a személy fejfájásra, émelygésre, étvágytalanságra, álmatlanságra panaszkodik… Ez akár elmehet nagyon komoly symptomákhoz (tünetekhez) is, amihez orvosi segítség kell (magaslati betegség, tüdő ödéma, agyödéma). Körülbelül 5000m az a határ, ahol még az ember képes idővel megszokni a magasságot hosszútávon, de e felett már képtelen, csak rövidtávon – de folyamatos leépülés mellett. Amúgy a legtöbb ember ha lassan – időt hagyva az akklimatizációra – halad felfelé, akkor tud alkalmazkodni.

Hosszú távon a szervezet képes a vörösvértest-számok (vvt) növelésével extra oxigénlekötést biztosítani, így az alkalmazkodás hosszabb távra megoldott az adott magasságon.
Persze ne képzeljük el hogy annyi vvt lesz a szervezetben, hogy utána az ember percenként 1 levegővel elbír lenni tengerszinten: minden csak egy ideig hat, amúgy is a vvt-k élettartama is limitalt.
Futók sokat kérdezik, hogy miért nem edzhetnek 4-5000m magasságban hogy jobb hatást érjen
ek el a vvt növekedésben. Ennek rengeteg oka van: az első és legfontosabb, hogy ez a magasság túl magas ahhoz, hogy egyáltalán elfogadható edzésmunkát végezzünk… (túl sok idő kell hozzá, és amikor már alkalmazkodott az ember, akkor sem tud minőségi munkát végezni – fiziológiás limitek.)
Évtizedek során jöttek rá, hogy 2000-3000m közötti magaslati edzőtáborok a legeredményesebbek. Igaz manapság már oxigén kamrákat is alkalmaznak, valamint az EPO használatával közvetlenül tudnak hatni a vvt növekedésre. Mint tudjuk ennek elég komoly mellékhatásai vannak hisz a besűrűsödött vér (hematokrit növekedés) akár infarktust és egyéb komplikációkat is okozhat.

Folytatva az Everest Marathon story-t: Azt azért hozzá kell hogy tegyem, hogy ezek a futók a maraton napjáig kb. két hetet töltöttek el magaslaton fokozatosan felfelé haladva. Az ő akklimatizációjuk tökéletes egy túratempóhoz és semmifajta problémájuk nem volt ezen a magasságon. De ugye itt nem sétáról beszélünk. Még ha úgy is tűnik hogy a maraton szintkülönbség profilja egy nagy lefelé futás, azért meg kell hogy említsem a táv első 5km-én a gleccseren és moréna halmokon kell áthaladni, ami nagyon kegyetlen… Sok-sok kicsi, de meredek le és fel és az egész távon több mint 1100m-t kellett megmászni a 3100m lefelé mellett.

Az alaptáborban a versenyzők sátorban aludtak (már aki tudott a mozgó-recsegő gleccsert és a lavinákat hallgatva) és a verseny napján reggeli után 7 órakor rajtoltak el. 6 óra 55 perckor a nap odasütött végre a rajtolókra, akik már félig megfagyva próbálták előkészülni a küldetésre. 104 ember állt a rajtba (ebből kb. 70 nepáli – egyébként az indulók száma limitált) a rajtra várva, ami el is jött… Azt kell hogy mondjam hogy sokmindent megértem már versenyek és helyszínek területén , de ez a TOP 3-ba van… Everest alaptábor, -5 fok, kék ég és hegyek minden irányból: eszméletlen és leírhatatlan!

Everest Base Camp

A versenyről pár szóban: nagyjából elterveztem, hogy mikor mennyi időnél leszek, persze tudtam, hogy a betegségem még nem múlt el nyomtalanul, így az antibiotikum mellékhatásaként jól ismert hasgörcsök valószínűleg utolérnek a verseny valamely pontján: remélhetőleg minél később.

Nehéz pontos részidőket adni, hisz’ nincsenek jelezve a kilométerek, de kb. 5km-nél 41 percnél haladtam át, majd a következő 5km 30 perc volt, így 71-72percnél értem 10km-hez. A következő 10km-t már futottam előtte felkészülésként, így reméltem, hogy 50 percen belül sikerül: hisz’ van egy elég nagy lefele-sziklás és egy kb. 4km „könnyebb” lefele szakasz. Így 47perc lett, ami 1:59-et jelentett ennél a pontnál. Itt már éreztem, hogy a gyomrom gyengélkedik. A következő 12km-re vissza kellett vennem a tempóból, mert féltem, hogy nagyon belefutok egy gyomorgondba… Így 77 perc lett, ami kb. 15 perccel gyengébb a tervezettnél. De ekkor vissza volt még a számomra igen jól ismert utolsó 10km! Négyszer futottam meg előtte ezt az igen komoly embert próbáló 10km-t, ami egy 500m szintkülönbségű térdgyilkoló lefelével, majd egyből egy 500m szint felfele, aztán meg 200m szint felfele kicsit lankásabban. Ezután kb. 80m szint enyhén lefele, majd 500m szint fejvesztett lefele a célig, ami Namche Bazarban volt. Az edzéseim során sikerült 80 és 105 perc között ezt megtennem egy-egy hosszabb edzés közben, így reméltem, hogy valahol a felső határ alatt beesek…

Közel az 5km-es jelzésig – Gorak Shep

Remény hal el utoljára – ahogy mondják. Hát aznap nem segített. Eléggé roncs állapotban értem a nagy szintfutás elé és itt már biztos volt, hogy a túlélésért hajtok. Folyamatos görcsök és hányinger kerülgetett, amihez igyekeztem hozzászokni és bíztam abban hogy egy ponton majd elmúlik és elkezdhetek kocogni újra… 70 perc séta után még mindig nem ment. Ahogy elkezdtem abban a pillanatban hasgörcs vette el minden erőm. Így maradt a görcsös séta :-)

Az utolsó agyromboló lejtőre ha meggörnyedve is de erőltettem egy kocogást, ami a cél előtt visszaesett túrába, igaz a célfelirat alatt kiküzdöttem egy futótempót, csak a képek erejéig… (csak a tények kedvéért: 138perc lett az utolsó 10km. (Most lehet röhögni, vagy nevezni jövőre)

Az utolsó kilométereken helyiek üvöltöztek folyamatosan és lelkesen tapsoltak: „First Foreigner! First Tourist!” üvöltések visszhangoztak a magasba. Én azért tudtam, hogy 3 indiai előttem van és ugye ők is külföldinek számítanak még ha nem is néznek ki annyira külföldinek mint én.

Közel a Thyangboche-i hídhoz

A célba érkezésem tiszta csoda számba ment, mármint a fogadtatás. Azt hittem eltévesztettek a személyt, mert olyan parádét csaptak a tiszteletemre, már én éreztem magam kellemetlenül. Cibáltak ide oda, kézfogások, ölelések, stb… Mind azért mert én érkeztem meg első fehér emberként, vagy nyugatiként, 5 óra 34 perccel, 36.-nak összetettben (összehasonlítva a megálmodott 4:45-höz képest, ami kb. 18. hely lett volna és „csak” 1 órával a győztes idő mögött…)

Cél

Technikai információk a maratonról:

• Szintemelkedés: kb. 1100m fel és 3100m lefele. Csak víz áll rendelkezésre a futóknak kb. 6-7 ponton, mindenki saját maga biztosította az ételt. Akár vendégházakban is rendelhetett :-)
• Az útirányokat és fontosabb kereszteződéseket kizászlózták, igaz így is eléggé kaotikus volt egy két helyen.
• Rajt: EBC 5360m, Cél: Namche Bazar, 3440m
  Hivatalosan a világ legmagasabban megrendezett maratonja. Megtiszteltetés volt első magyarként leküzdeni ezt.

A felkészülésemhez tartozó információk:

• 49 nap Nepálban (a „7 év Tibetben” után 7 hét Nepálban mottóval), 6 hét magaslaton, ebből 4 hét 4000m felett és közel 2 hét 5000m felett.
• 3 hágó átkelés (5300 felettiek), 3 csúcs (5400m felettiek), 5640m-es maximális magasság.
• Leghosszabb edzés: 4:30
• Legjobb tempó: 3600 méteren kb. 2km 8:20 körül síkon(ez egy 50 perces
  edzés része volt) és 4km 17 perc – benne egy 400m szint – és sziklás lefelével

Érdekesség
ek:

• Több mint 470 ember mászta meg az Everestet ebben a szezonban, ebből közel 200-an 2 nap alatt! 3 halott (1 magyar (Konyi), 1 Orosz es 1 Skót), sok fagyásos sérült és sok ember nem a saját lábán hagyta el a hegyet – helikopter segítségével (ebben is van egy magyar – Ugyan Anita)…
• A 7 hét alatt mindössze 2 db vizes flakont vettem melyet használtam a 7 héten keresztül, ezenkívül az összes szemetet vittem magammal , így a 7 hét után kb. 700 grammnyi lett (fél tesco-s zacskó).
• 7 zuhanyzás 7 hét alatt, ebből 3 Kathmanduban.

Futófelszerelésem:

10 éves Nike rövidnadrág, „average Joe” hosszú ujjú póló (felirat nélküli), 1 pár koszos zokni, fekete fejpánt – akár a batman-nek is lehetett volna ilyen -, egy ecuador-ból származó derékra tehető pénztartó – 3 Snickers szelet rászigózva valamint egy kis zsebpénz és 1 fájdalomcsillapító (nem doppinglistás!), elől és hátul egy-egy rajtszám.
Az én túrám és futásom a Magyar Államnak, valamint szponzoroknak 0Ft, azaz nulla forintjába került és valószínű ez a trend megmarad a jövőben is.

cipő verseny előtt

cipő verseny után

Verseny bankett:

Jó sportolókhoz méltó: 3 csillagos szállóban, „All you can eat and drink” Svédasztal helyett nepáli asztal finomságokkal, meg tortával is, és hogy ne legyünk szomjasak: Red Label Whisky, Gurkha sör és Coca Cola. Majd dínom-dánom: Én egy Kathmandui Club pepita táncparkettjén zártam az estet… Ezt követően még a telefonszámomat is elkérte egy táncos hölgy! (Még nem jelentkezett :-) …)

A verseny teljesítője és a bejegyzés írója: Molnár Róbert

Egy év után azt mondta, elég volt. Megállt, levágatta a haját és a szakállát, majd hazament befejezni a sulit.

Hogyan/miért? – Az útvonal – Az útinapló – Így készült a videó

Filozófia: "It doesn’t matter what dream you choose to follow, as long as you have one. Go follow your dream, and laugh while you’re doing it!"

Magyarul valahogy így: Mindegy, mi az álmod, csak legyen egy! Menj, váltsd valóra, és közben nevess!

Még mielőtt elhagytuk volna a budai rakpartot, a Batthyány térről megcsodáltuk a parlamentet. A Moszkva tér után a Budakeszi út végeláthatatlan emelkedője következett. Ez még nem volt olyan finom, én annyira nem élveztem az orrunk alá pöfögő autókat, de Lehel már itt is odáig volt, pedig az igazi szép szakasz csak Szépjuhásznétól következett. Erdei úton folytattuk, végre háttérbe szorult a város zaja és körülölelt minket a természet. Itt már egymás mellett, beszélgetve is tudtunk bringázni, hiszen ezen az úton a forgalmat csak bringások és turisták alkották. Nem kis örömünkre az emelkedő is jóval lankásabbá vált. Egészen a libegő felső állomásáig, ahonnét ismét igen meredek volt az utolsó rövid szakasz a János-hegy tetejéig.

Fent aztán leláncoltuk a bringákat és megcsodáltuk a panorámát az Erzsébet-kilátó tetejéről. Értékelték a srácok a jót, különösen ilyen küzdelmes feljutás után.

Lefelé másik utat választottunk, Normafa felé vettük az irányt. Egy kékkútnál megtöltöttük a kulacsainkat, majd a buszforduló melletti réten – ahonnét szintén pazar kilátás nyílik a városra – leheveredtünk a fűbe uzsonnázni. Miközben falatoztunk, előkaptam a telefonomat és a már előre összeírt kérdéseimet, hogy rögtönzött villáminterjút készítsek a fiúkkal: Mégis hogyan gondolták ezt a 31000km-t 15 hónap alatt 30 országon át, hogyan és mikor jött az ötlet, milyen a felszerelésük? hogyan gondolták, hogy út közben még a Grossglocknert és a Mont Blanc-t is megmásszák? És hasonlók… Nagy nevetések kerekedtek a kérdezz-felelekből, ebből egy rövid részlet:

Á.: Utatok során tervezitek megmászni a Grossglocknert és a Mont Blanct. Az ehhez szükséges felszereléseket mind viszitek a bicikliken?

E+L.: Egyedül a hágóvas és a jégcsákány hiányzik, ezeket a hegy lábánál majd béreljük. Az összes többi, a ruházat, és a bakancsok nálunk vannak, ezeket amúgy is használni fogjuk. Illetve a karabinert és a beülőt talán nem, reméljük nem lesz olyan szél, hogy ki kell kötnünk magunkat a bringákhoz.

Á.: Mitől tartotok a legjobban?

L.: Nincsenek ilyenek. A fölfelék, a szembeszél csak akadályok, azért vannak, hogy legyőzzük őket. Ha képes voltam arra, hogy kilépjek a teljes biztonságból a teljes bizonytalanságba, akkor nem hiszem, hogy bármi az utamat tudná állni. Egy csonttörés, vagy ilyesmi közbe jöhet, de amíg egészséges vagyok és Előd nem kerget az őrületbe, addig nem lesz baj. A legnagyobb ellenségem az saját magam. …és Előd, teszi hozzá nevetve.

A teljes interjút már csak azért sem közölhetem le itt, mert az a Velo magazin júniusi számába készült, tehát ott fog megjelenni, ott olvashatjátok. De addig is, azt ígérték hőseink, megpróbálnak legalább hetente életjelet adni magukról képek, videók és írott blog formában az expedíció honlapján, a http://ontheroad.blog.hu –n.

A mi történetünk azonban még nem ért itt véget! A Mártonhegyi úton zúztuk le a városba, hogy aztán magunk alá gyűrjük a Gellért-hegyet is. Ez a kis kaptató már meg se kottyant a János-hegy után. Elégedetten ültünk le a Citadella mellett, épp gyönyörű napfény terítette be a klasszikus panorámát észak felé. Látszott a pesti háztetők felett a Hősök terén lévő Millenniumi Emlékmű oszlopa, a Lánchíd szinte karnyújtásnyira volt, és balra fent a hegyek, köztük a főváros legmagasabb pontja, a János-hegy.

Öröm volt rágondolni, hogy ezt mi négyen mind bevettük. Jóérzés volt ott lenni, kicsit úgy éreztem, mintha már rég ismerném a srácokat, holott nem volt még 24 órája, hogy megérkeztek.

Ahhoz képest, hogy pihenőnapot terveztek mára, a be- és hazatekerésekkel sikerült belevernünk egy 60km-t a lábunkba nem kevés szinttel. Egy élmény volt, jó kis városnézős, kirándulós kör ez, ajánlom mindenkinek, aki bringával szeretné felfedezni szép fővásunkat!

Nem marad más hátra, mint sok szép élményt, hátszelet, kedves embereket, na és mindenek felett határtalan kitartást és lelkesedést kívánjak Elődnek és Lehelnek a tervük megvalósításához! Én egészen biztos, hogy izgalommal (és tudom nem szép, de egy kis irigységgel is) fogom követni útjukat.

Amikor a hólánc sem segít…

Poprád felé az autópályán is állt a hó, sose gondoltam volna, hogy a 60-as tempó pályán olyan gyors, hogy még előzésre is ad okot. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy okos lenne egy hólánc beszerzése is, hiszen tudtuk, hogy a szállásunk 1200 méter környékén lesz. Beugrottunk a poprádi teszkóba hóláncért, fagyállóért és egy jégkaparóért. Hajnali 3-kor értünk Ótátrafüredre, és ahogy vártuk, valóban hó födte a Bilikova menedékházhoz felvezető utat. Nem is próbáltunk felhajtani rajta, hanem előbb gyorsan felszereltük a vadonás új hóláncokat, és csak aztán indultunk neki az útnak. Így se volt sok sikerünk, hamar elakadt az autó, mivel az utat közel fél méter hó borította és egyáltalán nem volt még letakarítva. A szűz havat egy darabig maga előtt tolta az autó, de aztán elakadt. Hamar beláttuk, hogy semmi esélyünk feljutni autóval a házhoz, ezért inkább visszatolattunk Ótátrafüredre, ahol kerestünk egy parkolóhelyet, letettük az autót és elkezdtünk átöltözni sífutóba. A két hátizsákot telepakoltuk ruhákkal, inni- és ennivalókkal, majd elindultunk fölfelé a szűz hóban. Ekkor már éjjel 3 óra volt, fejlámpákkal nyomtuk fölfelé a szakadó hóesésben. Na ezt nevezem éles váltásnak! Délután 5-kor még az íróasztalnál ültem a munkahelyemen, most pedig, 10 órával később, az éjszaka közepén fölfelé sífutunk egy hegyre.
Úgy egy órát törtük a havat magunk előtt, mire felértünk a házhoz. A kulcsot elrejtette nekünk a személyzet, így nem kellett senkit felkeltenünk, leporoltuk magunkról a havat, majd felmentünk a szobánkba. Kibontottunk egy sört a megérkezésre, majd forró zuhanyt vettünk. Rég nem esett ilyen jól forró zuhany, arról nem is beszélve, hogy talán életemben nem hatódtam meg ennyire egy, azaz mindössze egy darab sörtől. Persze ehhez biztosan kellett előzménynek a 8 óra munka, az 5 óra vezetés és levezetésként ez a kis sífutás is. Gondolhatjátok, hogy az alvással se volt sok gond.

Ekkora hóban marad a sífutás!

Bander 11-kor keltett, reggeliztünk, majd visszacsatoltunk a sífutólécekre. Az utat már letakarították, így le tudtunk síelni Ótátrafüredre az autóhoz. Aki sífutott már, az tudja, hogy lefelé nem olyan mókás a helyzet a sífutóléceken, sokkal labilisabb, nehezebb az irányítása, ugyanakkor jobban is csúszik. Én persze idén húztam először ilyet a lábamra, ráadásul a lesiklás is csak néhány éve játszik nálam újra, így nem csoda, hogy rendre az út menti hókupacokban kötöttem ki, Bander nem kis mulatságára.
Lent tettünk egy kisebb kört Tátralomnic felé, de sajnos az út hamar a semmibe veszett, gondolom a kutya sem akar a kidőlt fák között kirándulni, amióta a vihar úgy letarolta itt az erdőt. Délután megpróbáltunk feljebb jutni az autóval, és ez félútig sikerült is, most hogy végre lekotorták az útról a havat. Tovább nem merészkedtünk, jobbnak láttuk, ha inkább kiásunk egy parkolóhelyet az út menti hófalból, és ott hagyjuk az autót. Azért persze újabb szép adag kaja, pia és ruhamennyiséggel tértünk vissza a házhoz, ahol egy gyors ebéd után folytattuk is tovább a síléceken, de most már nem a város, hanem a hegyek felé!
A turistaút ekkor már szépen ki volt járva, de sajnos csak egy keskeny, embernyi sávban, ami kb. 30-40cm mély volt, és két oldalán továbbra is a szűz hó terült el. Aki sífutott már, az tudja, hogy nem ez a legideálisabb terep bármiféle sífutásra, mi azonban élveztük a helyzetet, sítúráztunk, méghozzá nem is akárhol! Gyönyörű volt a havas erdő, itt már alig volt nyoma a viharnak, mindent hó borított vastagon, mi pedig nyomultunk előre a léceinken. A Rainerova-menedékház előtt egy meredekebb lefelében szépeket taknyoltunk, még Bander is megkóstolta a havat, ezért én jobbnak láttam, ha le is csatolok. A ház zárva volt, csak egy cirmos macska szaladt elő a ház mögül, szegényke azt hitte, kinyitjuk neki a házat. Zamkovskszky-menedékház felé levágott a kitaposott nyom, de ezt olyan meredeken tette, hogy mi inkább a szerpentint választottuk, és a szűzhavat. Féltávnál megcsodáltuk a vízesést, majd a házban melegedtünk egy kicsit. Szlovák srácok tartottak egy vetítést norvég jégfal- és hegymászásokból, meginvitáltak rá minket is, sőt a filmhez még egy-egy korsó forró tea is járt. Jól éreztük magunkat. az is jó érzés volt, hogy ahogyan az elvárható, a legtöbb ember itt is jó érzésű, és semmiféle szlovák-magyar ellentét nem létezik bennük, ahogy bennünk sem.
A vendégség után már nem csatoltuk fel a léceket, mert időközben ránk sötétedett. Fejlámpát kapcsoltunk, vállra kaptuk a léceket és lecammogtunk a rövidebb csapásokon. Este megnéztünk egy 84-es csehszlovák Everest expedíciós dokumentum filmet, aminek az elején a Sziléziai-házban próbálták fel a főhősök az oxigénmaszkokat. Jó tudni, hogy oda már oxigén kell, jobb, ha nem is megyünk arra holnap. Azt leszámítva, hogy lefelé jövet meghalt a csúcsot meghódító hegymászó, vicces volt a film, azon nevettünk Bandival, hogy bizonyos szavakat és mondat foszlányokat tök jól megértettünk, például a -25 fok mínusz dwacatypety, de a legjobban a fantastická cenery-n vagyis a fantasztikus kilátáson nevettünk. Ki is találtuk, hogy következő nap, ha valaki szembejön, ezzel fogunk köszönni neki.

Bakancsos Mami(c) Túra a Téry-házhoz

Reggel napsütésre ébredtü
nk, Bander úgy rúgott ki az ágyból, hogy azonnal induljunk a mai napra eltervezett bakancsos túrára, vagyis irány a Téry-ház majd a Vörös-torony-hágó! A Zamkovskszky-menedékház a már ismert rövidített csapáson mentünk, odáig nem is volt semmi érdekes. Viszont utána kezdett kalandossá válni a túránk. Feljebb érve a Kistarpataki-völgyben eltűnt minden friss nyom, csak egy régebbi csapás maradt, amit már újra befedett a friss hó, épp csak annyira volt jó, hogy tudtunk merre kell menni. Mert ugye a jelzés az erdőhatárt elhagyva már csak a kövekre van felfestve, de azokat ugye méteres hó borította. A táj elképesztő volt így fehérbe öltözve. A hátunk mögül tűzött a nap, mi pedig léptük a magas térdemelést a nagy hóban, előttünk ott ragyogott a völgy, nagyon élveztük a túrát. Azon tréfálkoztunk Banderral, hogy mi legyen majd a beszámoló címe?! „Kamáslival a Tátrában!” – gonoszkodtam, merthogy barátom sikeresen otthon hagyta a vadonatúj, még sosem használt kamásliját, pedig itt aztán jól jött volna. De meg kell hagyni, fejlődőképes a srác, ez ahhoz képest nem akkora gáz, hogy tavaly titokzokniban indult neki a Bobotov Kuknak. Persze Bander erre visszavágott, legyen a blogbejegyzés címe: „Hogyan essünk el kéttucatszor sífutóléccel a Bilikovától Ótátrafüredig”, merthogy előző nap körülbelül ennyiszer néztem meg a havat közelebbről, amíg lesíeltünk az autóig. Végül maradtunk a Mami túránál. Ma mi járunk itt először. Ok, leírva nem olyan jó, mi akkor jót mulattunk ezen is. Ahogy a „Vigyázz, szikla… Hasadék!” felkiáltáson is.

Ahol a völgy végébe értünk, ott lett csak igazán necces a helyzet a mély hóval. Ekkor már váltott vezetésben mentünk elöl, mert aki a havat törte, annak jóval nehezebb dolga volt. Persze mindig a leggenyább részeken adtunk át egymásnak a vezetést, ott ahol az ember csak egyhelyben toporgott, taposhatta maga alatt a havat egy percig, mire valamit előre tudott jutni. Sokszor derékig, vagy még tovább süllyedtünk a hóban, és bizony néha nem volt könnyű kikecmeregni az ilyen helyzetekből. Kisebb-nagyobb lavinák is voltak körülöttünk, persze egyik sem a közelünkben, na de az se lett volna gáz, mindegyik túl apró lett volna ahhoz, hogy bármi veszélyt jelentsen számunkra.

Néhol csak kínkeservesen lassan tudtunk haladni, persze mi kesergés helyett inkább csak nevettünk azon, hogy már megint hol vagyunk és mit csinálunk. Egyértelmű volt, hogy a Vörös-torony-hágó egész biztosan felejtős, sőt még azon is elgondolkodtunk, hogy lehet, hogy kapunk egy jó alapos irgum-burgumot a Téry-ház üzemeltetőjétől, hogy hogyan képzeltük azt, hogy ilyen viszonyok között feljöttünk idáig. A ház ha lassan is, de közeledett. Érdekes volt amikor már csak 50 méterre volt tőlünk, de még mindig percekig tartott, mire eljutottunk az ajtajáig. A házon elektromos felújításokat végeztek, de azért beengedtek minket melegedni, sőt egy-egy teát is kaptunk. Figyelemre méltóak a szerény árak, itt fent, 2015 méteren, ahová csak a serpák, vagy a helikopter tudja felhordani a cuccot, egy tea mindössze 1 Euróba kerül! Persze mellé még kértünk egy Téryho chata-s pecsétet is Bander térképének a hátoldalára.
Aztán jött a lefelé! Könnyebb volt mint vártam, nagyon gyorsan leértünk. Egyrészt volt már ugye nyom, amit saját magunk csináltunk, másrészt lefelé értelemszerűen könnyebb a menet. Lent a völgyben találkoztunk néhány turistával, de nem merészkedtek neki a meredek résznek. A Zamkovskszky-menedékháznál találkoztunk egy tegnap esti barátunkkal, mondta, hogy 2/5-ös lavinaveszély van, de ez még nem para, viszont nagyon nagy szerencsénk volt az idővel, mert igazán ilyenkor, ősszel és tavasszal nagyon szépek a fények, viszont ritka is, hogy süt a nap. Hát nekünk végre volt egy kis szerencsénk, bizony csodaszép volt ilyen napsütésben a hófehér Kistarpataki-völgy.
Este kipróbáltuk a Bilikova-ház éttermét, hát finomnak finom volt, amit adtak, csak éppen az adaggal volt baj, még 2-3 tányérral le tudtunk volna tolni belőle. Visszatértünk a szobánkba, ahol Bander azt próbálta beadni nekem, hogy egy lány van a fürdőszobánkban… Tudtam, hogy vannak hülyeségei a srácnak, de ez teljes képtelenségnek hangzott, gondoltam csak a szokásos hóbortjait löki felém, de most nem ez történt. Gyanús kellett volna, hogy legyen a másik ajtó a fürdőszobában, de a hajnali érkezéskor értelemszerűen nem ez foglalkoztatott minket, később pedig nem is gondolkodtunk rajta. Aztán minden világos lett, amikor két csinos magyar hegymászólány jelent meg a fürdőszoba másik ajtajában. Itt ez is benne van az árban, két szobára jut egy fürdőszoba. :) Anitával és Tímeával jót beszélgettünk a folyóson, fel hívták a figyelmünket a 5 Eurós szaunára a házban, mi pedig javasoltuk nekik a Téry-házat holnapi túracélpontnak. Valószínű emlegettek minket másnap, mert azért még így is kemény lehetett a túra, lejárt hóban.
Annyira megtetszett nekünk a Bilikova-ház és a környéke, hogy Banderral elhatároztuk, hogy jövőre visszajövünk, de szigorúan augusztusban, és persze a kedveseinkkel, túrázni és kikapcsolni, a természetben lenni, távol a hétköznapok nyűgjeitől. Persze most is ez történt, csak köszönhetően annak, hogy ketten voltunk srácok, és leesett 1-2 méter hó, inkább edzőtábor jellege volt a dolognak. Ami persze nem baj – teher alatt nő a pálma.

Sítúra mindhalálig!

Tátrai kiruccanásunk utolsó napján a Csorba-tóhoz autóztunk át, ahol egy kb. 20km-es sítúrát tettünk, ismét mami tempóban, ugyanis senki nem járt még előttünk az úton, végig a szűzhavat törtünk, ami nem volt könnyű feladat. Vagyis javarészt Bandi törte a havat, a hátizsákot is ő vitte, én a nyomában mentem, nem voltam elememben, nagyon kimerítettek az elmúlt napok, szinte végig halálomon voltam, de azért végigcsináltuk a túrát, de nagyon kemény volt. A piros jelzésen, va
gyis a Magistralén indultunk el, elhagytuk a Jamské-tavat, majd egészen a zöld jelzésig törtettünk előre, ahol aztán a térkép szerint kellett volna lennie egy chata-nak, vagyis egy háznak, de az nem volt sehol. Én meg az éh-, szomjhalál szélén, végkimerülten. Na szép, megint jól nézünk ki, ez az őrült haverom már megint belevitt a jóba! Ő persze még vidáman volt, jó kondiban. Stoppolásra azért mégsem adtam magam, pedig a zöld jelzés végig a főúttól nem messze vitt minket vissza a Csorba-tóhoz. Valahogy aztán végig kitartottam, de piszkosul megszenvedtem. Bander kis patakokból ivott, én ezt nem mertem megtenni, inkább a hóból falatoztam. No meg aztán a táska aljából is előkerültek az utolsó Sport szeletek, nem volt mit tenni, menni kellett előre. Nem volt egyszerű, mert rengeteg helyen szétrombolta az erdőt a vihar, azokon a részeken, ahol nem maradt semmi a lombkoronából, elkezdett burjánzani az aljnövényzet, ami még ekkora hóban is megnehezítette a dolgunkat, a nem túl szívderítő látványról, a kidőlt fákról nem is beszélve. Utóbbiak a gyakorlatban is nehezítették a dolgunkat, sokszor le kellett csatolnunk, hogy át tudjunk kelni rajtuk, ilyenkor persze estünk-keltünk a néhol derékig érő hóban.
Végül aztán csak visszaérkeztünk a Csorba-tóhoz, mint a kiéhezettek, úgy téptük fel az autó ajtaját, és túrtunk elő a csomagtartóból egy életet mentő Traubiszódát. :) Mindent összevetve remek kis hosszú hétvége volt ez a mostani, a nagy hó nélkül más élmény lett volna, utólag kifejezetten örülök, hogy minden így alakult. Bár a vasárnapot direkt a pihenésre hagytuk meg, de egy nap nem volt elég erre. Most, amikor befejezem a beszámolót, hétfő este van, de még mindig egész testemben érzem a fáradtságot. Ami persze megint nem baj! :) Minden pillanatban emlékeztet arra, micsoda szuper kalandjaink voltak a havas Tátrában.
 

Végül csak feltűnt az Orosháza tábla, de korai volt az öröm, jó pár kilométer hátravolt még a művelődési házig. Talán kitaláltátok már, hová tartott az egy napos kis őrült túránk: Lénárt „Léna” Ferenc legújabb könyvének bemutatójára érkeztünk. Vagyis a könyvbemutató legvégére, merthogy jól elkéstünk. Lénáról nem könnyű írnom, mert nem semmi figura, az hétszentség! Aki ismeri személyesen, tudja, neki az élet az út, az utazás, a szabadság, és mindezt olyan szenvedéllyel teszi és meséli, hogy most is előttem van, ahogy beleéléssel mesélt egy sör mellett, miután átvonultunk egy hangulatos kis kocsmába beszélgetni.
Léna tavaly Berta Pista barátjával Pekingig kerekezett, többek között Kazahsztánon és Mongólián át. Tegnap jöttünk haza, de már végigolvastam az erről a kalandról szóló könyvet. Így még nagyobb élmény volt, hogy előtte együtt lehettünk vele Orosházán.
Lénáék olyan fantasztikus vendégszeretetben részesítettek minket, mint amilyet ők is sokszor kaptak a helyiektől az útjuk során. Első este gulyáslevest kaptunk a nagyon kedves anyóséknál, amit még persze ital is kísért, jóféle házipálinka  és bor, na meg persze fergeteges történetek Lénától és Benőtől. A forró zuhany kész megváltás volt a testemnek 200km után, a pihe-piha ágyról nem is beszélve! Másnap Benő reggel hazaindult bringával Újhartyánba (meg lesz neki a 300km két nap alatt), mi pedig megcsodáltuk Léna házát, ahol együtt laknak Krisztinával, a párjával, aki egyébként fotós. Három mókás kutyával egy gyönyörűen felújított, igazi parasztházban élnek. A 90cm vastag falakon Doors és Jim Morisson pószterek lógnak, az utakról szóló újságcikkek nem férnek már el a kisszekrényben, Léna feladta a gyűjtésüket. Sok az ereklye, a kedves tárgy, emlék. El se bírom képzelni a sajátomból kiindulva, mekkora lehet az ő élményes-kincses tára ennyi év utazás után. De az mindenesetre biztos, hogy jól tette, hogy könyveket írt a legutóbbi kettő útjából!
Délelőtt még átgurultunk Kardoskútra, Léna anyukájához ebédre, igazi jóféle húsleves és flekken volt a menü, megtudtuk a Góré-bár történetét is. A vonat előtt még egy sör mellett elbeszélgettünk.
Léna könyve úgy van megírva, ahogy Léna mesélt, szenvedéllyel, szabadságvággyal, nyersen, szókimondón. Én ott tekertem lélekben végig velük, amíg olvastam. Lénát megismerve most már azt is értem, miért úgy utazik, ahogy. Nem mai gyerek (1964), sok mindent megélt, és már nem az aszketizmust gyakorolja az utazásai alatt, hanem élvezi, megéli az utat. Én (még?) nem vagyok teljesen ilyen, persze nem bántam meg egy másodpercet sem a 100 nap bringából, de ha most végiggondolom azt a rengeteg sátorban gubbasztást és gázfőzőn főzés, bizony lehet, hogy ma már én is többször élnék egy jó vendéglő vagy egy kemping nyújtotta „luxussal”. Viszont a mostani találkozásunk után tökéletesen értem már Lénát. Annyi év után az úton már nekem is sok lenne a zacskós levesből. :) Szinte olyan volt olvasni a könyvét mintha csak a maga sajátos szenvedélyével mesélte volna el egy sör mellett. Tessék megvenni „Az úttörőtábortól a Pekingi kacsáig”-at, na és persze méginkább tessék útra kelni! Peking, a Balaton, vagy az Adria, oly mindegy, egy a lényeg: „Úton lenni boldogság!”

A Google Earth-el megnyitható részletes útvonalat és a hozzá való használati utasítást megtaláljátok a 100napbringa.hu-n itt!

Szeptember első hétvégéjén kirándulni voltunk a Tátrában. A két naphoz hozzácsaptam a pénteket szabadságból, így már csütörtök este  autóba pattantunk a barátnőmmel, hogy levágtassunk a Lengyel-Tátrába, Zakopane környékére, kirándulni egy kicsit. 3 éve több ízben jártam már a Tátra északi oldalán, és akkor fantasztikus élményekkel tértünk haza, így várakozásokkal teli néztem elébe ennek az útnak is.
Valamivel éjfél előtt érkeztünk meg a Zakopane déli részén található Pod Krokwia kempingbe. Szakadt az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy nem állítunk sátrat, hanem a kombi hátuljában alszunk. Ledöntöttük a hátsó ülést, előrepakoltuk a cuccokat, majd megágyaztunk magunknak az így nyert helyen. Nem is volt olyan kényelmetlen, mint vártam.
Reggel sajnos még mindig lógott az eső lába, ezért némi délelőtti extra szunyókálás után csak várost nézni indultunk. Zakopane sétálóutcája még mindig gyönyörű és érdekes; a füstölt sajtok mellett megjelentek az óriási, magas gépfagylaltok is. Aki csokis ízt várna a fehér-barna színű fagylalttól az csalódni fog. ;P Egy ebédnek szánt kebab, egy templomlátogatás és egy kávézás után úgy döntöttünk, most már elég lesz a városból, elindulunk kirándulni, ha esik, ha fúj.
Esett… :) Hol kicsit, hol kevésbé, de szinte végig áztunk, de azért ennek ellenére élveztük az estébe nyúló kirándulásunkat. A Sarnia Skala hegyet néztük ki célpontnak. A völgyből majdnem visszafordultunk, mert sikerült egy kicsit elmennünk rossz irányba, amivel időt veszítettünk, aztán még az eső is egészen rákezdett, de végül nem futamodtunk meg, amit nagyon nem bántunk meg. Bár a csúcs „csak” 1377 méter magas, de mivel a tetején egészen szép sziklás, igazi csúcs-élménnyel ajándékozott meg minket. Az sem volt baj, hogy közben esett, élveztük, hogy fent vagyunk egy hegycsúcson, ahová a saját lábunkon jutottunk fel. Lefelé egy alternatív útvonalon, a sárga jelzésen mentünk le, egy nagyon szép, sziklákkal, vízesésekkel és zubogókkal tarkított völgyecskében. Sajnos ekkor már igencsak sötétedett, ezért nem tudtunk fényképeket készíteni, pedig lett volna miről…
Este megérkezett a társaság java, merthogy ez egy nagy, össznépi kirándulásnak indult, csak mi Zitával lejöttünk egy nappal előbb – ha már lúd, legyen kövér alapon. A kemping éttermében egy közös vacsorázás, sörözés keretében jót beszélgettünk a javában volt kollégákból álló rég nem látott baráti társasággal. Persze a beszélgetések a következő két nap túrái alatt is folytatódtak, aminek nem kicsit örültem, hiszen volt, akit idén még talán nem is láttam, holott anno együtt jártuk az OKT-t, a Fátrát, a Gyergyói Havasokat és még sok-sok mindent… :)
Másnap korán keltünk és megpróbáltuk elérni az első felvonót a Kasprowy Wierch-re. Ez majdnem sikerült – részben miattunk, részben a kisebb sor miatt -, de a tervezettnél kicsit később, olyan 9 körül voltunk fent az 1987 méteres gerincen. Odakint 3 fok volt, és esett… Négyen a társaságból lent maradtak, lehet, hogy nekik volt igazuk, hogy a Krakkó közeli sóbányát választották? Leültünk a felvonó felső állomásán található vendéglőbe egy kicsit, hogy megvitassuk, hogyan, s mint legyen most, ilyen cudar időben. Úgy döntöttünk, hogy nem kelet felé, a Sas-út irányába indulunk a gerincen (ahogy eredetileg terveztük), hanem nyugatnak. Így a Sas-utat elhalasztottuk vasárnapra, mert akkora valamivel jobb időt jósoltak.
Elsétáltunk a gyönyörű gerincen a sárga jelzésig, azaz a 2004 méter magas Kondracka Kopa-ig. Közben kaptunk esőt, szelet, de még egy kis havazást is. Mindez persze nem szegte jókedvünket, készültek vidám levegőbe felugrós és ott pózolós fényképek, és aztán egy pillanatra még a nap is kisütött. Néha-néha kiláttunk az amúgy legtöbbször sűrű felhőzetből, és elcsodálkoztunk a gyönyörű kilátáson. A sárga jelzésen nagyon megtépett minket a szél, de mindez megérte, mert nem csak minket fújt, hanem a felhőket is odébb, így gyönyörű kilátás tárult elénk a szemközt keresztet viselő Giewont csúcsra és a környező felül sziklás, alul fenyőerdős völgyekre. Leereszkedtünk 1725-re a nyeregbe, majd folytattuk a kéken, szembe fel a Giewontra, 1894m-re. Bár a turistatérképen nem látszik, de az út utolsó szakaszát egyirányúsították. Itt már láncok segítségével kapaszkodtunk fölfelé a meredek sziklákon. A csúcson elidőztünk majd fél órát, ettünk, pihentünk és fényképeztünk, mert volt mit: végre egész szépen kitisztult az idő. Kicsit sajgott is a szívem, mert ahogy elnéztem, a Sas-út felé is egész szépen kitisztult az ég, éppen csak a legmagasabb csúcsok maradtak felhőben. Na de majd holnap! Azonban a hegymászás a csúcson még nem ér véget, épp csak félúton voltunk, még le is kellett ereszkednünk. A piroson folytattuk az erdő széléig, hát megküzdöttünk a sok lefelével rendesen, mire visszaértünk Zakopane-ba. Vacsora és alvás, ismét autó
ban, mert minek is felállítani a sátrat erre az egy északára, amikor hajnalban kelünk megint?!
Merthogy megpróbáltuk vasárnap a Sas-utat! Most korábban érkeztünk a felvonóhoz, de mivel már most láthatóan jobb volt az idő, a sor is nagyobb volt. Azért persze kiálltuk és gyorsan fent is voltunk, 9-kor már kelet felé tartottunk a 2000 méteres gerincen, Szlovákia és Lengyelország határán. A 2012 méteres Beskid csúcsot több hasonló követte, amíg meg nem érkeztünk egy igazán nagy falathoz, a 2301 méter magas Swinica-ig. Ide már igazán komoly láncos részeken tudtunk csak feljutni. Ez az a hely, ahol a határvonal délnek fordul, itt egy kis kitérőt kellett tennünk, hogy felmásszunk a csúcsra. Készítettünk néhány csúcsfotót az időközben visszatért ködben, majd ugyanazon a rövid, de hajmeresztő láncos szakaszon, ahol jöttünk, visszamásztunk az elágazásig, ahonnan folytattuk tovább a piroson, immár a határt elhagyva, Lengyelország „testében”. Nagyon komoly láncos ereszkedések következtek, néhol egy kicsit várni is kellett, mert mások is voltak ugye a hegyek, köztük sokan szembe jöttek velünk. Egészen a Zawrat nevű hágóig, ahonnan már csak egyirányú volt a turistaút. Innen sajnos a fiúk holmi városnézésre meg hazautazásra hivatkozva bepuhultak és letértek a kék jelzésen a völgybe, de engem Zita addig unszolt, amíg bele nem mentem, hogy folytassunk még egy szakaszt a gerincen a következő hágóig.
Sejtettem, hogy durva rész következik, mert a térképen pár száz méteres szakaszra 1 órát írtak. Ekkor jött el az a rész, amikor elmúlt a félelmem és kezdtem igazán élvezni a történetet. Persze óvatosnak még óvatosak maradtunk mind a ketten, nem felejtettük el, hogy egy nagyon kitett, magas, csipkézett gerinc tetején sétálunk, még ha közelről nem is tűnt olyan meredeknek és veszélyesnek. Mert ami távolról hajmeresztő sziklafal, az közelről már nem olyan vészes, a kapaszkodós részek között sokszor akadt olyan kisebb-nagyobb placc, ahol még táncolni is lett volna elég hely. Sajnos közben már ismét felhőben voltunk, túl egy kisebb hóviharon is, így a kilátás a közeli sziklatornyokra korlátozódott. Amit egyrészt nagyon sajnáltam, mert biztosan eszméletlen lett volna a kilátás innen fentről, másrészt viszont talán éppen ezért tudtam kicsit kevésbé remegő végtagokkal mászkálni és kapaszkodni a sziklákba és a mindenütt jól kiépített láncokba és létrákba, mert nem láttam, mi van alattam. :) Volt egy rész, ahol egy jó 8 méteres függőleges sziklafalon kellett leereszkedni egy létrán, no, ez nagyon félelmetes volt. Először nem értettem, miért megy mindenki olyan lassan rajta, aztán amikor rám került a sor, egyből világos lett: itt első az óvatosság és a megfontoltság, különben ki tudja, hány métert zuhansz… Merthogy alattunk csak a nagy semmi, a szürke köd volt.
Végül elértük a sárga jelzésünk, amin letértünk a gerincről, lecaplattunk egy köves moréna lejtőn, el a tengerszemek mellett, egészen a sípálya alatt, 1500 méteren található turistaházig. Ittunk egy teát, összefutottunk az társaságunk legmerészebb, 3 fős csapatával, akik majdnem végigjárták az egész Sas-utat, csak az időhiány miatt fordultak le a gerincről az utolsó előtti leágazásnál. Folytattunk a maradék másfél-két órás szakaszt vissza Zakopane-ig, ahol beszálltunk az autóba, és bő 5 óra alatt hazahajtottunk az éjszaka alatt. Nagyon fáradtan, éjjel kettőkor dőltem ágynak, telis-tele fantasztikus élményekkel. A rohanó hétköznapokban nem is gondolná az ember, hogy mennyi csoda belefér 3 napba. Nem kell hozzá más, csak elhatározás: Megyek, mert várnak a hegyek, ahol jól érzem magam!